12.Fejezet

Második levelem hozzád, aminek hangvétele nem éppen ujjongó.

Folytatva a történetem; a kirándulás gyönyörű volt a maga módján. Sok nő, sok alkohol, egy üres hotel szoba.

Nem hiszem, hogy részleteznem kell, már vagy olyan nagy, hogy megértsd.

Viszont, - mint kiderült - a betegségem súlyosbodott. Egyre többször tört minden, egyre több kárt tettem magamban. A kirándulás elhúzódott egy hosszabb "ott maradásig". Felfüggesztve ezzel a "Nagyi" látogatását.

Édesanyád keresett engem, de nem engedtem senkit közel magamhoz.

Csak a kudarcot éreztem, hogy megyek tönkre. Kezdek elhasználódni, s a sötétség ellepi a fejem.

Majd haza utaztam.

Te lehettél vagy tíz éves. Csodálatos lánnyá nőttél, s még nőni is fogsz. Ebben biztos vagyok, hiszen gyönyörűséged Édesanyádtól örökölted.

Otthon, csoda vagy nem az, de nyugodt lettem. Elkezdtem veled beszélgetni, először nem ismertél fel. Hiszen öt év az sok idő.

Igen, szomorú, hogy tíz évesen kellett Édesapádat megismerned igazán és, hogy nem lehettem ott veled az első iskolás napodon, vagy nem tudtuk igazán megünnepelni a születésnapjaidat, vagy hogy nem lehettem ott az oltásaidnál, hogy "apuci megvédjen". Hogy kénytelen voltam szembe nézni a hibámmal, amit elkövettem.

Majd, mikor tizenhat éves lettél. Pont a születésnapodon.

Édesanyád engem hibáztatott, hogy kezdtél megváltozni a rossz irányba. Kétségbe vonta azt, hogy én jó szülő vagyok.

Dühös lettem, s eldurvult a helyzet.

Nem volt hatalmas szülinapi bulid, mint a korod bélieknek. Csak mi hárman voltunk.

Felküldtünk a szobádba, hogy ne halljad, bár nagyon sok veszekedésnek, csattanásnak, puffanásnak szemtanúja voltál.

Mint akinek elgurult a gyógyszere, ott ütöttem Antoanette-t, ahol éppen értem.

Súlyos sérülésekkel aznap este kórházba vitték, te rettegtél tőlem, s hozzám kihívták a rendőröket és egy pszichológust.

Ott maradtál egyedül, az én sötétségemben.

Miután Édesanyád felgyógyult, elvállt tőlem, s kitett a házból. Te rám se néztél, még köszönni se köszöntél.

Egyedül elköltöztem egy lakásba, s rendszerességgel jártam pszichológushoz.

Megállapította, hogy nekem súlyos nárcisztikus-betegségem van, amiből már nem lehet gyógyulni. Ami annyit takar, hogy a dühkitöréseim, már érthetőek lettek, hogy miért rajtatok csattant. Mert ennél a betegségnél, az általunk legjobban szeretett emberek szenvedik ezt meg.

Sajnálom!

Tudaton kívül, a betegség tette ezt veled, Édesanyáddal és velem.

Hiszen ki tud ezzel élni?!

A tudattal, hogy miattad ment tönkre a család, amit titkon szerettél. Hogy miattad szenvedett lelkileg kárt a családod. Mert nem tudod magad felismerni, és kontrolálni.

Mikor leesett, hogy se családom, se munkám - hiszen kirúgtak onnan, miután híre jutott a családi "balesetnek" és annak, hogy milyen betegségem van, s melyik stádium - se életem...

Öngyilkossági kísérleteket végeztem, nem volt értelme élnem.

Elmegyógyintézetbe zártak, azzal, hogy káros voltam már saját magamnak is.

Ezt a levelet, most épp egy nyugodt pillanatomban írom, mikor kint ülök a virágokkal teli kertben, egy padnál, s éppen a volt életemen rágódom.

Hogy vajon mi lehet veletek?

Tudod, ez az utolsó levelem.

Már mindent látsz, tisztán.

Nekem már nincs több dolgom itt, s csak reménykedem, hogy megkapod, miután megtalálnak engem, holtan.

Remélem, hogy sokra viszed és fentről nagyon büszke lehetek rád.

Legyen egy csodálatos munkád, csodálatos családdal és élettel.

Ne legyen egy jó példa az, amit én tettem, hanem az elszörnyülködtető példa.

Édesanyádnak üzenem, hogy nagyon szeretem és sajnálom, amiket tettem és hogy neki nem jutott időm írni levelet.

Vigyázzatok magatokra és egymásra is!

Szeretlek, a nem apának való Édesapád! 

Az idő pont annyi, hogy vége a munkaidőmnek, s elindulhatok haza. A Göndörigazgató nem jött vissza, még csak nem is keresett. Megértem, hogy sok dolga lehet, de rosszul esik.

Gondoltam benézek az irodájába, hátha még ott lehet találni a sok papír munka között, az író asztala felett. De mikor kopogva kinyitom ajtaját, teljesen nem az a látvány fogad, amire számítottam.

A már a parkolóból ismert nő terpeszben az asztalán ül, míg Styles letolt nadrággal, s kigombolt inggel, szinte az asztalt dönti fel. De ahogy meghallja az ajtó nyitódását, ez mind abba marad, s a kis szőke liba levegőt kapkodva néz az irányomba, addig Styles csapzott hajába túrva ráncolja szemöldökét a váratlan vendégre.

Keservesen lemosolyodom a látványon, míg belül több darabra török.

Amint Styles felismer, arca átmegy aggodalmas kinézetbe, míg a szőke, akinek lába között van, zavartan néz rám, s szinte mérgesen, hogy én itt ezt megzavartam.

-Adeline.. - hal el nevem szájából.

-Mr Styles! - köszön megtört hangom. Még leplezni se tudom, hogy fáj. Mikor érzem a sós könnycseppeket orcámon, megfogva a kilincset hangosan csapom be az irodája ajtaját.

Ahogy állok az ajtó előtt még egy picit, csak ruha csattogásokat hallok és egy magassarkút, ami a földdel érintkezik, majd egy vékony hangot.

-Ő ki volt? - harsogva kérdezi a nő. A kérdés után egy csattanás, ami mintha egy könyv lett volna.

-Cs-csak egy kurva alkalmazottam, oké? - hangja ideges, temérdek méreg.

Alkalmazott.

Őszintén, nem vártam, hogy azt válaszolja, hogy "életem szerelme" vagy "csak a lány, akitől akarok valamit". Hanem mondjuk egy egyenes választ; "A lány, akiért most küzdök!"

Mikor már több könnycsepp folyamatosan hullik le ruhámra, elsétálok onnan. Eleget hallottam.

A portán a szőke hölgy még ott van, s udvariasan elköszön tőlem. Nem törődve azzal, hogy piros, könnytől ázott szemeimet törlöm. Leülök az épületnél elhelyezett egyik padra, s úgy döntök, hogy megvárom, míg kijön.

Ahogy feltekintek az üveges épületre, csak egy ablak van, ahol ég a világítás. A többin, csak a folyosóról beszűrődő fény látható.

Majd egy óra múlva kialszik a fény, s szívem fájdalmasan jajdul, ahogy agyam felfogja, hogy most jön.

Még megáll a portán beszélni a hölggyel, s ahogy beszél kitekint az üveg ajtón és tekintete megakad rajtam. A beszédben megáll, s arca feszültté válik és idegessé. Ajkába harap, s visszafordulva beszél még pár szót a nővel és lehajtott fejjel az ajtó felé indul. Kinyitva felemeli fejét és kifújja a bent tartott levegőjét. Megáll és rám néz; talán azon gondolkodik, hogy idejöjjön-e. Egy motyogás után elindul felém, majd az egy méter távolságot megtartva megáll előttem.

Szemeim már nem pirosak, csak arcomra ült ki az érzelem, ami a hatalmas szomorúság és csalódottság.

-Tudod, nem tartozol nekem magyarázattal. Csak egy alkalmazott vagyok! - motyogom, s próbálok szemébe nézni, de feje le van hajtva.

-F-figyeld, én.. - idegesen kifújja a levegőt - én..

-Azt akarod mondani, hogy sajnálod?

-Igen! - vágja rá azonnal, s szemembe néz.

-Hát nem kell. Nincs mit sajnálni. - felállok, s indulni készülök, a gyülekező könnyeim miatt. Arca elszomorodik, amit még életemben nem láttam. Egy negatív érzés, amit le lehet róla olvasni. Utoljára szemébe nézek és elindulok, ahogy a tekintetében is felfedezem ugyan ezt az érzést.

-Adeline! - szól utánam, hangja megremeg. Én csak jobban szedni kezdem lábaimat. Velem nem játszasz ilyen játékot! - ordítja belsőm. -Kérlek, állj meg! - hideg keze csuklóm után nyúl, miután utolért. Azonnal megállok, s lehunyom szemem hideg érintésére.

-Harry, nem érdekel! Te életed, te cicád, aki pénzért kényeztet téged. Megbeszéltük. - nézek szemébe, s beceneve hallatán az megcsillan. -Én nem az vagyok, aki ezt megcsinálja. Te ennyi után feladtad. Nincs miről beszélni. - kihúzom kezem szorításából és bólintva egyet elindulok. Mikor már vagy húsz lépést megtettem egy csattanást hallok. Szemeim automatikusan a hangra összehúzódnak, ahogy testem is. Megfordulok, de csak több csattanó hangot hallok. Majd megpillantom, ahogy a göndör igazgató a kőből készült szobrot üti az öklével. Kezéből a vér az aszfaltra csöpög, haja ugrál, ahogy teljes erejéből a szoborba üt.

-Mr Styles! - kiabálok rá, de nem hallja meg. Futni kezdek irányába, s a nevét kiabálom. Az utcán furcsán kevesen vannak, mondjuk lehet vagy este tizenegy. -Harold, Harold! - mellé futok, de ő csak a követ üti. Keze egyre rondább, s idegesen zihál, ahogy a levegőt kapkodja. -Harry, kérlek! Hagyd abba! - ölelem meg derekát, amire teste megfeszül, így abbahagyva az ütést félúton. Kezét leengedi maga mellé, és csak zilálva emelkedik teste. Mellkasa, ahogy rá teszem kezem észveszejtő tempóban mozog fel- és le.

-S-sajnálom! - rázza le karom magáról.

11.Fejezet

Reggel homályában, mosolyogva ébredek, ami furcsa, s rég nem éreztem e fajta érzelmet.  

Mosolyom levakarhatatlan, amit persze Darlene szóvá is tesz.  

-És Drága, mi a helyzet? - mindentudóan hajol bizalmasan közel hozzám, ami már bent van személyes teremben.  

-Hogy érted, hogy "Mi a helyzet" ? - szedem össze eldobott ruháim, melyeket alváshoz használtam, s teszem a fotelbe, ahol szinte négy órája Styles ült. Igen, nem épp gusztusos oda tenni, de időm, mint egy elkésett alkalmazottnak. Ami tényleg így is van.  

-Hajnalban felkeltem, hogy igyak valamit, mert torkom, mint egy kiszáradt sivatag, már homokot köpött vissza és egyszer csak egy nem éppen a mi hangnemünkben beszélő emberke hangját hallottam meg. -mosolya, most már neki is széles. Bár az én arcom, kezd inkább vörös lenni, s szám lefele kunkorodik. -Persze, én azt sem kétlem, hogy a te alteregódnak van ilyen ultra szexi, mély és reszelős hangja. Bár, szinte meg mernék esküdni, hogy akkor a te alteregód Harold Edward Styles. Te kis mocskos mázlista! - dobott nekem egy kispárnát, amit aligha, vagy két perce rendeztem el.  

-Oké! Oké! Lehet, hogy itt volt, tegnap. Vagyis ma. - lepillantok izzadó kezeimre, majd kibökőm, mi történt. - És az is megeshet, hogy meg is csókolt. Normálisan, érzelmesen és uhh. - Darlene csak mosolyog, majd mint egy szende szűz kiandalog a szobámból. Ezt annak a jelének veszem, hogy Isten segít, hogy ne késsek el.  

-Á, Miss Brooks megtisztel jelenlétével! - hallom meg a kellemes morajt, ahogy az épület ajtajához sétálok. Megfordulva, s elnyelve mosolyom, fordulok meg és találom szembe magam egy csodálatosan gyönyörű férfi egyeddel. Haja, fürtökben pihen, míg háta és válla megfeszül fekete szmokingjában, ami alatt egy fehér ing, s benne egy szürke nyakkendő fekszik. Szemei, mintha boldogságtól csillognának, de lehet csak az én boldog szemem látja így.  

-Tudja, Mr Styles, néha ez is megesik. - elmosolyodok aprón, majd közelebb jön, s fülemhez hajol, míg teste sehol nem érint.  

-Csodásan festesz! - suttogja bizalmasan, amire hátam borsozni kezd, s lábam, mintha gyengülne. Azonnal el is hajol tőlem, és egy csábos mosolyra húzza ajkait, amikből kikandikál csodálatos, fehér fogsora. De mielőtt szólhatnék bármit is, valaki félbeszakít.  

-Jó reggelt, Mr Styles! - egy hivatali hangon csengő hölgy köszönti, amire Styles elkomorodik. Mintha egy álarcot dobott volna el, úgy tűnik el mosolya.  

-'Reggelt! - elhalad mellettem, mintha nem is beszéltünk volna pár perce és a nő is elsétál. Arca kérkedő, örül győzelmének, hogy megszakíthatta ezt a pillanatot. 

Ahogy irodám fele sétálok, telefonomban pőtyögőm Stylesnak a szép üzenetem.  

"Értékelem, te fasz, hogy így ott hagytál. Adeline"  

Ah, ez túl erős.  

"Ez mi volt?! Adeline"  

Igen, ez egész jó.  

Elküldve teszem telefonom asztalomra, de amint megfordulva kinyitom az ablakot, az irodám ajtaja kinyílik. Hangosan csapja be az illető, s tudom, hogy Ő az.  

-Igen, Mr Styles? - hangom úgy cseng, mintha nem lenne semmi problémám. Illetve, úgy kellene, hogy csengjen. Megfordulok, így felfüggesztve a kinti táj fürkészését, s megpillantva az aggodalommal, s más nem leolvasható érzelmekkel teli arcát. Szemöldöke közt ott az a ránc, ami általában nem jelent jót.  

-Van egy hangnem, amit nem sikerült megütnie. Még SMS-ben sem! - arca, most már dühödt és egyre közelebb jön, így a falnak szorítva testem. Keze fejemmel párhuzamosan pihen a falon, aminek célja, hogy maga előtt tarthasson.  

-Tudja, van egy fajta viselkedés, amit az e fajta történtek után, nem szoktak elkövetni. - idegesen lihegem arcába.  

-Ideges a cica. - mosolyog. Az a fajta mosoly, amit szívesen letörölnél a képéről.  

-Cica az, aki a farkadat szopkodja, pénzért! Nem én. - hirtelen lökőm el mellkasát, de az nem mozdul. Megfogja állam azzal a kezével, mellyel nem a falnak támaszkodik, s szúrósan néz szemembe. Zöld tekintete, szinte villámokat szór és szikrázik.  

Észre se vettem, hogy ajkaim elnyíltak, míg az alsó ajkam fogai közé nem vette, s úgy tekintett rám. Szívem vadul vert. Talán az adrenalin, miatt hogy egész közelről érzem, ahogy veszi a levegőt. Kezem felkarjára csúszik, s bicepszét szorítom, hogy levezessem a közöttünk áramló feszültséget. Gyengéden elengedi, s forró csókba invitálja ajkam, amire szinte azonnal vevő leszek. Közelebb jön, így a tisztes távolságot már rég túl lépve, nekem dől, s megérzem nem éppen eltitkolandó öröme kezdetét. Elszakadok ajkaitól, s levegő után kapkodva nézek smaragdjaiba.  

-Pedig lehetnél te az, hiszen érzed mennyire kész a kicsike. - motyogja szemtelenül és ott hagy a falnál. Szám eltátom, amire Ő kacsint egyet és kimegy az irodából. 

_____________________________________________________________

Annyi idő után, VÉGRE ismét egy új rész. 

Nem győzöm elégszer megköszönni nektek, hogy mennyire hásál vagyok a türelmetek miatt. Nagyon köszönöm! 

Kommentjeiteket ne sajnáljátok! 

All the love, Nora.

10.Fejezet

            Kapkodom magamra ruháim, hogy ne essek abba a hibába, hogy elkések. Darlene már negyed órája rám vár. Eddig úgy van, hogy elkísérem őt a reggelijére. Vagy inkább randevújára? De ha így haladok, lehet, futok egyenesen a munkahelyemre.

-Ade, itt van egy nagy fekete autó. Most hívott a szobaszolgálat, hogy ránk vár. – Darlene meglepett hangja kiabál be szobámba.

-Tessék? – kapom magamra magas sarkúm.

-ITT EGY KIBASZOTT IDEGEN KOCSI, AMI RÁNK VÁR! – kiabálja az információkat az arcomba.

-Köszönöm! – motyogom, míg megigazítom hajam, s felkapva táskám intek neki, hogy menjünk.

Ahogy kilépek az épület ajtaján, egy alakot mér fel tekintetem, az idegen fekete kocsinak dőlve. Orrán napszemüvege pihen, míg haja gondosan be van állítva. Testén egy szürke szmoking feszül, míg ajkán egy elégedett mosoly ül, ahogy rám vezeti tekintetét, s arcomról csak meglepettséget tud leolvasni. Oda sétál hozzám, s leveszi napszemüvegét, hogy szemébe tudjak nézni.

-Jó Reggelt! – köszön mindkettőnknek, de Darlene csak habog.

-Jó reggelt! – mosolygok felé, s rá kell jönnöm, hogy csorog a nyálam kinézete miatt. Így azonnal elnézek róla, hogy abba hagyjam.

-Gondoltam jól esne egy fuvar a munkahelyére. – suttogja fülembe, amire a hideg futkos a hátamon.

-De Darlene-

-Őt is elvisszük! – vezeti kezét derekamra, s kezd húzni kocsijához. Kinyitja Darlenenek az ajtót, majd ám tekintve int a kocsi felé, hogy én is beszálljak.

-Igazán kedves Öntől, Mr Styles, hogy elvisz minket! – hálálkodik Darlene, míg én csak arra koncentrálok, hogy vajon hall-e minket a sofőr, aki vezet.

-Nem figyel. – suttogja fülembe Styles. Mintha csak gondolatolvasó lenne.

            Miután kitettük sikeresen a kocsiból – szó szerint – Darlenet a randevúja helyszínére, elindultunk a munkahelyünkre.

-Fognak pletykálni? – kérdezem félénken, bár én is tudom rá a választ.

-Persze! – feleli könnyeden, de tekintete a kinti létet fürkészi.

-Oh. – picit mégis csalódottan nézek az ölemben pihenő kezemre.

-Csak nem fél a pletykáktól? – tekint rám, míg kérdését felteszi.

-Nem, nem! Csak-

-Szóval fél. Ne aggódjon, nincs ok erre! – míg szavai melegen is hangozhatnának, addig mintha csak egy robot mondaná, ejti ki őket. Majd ismét kitekint az ablakon. Gyerünk Styles! Még egyszer és több érzelemmel! – heccelésből buzdítja belsőm rá, de mit sem érve hagyom inkább abba.

-Jó munkát, Miss Brooks! – fogja meg kezem, s nyom egy csókot kézfejemre, míg arcán elégedett gödröcskés mosolya pihen. Arcom ismét lángokba borult, s kényelmetlenül érzem magam.

Rohanok irodámig, s próbálom palástolni a belőlem kiváltott érzéseket.

Darlene számát tárcsázom, de Ő nem veszi fel, ami furcsa és szokatlan tőle.

Elkönyvelem magamban annyival, hogy biztos nem vette észre és elkezdem munkámat.

Pár óra elteltével hangos csöngésbe kezd a készülék.

-Darlene? – csak ijesztő lélegzetvételeket és szörtyögést hallok. Mint amikor valaki nem fújja ki az orrát.

-A-Ade! – zokog a telefonba, míg az én szívem hevesen verni kezd.

-Mi történt? Minden rendben?

-I-igazad volt. Megint. – sírására szívem összeszorul. –Megint csalódtam. HOGY LEHET UGYAN ABBAN A KURVA EMBERBEN ENNYISZER CSALÓDNI? – levegőt nem kap, de mégis egy szuszra elsírja nekem baját, míg én a vonal másik végén csak fortyogok a Jone által érzett dühtől.

            Csinos, kis piros ruhájában pózolgat a tükrében, s próbál valamibe belekötni, ami szerinte nem jó rajta. Pedig tökéletesen áll testén a ruha. Az első igazi randevújára készül, s oda-vissza van tőle. Jobban izgul ez előtt a randevú előtt, mint mikor érettségiznie kellett. Pedig itt igazából semmi tét. A szerelem, az meg nekem nem nagy kockázat. Egy hét boldogság? Talán kettő? Vagy ha szerencsés vagy több is, de ahhoz jól kell kijátszanod a lapokat.

-Szerinted, hogy néz ki? Nem túl kövér benne a combom? – fogja meg húsát combján, s azt kezdi libegtetni. Megforgatom szemem, hiszen vagy már egy milliószor mondtam neki, hogy nagyon jól áll rajta, de mintha csak keresztülmenne a hallójáratán, fütyül rám.

-Nem, már vagy ezredére is, de NEM! – döntöm neki fejem a hideg, fehér falnak, hogy lenyugtassam kitörni készülő idegeimet.

-Sajnálom, hogy tökéletes akarok lenni neki! Nem akárki Ő! Jó módú ember, jó módú családdal. Testvérekkel, Édesanyával és Édesapával, s szülei nagyon jól keresnek, és már vannak annyi idősek, hogy dolgozniuk se kell, mert úgy is jön hozzájuk a pénz! Mondhatni ők a tökéletes család! A fogalom, ami számodra ismeretlen, így nem értheted! – kiabál rám, majd mikor felfogja, hogy mi csúszott ki száján oda siet hozzám. – Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! Nem úgy értettem! – reakciómat figyeli, ami csak egy szemrebbenés volt kívül. Belül, pedig több darabra törés.

-Annyira naiv vagyok, Ade! Miért hittem, hogy elvisz bemutatni a családjához, hogy egy kellemes estét töltünk együtt? –a randevúja után sír vállamon. Pontosabban a fél randevúja után. Miután a pasas elkezdte egy motel szobába vinni azzal a szándékkal, hogy megfekteti és közölte is vele; ott hagyta őt. –Úgy nézek ki, mint egy kurva? Rám van írva, hogy „Baszásra van!” ?

-Mindig csalódsz benne. Nem kéne lépned valamit? Nélküle. – simogatom haját, amely ölemben pihen. Megrázza nemlegesen fejét, míg szipog egyet.

-Ahhoz már nagyon beleestem. Azt várom, hogy mikor hív vagy ír, hogy találkozzunk. Vagy esetleg, hogy ott aludjak nála, ami eddig még egyszer sem történt meg. Magába bolondított, majd függve hagyott. Mintha csak az alkalmi kurvája lennék, akit néha elvisz vacsorázni, majd utána egy szobába azzal a szöveggel, hogy „A desszert se maradjon el!” – picit kuncogok azon, amilyen hangon utánozza Jone hangját, mikor tőle idéz.

-Mi is történt pontosan?

-Úgy volt, hogy elmegyünk reggelizni. Már vagy két órája ott vártam azzal a tudattal élve, hogy biztos csak elaludt vagy késik, vagy lerobbant a kocsija és ép taxit fog. Majd mikor meguntam, haza fele kezdtem sétálni. Akaratlanul néztem el egy motel irányába, ahonnan épp kijött egy fruskával karöltve egy szobából. A folyosón úgy fogta a derekát, mintha csak az övé lenne, mint ahogy engem szokott fogni. -  itt már zokog a felismeréstől – Nem üzentem neki, nem hívtam. Csak hagytam lógva, azóta se írt, se hívott.

            „Elég paraszt az öccse. Adeline”

            „Nem mond újat, Drága Brooks. Harold”

            „Hallotta mit tett Darlenenel?Adeline”

            „Nem. Nem is hiszem, hogy mesélni fog róla az öcsém. Harold”

            „Nem? Azt hittem, jó a kapcsolatuk. Adeline”

            „Szerelmi vagy kapcsolati problémákat nem beszélünk meg. Inkább csak üzleti dolgokat vagy más egyéb családi problémákat. Harold”

            „Beenged? Harold”

Megtorpanva a következő üzenet írásában pattannak ki szemeim, s realizálom, hogy egy francia bugyiban és egy trikóban ülök éjfél körül az ágyamban.

            „Itt van? Adeline”

            „Nem, igazából a saját házamba kéredzkedek be.. Harold”

Kipattanok ágyamból, hogy valami pizsamanadrág után keressek, majd egy pulcsit húzva magamra megyek halkan a bejárat felé.

Darlene, miután megnyugodott elaludt, így Ő mára kifújt. Hajamon igazítok még az ajtónál lévő tükörben, majd lassan, de biztosan nyitom ki az ajtót.

Borzolt hajával találkozok először, majd szemet szúr szinte egyből a szürke pulcsi, mely testét fedi és a farmernadrágja is, ami nagyon jól áll rajta. Úgy néz ki, mint a korabeliek. Furcsa és egyben lenyűgöző látvány így látni. Jobban hozzászoktam a feszülős szmokingjaihoz.

-Nem fázott pulcsiban? – engedem beljebb, nem hagyva időt neki arra, hogy Ő is végig mérje hanyag külsőm.

-Kocsival jöttem, amiben van fűtés. – motyogja, míg elmosolyodik halványan, pöttyös pizsamanadrágomon.

-Hogy hogy ilyen későn? – sétálok szobám fele, majd leülök ágyamra, de Styles ismét csak a küszöbig jön. – Beljebb is jöhet. Mondjuk, leülhet egy fotelbe. – mutatok az egyik ülőhely fele. Styles leveszi csizmáját, s leül a velem szemben elhelyezkedő karosszékbe.

-Csak gondoltam ki akarja beszélni magából az öcsémet és a hülye tetteit. – gödröcskésen elmosolyodik, s egyik lábát térdére teszi, míg másik kezével állát dörzsölgeti.

            Észre se vettem, ahogy telik az idő, csak hogy egyre világosabb lesz. Mi pedig az ágyamon fekszünk. Míg én Styles fele, addig Ő csak az ágytámlának neki támaszkodva ül az ágyon, s hallgatja folytonos beszédemet. Néha hozzáfűzi az akkor épp eszébe jutó gondolatát, de inkább csak én vezetem a beszélgetést.

-Szóval,én akár jóval előbb is megismerhettem volna magát? – csúszik le az ágytámlán, míg suttogja nekem a szavakat.

-Igen, ha elmegyek arra az ebédre, melyre Jone meghívott engem is. Bár akkor haragudtam rá, a miatt, amit Darlenenel tett, így nem mentem. – felnéztem arcára, mely fáradt volt, de nem mutatkozott meg rajta nagyon. Inkább csak a szeme alatti táskák voltak árulkodóak.

-Szóval már rég nem itt feküdnék és beszélgetnék magával, hanem isten tudja! Talán épp csókolgatnám vagy romantikusan átölelném. –szavaira átfutott rajtam a hideg jól eső érzése.

-Csókolgatna? Inkább aludnánk, mivel normális ember ilyenkor alszik. – nevetek fel, s magamra húzom takaróm.

-Rendben! – motyogja, majd ásítva egyet kikel az ágyból.

-Elmegy? – kapom rá tekintetem. Kérdésemre meleg tekintettel néz rám, s bólint egyet válaszképpen. Átsétál oldalamra, míg én is felé fordulok. –Köszönöm, hogy meghallgatott! – ülök fel az ágytámlának támasztva fejem.

-Ugyan, nem tesz semmit. – mosolyog le rám, majd egyre közelebb hajol. 
Ismerős nekem ez a szituáció, csak ez a lelassított és nyugalmasabb verziója. Én is közelebb hajolok, majd gyengéden puszit ad számra. Rózsaszín ajkai puhák, s mint ha egy érett piros epret kóstolgatnék.  Mikor hajolna el, utána kap ajkam többért kívánkozva, amire Stylesnek kezével az ágyra kell támaszkodnia. Másik kezével arcom fogja, s hüvelykujjával azt simogatja.  Én vezetem ajkait, hiszen taktikája, mint egy kezdőé.

Lassan válok el, s kapkodva a forró levegőket távolodunk el. –Jó éjt, Adeline! – gödröcskés mosolya ajkán pihen elégedetten, míg tekintete csillog.

-Jó éjt, Harold! – mosolygok rá, s arcom ismét lángokba borul. Alakja elhagyja ágyamat. S hirtelen arra visz a lélek, hogy formás fenekét nézem ebben a feszülős nadrágjában, ahogy az ajtó fele megy.

Még utoljára rám tekintve, becsukja a nyílászárót. Ahogy meghallom a bejárati ajtó csukódását mély levegőt veszek, s az egyik kispárnámba temetem az arcom.

El se hiszem, hogy megtörtént. 

________________________________________________________

Sziasztok! 

Nagyon örülök, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a blog után, s remélem, hogy csak nagyobb lesz!
A kommentekre, amint időm engedi, válaszolok. 

Véleményeteket most se sajnáljátok, s igyekszem az újabb fejezet hozatalával. 

Csatlakozhattok a blog facebook- csoportjához is, melyhez a link itt van:https://www.facebook.com/groups/597975543679330/ 

Viszont, csak hogy fokozzam a hangulatot és az izgalmat, annyit ígérhetek, hogy a következő fejezetben nem várt fordulat következik! *kacsintós szmájli* 

All the love, Nora

09.Fejezet

            Drága Deline!

Sok idő kellett, hogy gondolataimat összeszedjem és egy kerek levelet le tudjak neked írni. Vagy a huszadik papírt gyűrtem össze és dobtam ki, mert valami mindig kimaradt. Remélem most nem ez fog történni.

            Talán ez mind akkor kezdődött, mielőtt megszülethettél volna. Édesanyáddal a kapcsolatunk elején nagyon szerettük egymást. Egy baráti társaság hozott minket össze. Csupán csak a sors volt és mi. Édesanyádat megfogta az én karizmatikus személyiségem, ahogy nem is erőltettem meg magam, de lábam előtt hevert minden nő. Ahogy egyre jobban melegedtünk össze az én viselkedésem egyre jobban változott meg. Nagyon sokszor feldühített – még most is – csak apró dolgokkal. Mint például, hogy megszólta a munkám. Kérdőre vont vagy megkérdőjelezte iránta érzett szeretetemet. Az ilyen kérdései hamar kihoztak a sodromból. Néha tárgyakat vágtam a falhoz, ritka alkalmakkor, mikor már az önkontrolom elszabadult; magütöttem Édesanyádat.

Hidd el nekem, nem akartam! Csak egyszerűen ez az izé a fejemben ezt mondta. Erre ösztönzött.  

Majd Édesanyád várandós lett veled. Az a kilenc hónap maga volt a pokol. Számára és számomra is.

Nem voltál tervezett gyerek, viszont Édesanyádnak nem volt annyi lelki ereje, hogy összeszedje magát és elvetessen.

Ezen is sokszor összevesztünk, s hasonlóan, mint a többi veszekedésünknél csapkodás vagy ütés lett a vége.

Mikor beindult a szülés én nem tartózkodtam otthon. Tudtam, hogy épp a szülőszobában van az anyád és azt is, hogy mi fog történni. Azon töprengtem, hogy ebből a hatalmas hibából hogy tudok kilépni. Hogy tudok megszabadulni mindentől, ami nekem csak negatívumot okoz.

Születésed napját egy hotelben töltöttem, nem egyedül.

Miután haza hoztak se voltam otthon. Egyszerűen felfordult a gyomrom, ha arra kellett gondolnom, hogy milyen körülmények vannak ott.

Hatalmas elhatározás és rengeteg alkohol kellett ahhoz, hogy két hét után haza menjek. Részeg voltam és nem volt meg a megfelelő gondolkodásom ahhoz, hogy sok dolgot felmérjek magam körül.

Akkor ütöttem meg a legjobban Antoanette-t. Vagy hónapokig megmaradt a nyoma, s zúzódásai is keletkeztek.

Mikor megláttalak, amikor eszel, vagy mikor kacagsz előttem volt, hogy Te vagy az életem elrontója.  

Miattad alakult ki mind ez, s miattad vétettem ennyi hibát. Te hoztad ki EZT belőlem.

            Rájöttem, hogy nem vagyok jó apának, se semmi hozzátartozónak számodra. Próbáltalak magamtól a lehető legtávolabb tartani. Ritkán jártam haza, s úgy tettem, mintha nem lenne családom.

Mintha csak a munka lenne és az alvás.

Az idegeim dolgoztak, s egyre mentek tönkre. Csak altatóval és különböző gyógyszerekkel tudtam aludni. Amiknek számát az idő elteltével csak növelnem kellett.

Antoanette vetette fel, hogy ez nem normális. El kell mennem orvoshoz és beszélni vele.

Természetesen akkor is kiakadtam rá, inkább elutaztam otthonról. Hogy kikapcsolódjak..

            Szakad az eső és én arra várok, hogy a metró megérkezzen. Munkaidőm mára lejárt, s örülök, hogy túléltem ezt a napot is.

Már több mint egy hét eltelt az óta a kínos momentum óta. Nem beszélt velem, nem nézett rám, nem hívatott az irodájába.

Mind ennek ellenére; Less normálisan beszél velem, s magáz. Ami annyit jelent, hogy beszélt vele az érdekemben.

Ahogy elnézek bal oldalamra egy ismerős alak tűnik ki. Kezében egy cigaretta szál teng, míg fürtös fejét lehajtva sétál. Hátán a szmokingja megfeszül, s hajába túrva emeli fel fejét. Rám néz, majd egy elégedett mosolyt vesz elő. Ahogy észreveszi, hogy én is Őt figyelem. Bólintok fejemmel, míg Ő szív egyet a káros anyagból. Elnyomja, majd megindul felém. Haját megigazítja sétája közben, s válla megemelkedik, ahogy mély levegőt vesz. Mintha ezt a pillanatot várta volna. Azt hogy Ő engem figyel, s várja, hogy mikor veszem észre és titulálhatja be egy váratlan találkozásnak.

-Miss Brooks! – áll meg mellettem, de most, hogy ilyen közel van, már nem néz rám.

-Jó estét! – ajkamba harapok. Kellemetlen így találkozni. Egyszerűen el is kerülhettük volna egymást. –Azt hittem kocsival közlekedik vagy van sofőrje, aki haza viszi. – rá nézek, de ő mereven maga elé bambul.

-Arra gondoltam, hogy haza vihetném. Kényelmesebb lenne. – köszörüli meg torkát figyelembe se véve azt, amit mondtam, majd végre rám tekint. Szemébe nézek, melyben a remény csillan meg, hogy nem utasítom vissza. Hova tűnt a határozott, karizmatikus énje?

-Még úgyis fél óra, mire ide érne a metró. – egyezek bele, amire halkan, de kiereszti visszatartott levegőjét. –Új kocsija van? – kerekednek ki szemeim, ahogy megpillantok egy számomra ismeretlen autót.

-Úgy gondoltam, hogy valami újat veszek. – simogatja meg elégedetten a motorháztetőjét, majd kinyitja nekem az ajtaját. Ahogy beszállok, megcsap az új kocsi szaga. A fehér bőrülésen látszik, hogy még nem volt használva. Sokkal tágasabb, mint a másik kocsija. Bár ki tudja, hogy mennyi van.

Majd ahogy Ő is beül, megszólal a telefonja.

-Oui? Ok, je vais l'appeler. Merci! À plus!(Igen? Rendben, majd felhívom. Köszönöm! Viszlát!)- kellemes hangon beszél franciául, mintha az anyanyelve lenne. Csak ajkait figyelem, ahogy kecsesen ejtik ki a szavakat. Miután leteszi telefonját, egy gombnyomással indítja el kocsiját, s köti be magát. A lejátszón matatva indít el egy kellemes hangzású dallamot, ami a kocsiban megteremti azt a jól megszokott hangulatot, amit a kocsijában ő létre szokott hozni.

-Arra gondoltam, hogy telefonszámot cserélhetnénk. – veti fel félve, s ez a viselkedése számomra meglepő. Nem ilyennek ismertem meg. Bólintok, majd kezébe adom telefonom, hogy meg tudja csörgetni a sajátját. –Jó éjt, Miss Brooks! – adja vissza a készüléket, majd egy kézcsókkal elköszön. Arcomon valami furcsát érzek. Egy ritka melegség önti el, s lesütve tekintetem sietek be az épületbe.

           

-..és elvitt vacsorázni, rengeteg bókot is kaptam tőle.. –Darlene, mint akit muszájból beszéltetnének, mondja, hogy mi történt a Jone által szervezett randevújukon. Vagy mi is volt az. Bár én inkább el vagyok foglalva a telefonommal, hiszen már írt Styles.

„Hallom Darlenenek volt egy jó élményben része. Harold”

            „Most ecseteli nekem a történteket. Adeline”

            „Pozitív véleménnyel van róla? Harold”

Letéve picit telefonom felnézek, hogy belehallgassak a történetbe.

            „Úgy hallom; igen. Adeline”

            „Szerencsés ember. Harold”

            „Az. Adeline”

-Ade? Figyeltél te egyáltalán? – rogy össze a kanapén, mikor feltűnt neki, hogy alig figyeltem.

-Sajnálom! – húzom el szám, míg Ő mély levegőt vesz.

-Ki fontosabb nálam? – kapja ki kezemből készülékem és nyitja fel egyszerű rutinossággal. –Na ne. Ne ne ne ne ne ne ne. Nem hiszem el! – ordít fel Darlene, ahogy elolvassa az üzeneteket. Először abban a tudatban sandítom el róla tekintetem, hogy megtárgyaltuk a randevúját, majd megszólal: - TE HAROLD EDWARD STYLESEL SMS-EZGETSZ! – ordít fel, míg kidülledt szemekkel néz rám. Óvatosan bólintok, s kiveszem kezéből telefonom. Majd ott hagyom egyedül, hogy meg tudja ezt emészteni. Bár még nekem se sikerült igazán.

Besétálva és becsukva magam után szobám ajtaját dőlök be ágyamba, s megnézem, hogy az óta írt-e.

            „Valami történt? Harold”

Mintha csak megérezte volna.

            „Darlene észrevette, hogy nem igen kommunikálok vele. Adeline”

            „Gondolom nem repdesett az örömtől, mikor megtudta, hogy mi miatt. Harold”

Magam elé képzeltem, azt a letörölhetetlen elégedett vigyorát, ahogy szemembe nézve jelenti ki, míg magával teljesen zavartalan.

            „Nem éppen. Adeline”

            „Mi jót csinál? Harold”

            „Próbálom kipihenni negyed óra leforgása alatt a nap fáradalmait. És Ön? Adeline”

            „Próbálok megszabadulni mindentől, ami nekem csak negatívumot okoz. Harold”

Eltöprengek ezen az egy mondaton, hiszen olyan ismerősnek tűnik. Majd egy kis idő elteltével beugrik a második levél, melyben hasonlóan ezt írta le nekem apám.

            „Hallottam már ezt a mondatot. Csak ott én számítottam negatívumnak. Adeline”

Ne mutasd a gyenge pontod, te barom! – kiabál rám belsőm, de úgy érzem, már kezdhetek benne megbízni. Hiszen valakinek el kell kezdenie.

            „Maga, mint negatívum? Semmiképp sem. Hatalmas barom lehetett! Harold”

Ez a pár mondat megmelengeti szívemet, s mosolygásra késztet. A „lehetett” szóval ráhibázott, hiszen már nem él. Rég nem él.

            „Holnap be kell érnem a munkahelyemre. Sajnos nekem még nem telik új kocsira. Adeline”

            „Ezzel most arra céloz, hogy féltékeny vagy engem hibáztat a korai munkaideje miatt vagy arra, hogy reggel én vigyem munkába? Harold”

            „Természetesen csak egy megjegyzés volt, hogy nem tudok tovább maradni. Adeline”

            „Sajnálattal olvasom. Szép éjszakát! Próbálja meg kipihenni magát! Harold”

            „Viszont kívánom! Remélem sikerül megszabadulnia a negatívumoktól! Jó éjt, Mr Styles! Adeline”

            „Harold.”

            „Jó éjt, Harold! Adeline”

Mosolyogva teszem párnám mellé telefonom. Mosolyom okát eleinte nem értem, majd ahogy készülékemre tekintek csak hatalmasabb lesz, és minden világosabbá válik. Örömöm oka Ő.

_______________________________________________________

SZIASZTOK!
Remélem nem okoz nektek problémát, hogy hirtelen jönnek a részek. Remélem ezzel így mindenkinek jól indul a szünete. ^^

MEGJEGYZÉS A RÉSZHEZ: TUDOM(!), hogy Harry-nek nem az az IGAZI neve, hogy Harold!:DD (Csak hogy ne kössetek belém!) 

Véleményeteket komolyan várom, hiszen alig jönnek, én pedig kíváncsi vagyok rájuk.

Noraxoxo