12.Fejezet

Második levelem hozzád, aminek hangvétele nem éppen ujjongó.

Folytatva a történetem; a kirándulás gyönyörű volt a maga módján. Sok nő, sok alkohol, egy üres hotel szoba.

Nem hiszem, hogy részleteznem kell, már vagy olyan nagy, hogy megértsd.

Viszont, - mint kiderült - a betegségem súlyosbodott. Egyre többször tört minden, egyre több kárt tettem magamban. A kirándulás elhúzódott egy hosszabb "ott maradásig". Felfüggesztve ezzel a "Nagyi" látogatását.

Édesanyád keresett engem, de nem engedtem senkit közel magamhoz.

Csak a kudarcot éreztem, hogy megyek tönkre. Kezdek elhasználódni, s a sötétség ellepi a fejem.

Majd haza utaztam.

Te lehettél vagy tíz éves. Csodálatos lánnyá nőttél, s még nőni is fogsz. Ebben biztos vagyok, hiszen gyönyörűséged Édesanyádtól örökölted.

Otthon, csoda vagy nem az, de nyugodt lettem. Elkezdtem veled beszélgetni, először nem ismertél fel. Hiszen öt év az sok idő.

Igen, szomorú, hogy tíz évesen kellett Édesapádat megismerned igazán és, hogy nem lehettem ott veled az első iskolás napodon, vagy nem tudtuk igazán megünnepelni a születésnapjaidat, vagy hogy nem lehettem ott az oltásaidnál, hogy "apuci megvédjen". Hogy kénytelen voltam szembe nézni a hibámmal, amit elkövettem.

Majd, mikor tizenhat éves lettél. Pont a születésnapodon.

Édesanyád engem hibáztatott, hogy kezdtél megváltozni a rossz irányba. Kétségbe vonta azt, hogy én jó szülő vagyok.

Dühös lettem, s eldurvult a helyzet.

Nem volt hatalmas szülinapi bulid, mint a korod bélieknek. Csak mi hárman voltunk.

Felküldtünk a szobádba, hogy ne halljad, bár nagyon sok veszekedésnek, csattanásnak, puffanásnak szemtanúja voltál.

Mint akinek elgurult a gyógyszere, ott ütöttem Antoanette-t, ahol éppen értem.

Súlyos sérülésekkel aznap este kórházba vitték, te rettegtél tőlem, s hozzám kihívták a rendőröket és egy pszichológust.

Ott maradtál egyedül, az én sötétségemben.

Miután Édesanyád felgyógyult, elvállt tőlem, s kitett a házból. Te rám se néztél, még köszönni se köszöntél.

Egyedül elköltöztem egy lakásba, s rendszerességgel jártam pszichológushoz.

Megállapította, hogy nekem súlyos nárcisztikus-betegségem van, amiből már nem lehet gyógyulni. Ami annyit takar, hogy a dühkitöréseim, már érthetőek lettek, hogy miért rajtatok csattant. Mert ennél a betegségnél, az általunk legjobban szeretett emberek szenvedik ezt meg.

Sajnálom!

Tudaton kívül, a betegség tette ezt veled, Édesanyáddal és velem.

Hiszen ki tud ezzel élni?!

A tudattal, hogy miattad ment tönkre a család, amit titkon szerettél. Hogy miattad szenvedett lelkileg kárt a családod. Mert nem tudod magad felismerni, és kontrolálni.

Mikor leesett, hogy se családom, se munkám - hiszen kirúgtak onnan, miután híre jutott a családi "balesetnek" és annak, hogy milyen betegségem van, s melyik stádium - se életem...

Öngyilkossági kísérleteket végeztem, nem volt értelme élnem.

Elmegyógyintézetbe zártak, azzal, hogy káros voltam már saját magamnak is.

Ezt a levelet, most épp egy nyugodt pillanatomban írom, mikor kint ülök a virágokkal teli kertben, egy padnál, s éppen a volt életemen rágódom.

Hogy vajon mi lehet veletek?

Tudod, ez az utolsó levelem.

Már mindent látsz, tisztán.

Nekem már nincs több dolgom itt, s csak reménykedem, hogy megkapod, miután megtalálnak engem, holtan.

Remélem, hogy sokra viszed és fentről nagyon büszke lehetek rád.

Legyen egy csodálatos munkád, csodálatos családdal és élettel.

Ne legyen egy jó példa az, amit én tettem, hanem az elszörnyülködtető példa.

Édesanyádnak üzenem, hogy nagyon szeretem és sajnálom, amiket tettem és hogy neki nem jutott időm írni levelet.

Vigyázzatok magatokra és egymásra is!

Szeretlek, a nem apának való Édesapád! 

Az idő pont annyi, hogy vége a munkaidőmnek, s elindulhatok haza. A Göndörigazgató nem jött vissza, még csak nem is keresett. Megértem, hogy sok dolga lehet, de rosszul esik.

Gondoltam benézek az irodájába, hátha még ott lehet találni a sok papír munka között, az író asztala felett. De mikor kopogva kinyitom ajtaját, teljesen nem az a látvány fogad, amire számítottam.

A már a parkolóból ismert nő terpeszben az asztalán ül, míg Styles letolt nadrággal, s kigombolt inggel, szinte az asztalt dönti fel. De ahogy meghallja az ajtó nyitódását, ez mind abba marad, s a kis szőke liba levegőt kapkodva néz az irányomba, addig Styles csapzott hajába túrva ráncolja szemöldökét a váratlan vendégre.

Keservesen lemosolyodom a látványon, míg belül több darabra török.

Amint Styles felismer, arca átmegy aggodalmas kinézetbe, míg a szőke, akinek lába között van, zavartan néz rám, s szinte mérgesen, hogy én itt ezt megzavartam.

-Adeline.. - hal el nevem szájából.

-Mr Styles! - köszön megtört hangom. Még leplezni se tudom, hogy fáj. Mikor érzem a sós könnycseppeket orcámon, megfogva a kilincset hangosan csapom be az irodája ajtaját.

Ahogy állok az ajtó előtt még egy picit, csak ruha csattogásokat hallok és egy magassarkút, ami a földdel érintkezik, majd egy vékony hangot.

-Ő ki volt? - harsogva kérdezi a nő. A kérdés után egy csattanás, ami mintha egy könyv lett volna.

-Cs-csak egy kurva alkalmazottam, oké? - hangja ideges, temérdek méreg.

Alkalmazott.

Őszintén, nem vártam, hogy azt válaszolja, hogy "életem szerelme" vagy "csak a lány, akitől akarok valamit". Hanem mondjuk egy egyenes választ; "A lány, akiért most küzdök!"

Mikor már több könnycsepp folyamatosan hullik le ruhámra, elsétálok onnan. Eleget hallottam.

A portán a szőke hölgy még ott van, s udvariasan elköszön tőlem. Nem törődve azzal, hogy piros, könnytől ázott szemeimet törlöm. Leülök az épületnél elhelyezett egyik padra, s úgy döntök, hogy megvárom, míg kijön.

Ahogy feltekintek az üveges épületre, csak egy ablak van, ahol ég a világítás. A többin, csak a folyosóról beszűrődő fény látható.

Majd egy óra múlva kialszik a fény, s szívem fájdalmasan jajdul, ahogy agyam felfogja, hogy most jön.

Még megáll a portán beszélni a hölggyel, s ahogy beszél kitekint az üveg ajtón és tekintete megakad rajtam. A beszédben megáll, s arca feszültté válik és idegessé. Ajkába harap, s visszafordulva beszél még pár szót a nővel és lehajtott fejjel az ajtó felé indul. Kinyitva felemeli fejét és kifújja a bent tartott levegőjét. Megáll és rám néz; talán azon gondolkodik, hogy idejöjjön-e. Egy motyogás után elindul felém, majd az egy méter távolságot megtartva megáll előttem.

Szemeim már nem pirosak, csak arcomra ült ki az érzelem, ami a hatalmas szomorúság és csalódottság.

-Tudod, nem tartozol nekem magyarázattal. Csak egy alkalmazott vagyok! - motyogom, s próbálok szemébe nézni, de feje le van hajtva.

-F-figyeld, én.. - idegesen kifújja a levegőt - én..

-Azt akarod mondani, hogy sajnálod?

-Igen! - vágja rá azonnal, s szemembe néz.

-Hát nem kell. Nincs mit sajnálni. - felállok, s indulni készülök, a gyülekező könnyeim miatt. Arca elszomorodik, amit még életemben nem láttam. Egy negatív érzés, amit le lehet róla olvasni. Utoljára szemébe nézek és elindulok, ahogy a tekintetében is felfedezem ugyan ezt az érzést.

-Adeline! - szól utánam, hangja megremeg. Én csak jobban szedni kezdem lábaimat. Velem nem játszasz ilyen játékot! - ordítja belsőm. -Kérlek, állj meg! - hideg keze csuklóm után nyúl, miután utolért. Azonnal megállok, s lehunyom szemem hideg érintésére.

-Harry, nem érdekel! Te életed, te cicád, aki pénzért kényeztet téged. Megbeszéltük. - nézek szemébe, s beceneve hallatán az megcsillan. -Én nem az vagyok, aki ezt megcsinálja. Te ennyi után feladtad. Nincs miről beszélni. - kihúzom kezem szorításából és bólintva egyet elindulok. Mikor már vagy húsz lépést megtettem egy csattanást hallok. Szemeim automatikusan a hangra összehúzódnak, ahogy testem is. Megfordulok, de csak több csattanó hangot hallok. Majd megpillantom, ahogy a göndör igazgató a kőből készült szobrot üti az öklével. Kezéből a vér az aszfaltra csöpög, haja ugrál, ahogy teljes erejéből a szoborba üt.

-Mr Styles! - kiabálok rá, de nem hallja meg. Futni kezdek irányába, s a nevét kiabálom. Az utcán furcsán kevesen vannak, mondjuk lehet vagy este tizenegy. -Harold, Harold! - mellé futok, de ő csak a követ üti. Keze egyre rondább, s idegesen zihál, ahogy a levegőt kapkodja. -Harry, kérlek! Hagyd abba! - ölelem meg derekát, amire teste megfeszül, így abbahagyva az ütést félúton. Kezét leengedi maga mellé, és csak zilálva emelkedik teste. Mellkasa, ahogy rá teszem kezem észveszejtő tempóban mozog fel- és le.

-S-sajnálom! - rázza le karom magáról.