2015. november 25., szerda

33.Fejezet

                 Zokogva hívom fel a pszichológusom, Mr Waurd-ot, aki pár perc után fel is veszi.
-Mr Waurd..kérem..segítsen! – szipogom, s hangom a világ legijesztőbb dolga.
-Mrs Styles? Minden rendben? Mi történt?
-Nincs hol..nincs hol laknom. Vég-vége az életemnek. – motyogom, s leülve egy padra zokogok tovább.
-Hol tartózkodik most, Mrs Styles? – körül nézek, majd elmondom neki az utca nevet, s csak annyit mond még a készülékbe, hogy egy perc és itt van.
Egy hónapja lakok Mr Waurd, Patric-nál. Patric egy a negyvenes éveiben járók táborát erősítő ember. Haja közepesen hosszú, és arany barna, aminek eleje el van tűrve baloldalra.  Arca néhol komor, néha mosolygós és jókedvű. Volt alkalmam már mind a kettőt megtapasztalni. Szeme kéken világít a szemüvege mögül, ahogy a komor tekintete fürkészi az embereket. Öltözete csak egy farmer nadrág és egy öltöny, ami alatt egy ing a farmerjába be van tűrve. Ez a mindennapi viselete.
Hihetetlen, hogy mint egy ismeretlen, úgy próbál nekem segíteni, mintha az idősebb testvérem lenne. Ő intézi nekem a lakást, a kapcsolataimat, a számomra fizethető háziorvost, s a megfizethető vizsgálatokat, hogy a csöppség a pocakomban egészségesen jöjjön a világra.
Fehér köntösömben, és a kontyban összefogott hajamból kilógó, már-már hosszabb tincsemmel játszok, míg a napi friss újságot olvasom a konyhában elhelyezkedő étkező asztalnál ülve.
Harry Styles élete kezd romokba dőlni?

Ütközök egyből az első újság cikkbe, amire torkomban csomó keletkezik. Rengeteg hasonló címmel találkoztam ebben az egy hónapban, napi szinten.
Harry Styles képtelen kiegyensúlyozottan élni?
Hova tűnt Adeline Brooks?
Harry Styles teherbe ejtette elhagyott feleségét!
Styles Holdings Inc a csőd határán
Adeline Brooks gyermekének apja nem is híres Harry Styles?
Rebeca Stoon, Harry Styles új barátnője?
Ez még a negyede se, de ezek, melyek agyamba fúrták magukat. Összehajtva a szennylapot dobom ki a szemetesbe, majd a konyhába megyek készíteni egy forró teát.
-Adeline, képzelje! – kiabál be Patric hangja a bejárattól. Lihegve jön a konyhába, s teszi le táskáját a bárszékek egyikére. –Találtam magának lakást, mely’ már fizetve is van. Ha gondolja, hívhatom a költöztetőket és utána segítek gyermek bútorokat, és amikre szüksége van, megvenni. – örömömben és talán a hormonok miatt is, könnyeim patakként kezdenek folyni, s egy ölelésbe vonom Patricot.
-Köszönöm! – suttogom, s testemet átjárja egy rég nem érzett érzés, ami a boldogság.
Aznap már be is költöztem és meg is vásároltunk mindent, ami kellhet.
Furcsa, hogy nem lehet hallani a billentyűk kopogását, és a papírok suhogását, ahogy Patric dolgozik. S az egész lakást csak a televízió hangja tölti be a nagy csendben.
Két szobás az egész lakás egy nagy nappalival, amerikai konyhával, ami azt jelenti, hogy egybe van az „étkezővel”, ami csak két székből, egy asztalból és egy etetőből áll. Most a gyerek szobában ülök a földön, s hajtogatom össze a már kimosott, tiszta semleges színű ruhákat, mivel a gyermekem nemét még nem lehet tudni. Egy bőröndbe teszek pár ruhát, egy kis egybe ruhát, mely a kabátot helyettesíti. Mivel az időjárás megüti a telet. Pontosabban már a végét járja, hiszen január vége van.
Néha eszembe jut, hogy pár nap és Styles születés napja, pontosabban Február elsején, s nagy az esélye annak, hogy a baba is akkor fog születni.
Miután összekészítettem a bőröndöm, melyet a kórházba fogok vinni, még elrendezgettem a könyveket, a kiságyat és a kis fotelt, mely az álló lámpa mellett helyezkedik el, majd a pelenkázót és a kis járókába tettem játékokat és pár pokrócot.
A forró víz kellemesen melengeti testem a zuhanyfülkében, s ahogy megfordulnék a tusfürdőért, azt leverem. Lehajolva érte érzem, hogy valami nem jó. a magzatvizem elfolyik, s engem a kétségbeesés kerít hatalmába. ENNEK NEM ÍGY KELL MEGTÖRTÉNNIE!
Azonnal egy törölközőért nyúlok, s megtörölve magam kezdődnek a hatalmas fájások, melyeket csak halk hanggal jelzek. Elbicegek a szobámig, s magamra kapom a fehérneműm és egy melegítő szettet, majd Patric számát kezdem tárcsázni, míg leülök az ágyamra, egy hangosat felszisszenve.
-Patric, elfolyt! – csak ennyit kell mondanom, s egy hangosat felkiáltanom és Ő rám csapva a telefont indul el azonnal.
A kocsiban hátul ülök, míg mélyeket próbálok lélegezni, s telefonomat szorongatom azon gondolkodva, hogy felhívjam-e a gyermek másik szülejét.
-Adeline, ne gondoljon most másra, csak mélyeket lélegezzen és ki és be! – mondja nyugodt hangon, míg testbeszéde egyáltalán nem ezt tükrözi.
-Mrs Edward Styles, és elfolyott a magzatvize! – igyekszik az ügyeletes recepcióhoz Patric, míg én oda érek, s azonnal egy betegágyat hoznak nekem, amire ráfektetnek.
-Mrs Styles, emlékszik, hogy hányadika van? – próbál velem kommunikálni a férfi orvos, hogy ne ájuljak el vagy rosszabb.
-Harmincegyedike – motyogom, míg egy hangosat nögök, ahogy egy ütést mér hasamra a Pocaklakó.
-És azt meg tudja mondani, hogy milyen hónapban vagyunk most? – folytatja tovább, míg a liftbe nem tol, s megnyomva egy gombot jön be még két nővér vele.
-Január.  – motyogom, s kezd elhomályosulni minden.
-Adeline nyomjon! Már nagyon kevés kell. – kiabál az orvos velem, míg én még csak most térek teljesen magamhoz. s ahogy megteszem, amire kér egy kétségbeejtő gyermeksírást hallok be, és sürgő női, fehér alakokat, ahogy ők is kiabálnak.
–Február elseje, hajnali kettő óra, nulla egy a születési idő. – mondja egy Nővér, míg a másik azt kiabálja, hogy kisfiú. S bevillan a kívánságom, mely azt mondja, hogy bármikor csak ne február elsején szülessen meg a gyermekem, fuccsba ment. Majd újra elsötétül minden.
-Mrs Styles? – újra csönd és halk női hang szólítgat, s csak harmadjára nyitom ki szemem. –Hogy érzi magát? – egy Nővérke, kezében egy mappával teszi fel a kérdést, amire csak bólintok.
-Hol van a gyermekem? – kérdezem azonnal, s szemeimbe könnyek gyűlnek.
-Nyugodjon meg, egy rutin vizsgálat után megkapja a csöppséget. Egészséges kisfiú lett! – arcomra egy lemoshatatlan mosoly kúszik, amire a Nővér arcára is egy mosoly férkőzik. –Mr Waurd tisztázta az apával való kapcsolatukat, így a következő kérdésem az lenne, hogy mit írhatunk a nagyfiú kezén lévő karszalagra? – mosolyom lefagy, s ajkamba harapva nézek el arcától. Még csak neveket sem kerestünk Styles-szal, de ami biztos, hogy a családi név nem lehet Brooks, hiszen még én is a Styles nevet viselem.
-Benett. – motyogom halkan, majd kisöpröm szememből a kusza könnyeket.
-Benett Styles. – nyomatékosít, amire szemem lehunyom, s bólintva egyet a Nővér, magamra hagy.
Majd következőleg már a kisaprósággal jön vissza a kezében, aki egy kék pokrócba van takarva. Felülök, s a Nővér a kezembe adja, majd becsukva maga után az ajtót, magunkra hagy.
Csendben van, s mélyen alszik. Teljesen nyugodt, nem úgy, mint az apja vagy az anyja. Ajkai cseresznye formájúak, mint Styles-é, míg szemei is hasonló formájú, mint az övé. Sírás kap el, mikor rájövök, hogy már most jobban hasonlít , mintsem rám.
-Benett. Kicsi Benett-em. – nyomok apró kézfejére egy csókot, amin ujjai a mutatóujjam köré fonódik, s erősen szorítja azt. Halkan dúdolok neki egy dalt, míg apró haját simítom ki arcából, amik göndören pihennek kobakján. A haja is, azt se tőlem örökölte, hiszen világos barna még és göndör, mint az apjának. Mélyet sóhajtok, s lassan hátradőlök a betegágyban, s felnézve a plafonra, motyogom; - Boldog születésnapot, Harry! – majd az apró babára nézek, aki kis hasonmása neki.



_____________________________________________________________

Köszönöm a sok véleményt, s ehhez se várok kevesebbet!
Innentől a történet izgalmakkal teli lesz és sajnos nem sokára búcsút is inthetünk.

All the love, Nora.


2015. november 22., vasárnap

32.Fejezet

                 A vacillálások, melyek bennem vívódnak semmihez sem foghatóak.
Párizsi utazásom egyben volt keserű és boldogság vegyes érzelmei. A vacsora óta, rendszerességgé vált, hogy reggel, mielőtt Styles felkelt én a mosdóba szaladtam, s kiadtam magamból mindent. S ez után, zokogtam fél órát, a magamra zárt mosdóban.
A mai reggel másképp ment. Később keltem fel, mint ahogy szoktam. A szorongató érzés keltett, mely a nyelőcsövemet piszkálta. Azonnal kiszálltam az ágyból, s szaladtam a mosdóba. Az ajtót elfelejtettem magam után bezárni, de most ez nem foglalkoztatott, csak hogy épségben elérjem a wc kagylót.
Miután kiadtam magamból mindent, könnyek folytak végig arcomon, míg kezemet hasamra szorítottam és fejemet a falba vertem.
-Minden- Styles állt az ajtóban, egy szál alsónadrágban. Haja kócosan, míg azt megpróbálva megigazítani túrt bele, de megtorpan, mikor meglát. Nem jön közelebb, csak dermedten áll a fürdőszoba ajtajában. –Hánytál? – hunyorít rám óráknak tűnő idő után. Nem válaszolok, csak feltörni készülő keserves zokogásomat próbálom visszafogni. –Terhes vagy. – motyogja magának, míg rám mereng. Reakcióját képtelen vagyok leolvasni.
Tervem nem volt, vagy akár csak időm arra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg az vagyok e. Ha be is bizonyosúlt volna, se tudtam volna dönteni, hogy elvetessem vagy megtartsam. Ebben az érzelmi állapotomban döntésképtelen vagyok, s felkészületlen egy a hasamban növekvő gyermek életét eldöntő kérdésre megoldást találni. Elmondani se akartam addig neki, míg nem döntöttem semmiről, sőt talán sose akartam volna elmondani.
Most hogy itthon vagyunk, már egy hete elmehettem volna orvoshoz, kivizsgáltatni magam. De képtelen lettem volna feldolgozni a tudatot, hogy terhes vagyok tőle.
-Kelj fel! – jön közelebb, s kezem után nyúl, ami hasamat szorítja. Arcán döbbenetség, félelem és ijedtség bujkál.
-NE! – szorítom még erősebben kezem oda, de a nyomásra, amit hasamra mérek, megijedek, s inkább elengedem. Felkecmergek, s a falat támasztva hajtom le fejem.
-Miért nem mondtad? Voltál orvosnál? Te teljesen meg vagy bolondulva? Egy kurva életet hordozol a szíved alatt! – kezd bele, míg én csak sírok tovább. Tudom, hogy nem vagyok normális. Tudom, hogy nem vagyok anyukának való, s azt is tudom, hogy nem tőle szeretnék gyereket, vagy nem akarom, hogy Ő legyen a gyermekem apja.
Kiviharzik a fürdőszobából, s hangos csattanás jelzi, hogy rám csapta annak ajtaját. Felzokogok, és visszarogyok a földre.

Nem így képzeltem el azt, ha gyermekem lesz, így ülök itt. Egyedül, lent a parkolóban a férjemmel, aki még látni se akarta ezt a helyet.
A váróban rengeteg a feszültség vagy a boldog sugárzás. Egy pár mellettem boldogan kacarásznak, míg a férfi keze a nő kerekedő hasán pihen, s lágyan simogatja azt. Én is hasamra simítom kezem, persze még lapos, s alig látszik valami, de a tudat, hogy ott bent lapul egy élet, ismét sírásra késztet.
A váróterem ajtaja hangosan csapódik be, így mindenki arra fele vezeti tekintetét, s döbbennek le, mikor Styles-t látják belépni, s leülni mellém. Nem szól hozzám, nem érint meg, csak beletemetkezve magába néz körbe. Kezemet elveszem hasamról, s táskám pántjával kezdek babrálni.
-Mrs Styles? – nyitja ki a rendelő ajtaját egy nővérke. Nem lehet több húsz évesnél, s kinézete lehengerlő. Szőke haja loknikban pihen vállán, míg kék szeme, s rózsaszín ajkai mosolyognak. Felállva indulok el, de Styles keze visszaránt gyengéden, s kezem után nyúlva kulcsolja össze ujjainkat. Szóval Ő is bejön. –Ön  Mrs Styles férje? – néz a Göndörigazgatóra, aki csak bólint. –Rendben, jöjjenek beljebb! – invitál be minket a gyér fényű helyiségbe. Meglepettségemre egy fiatal orvos köszönt minket, aki rendkívül vonzó.
-Jó Napot, Mrs Styles! – mosolyog rám, s szívem hevesebb verésbe kezd.
-Harold Edward Styles! – nyújtja szabad kezét az orvosnak, s határozottan megrázza, amitől az orvos megrezdül.
-Ön akkor biztos a büszke, leendő apuka. – mosolyog rám ismét, s gyomrom bukfencet hány, mikor meghallom a „büszke leendő apuka” kifejezést. –Kérem, Mrs Styles feküdjön fel az asztalra. Megnézzük az apróságot. – Styles elengedi kezem, s véletlen szemébe nézek, melyek ijedtek, s egy kevés izgatottsággal van tele. –Ön bent szeretne maradni? – néz a Göndörigazgató fele, aki bizonytalanul bólint. – Akkor üljön a Hölgy mellé. Onnan tökéletesen láthatja az ultrahangot.
Miután felkente még lapos hasamra a gélt, egy gépet vezet oda, s halkan motyogja, hogy a képernyőt figyeljük csak. Styles lélegzete megakad, mikor meghallja a ritmikus szívdobogást, míg az én szemem könnybe lábad.
-Egy egészséges kisded. – mosolyog kedvesen rám az orvos. –Nos ennek épségének tovább megtartására viszont egészséges és rendszeres étkezés kell, nyugodt családi légkör és az a maximális mozgás, ami még nem megterhelő. – mondja, míg a Nővér lemossa hasamról a gélt, s segít felülni. Styles feláll a székről, s nekem hátat fordítva túr hajába. –Most viszont Mr Styles, ha megkérhetem, távozna? – tekint Styles fele az orvos. A Göndörigazgató meglepetten fordul a doktor felé.
-Tessék? – hangja hihetetlen.
-Kérem távozna pár percre, míg beszélek a feleségével? – a Nővér Styles felé megy, s kitessékeli a rendelőből. S ez is csak azért sikerülhetett neki, mert még nem a Földön járnak gondolatai.
-Mrs Styles, a magzat még egészséges állapotban van, viszont meglátszanak rajta azok a nyomok, melyek stresszes időszakra utalnak. Lehet ez a családi állapota miatt, hiszen látszik, hogy nem éppen boldogan élnek. Higgye el nekem, láttam már boldog párokat, s láttam olyan párokat is, akik úgy viselkedtek, mint két idegen. Nos, maguk e kettő között lebegnek. Ezen még lehet változtatni, hiszen minden fejben dől el. Viszont, személyes tanácsom az, hogy ha egy gyerek nem boldog családba születik, az a gyermek életére rettenetesen kihat. Mint személyiségileg, mind viselkedésileg, s mind a szülői viszonyra nézve. – lassan bólintok, s arcomról letörlöm a könnycseppjeimet. – Ezt a gyermeket már nem lehet elvetetni, ahhoz túl késő. Szóval csak magukon áll, hogy milyen embert nevelnek ebből a csöppségből. – mély levegőt véve nézek az orvos szemeibe, amik együtt érzőn vizslatnak. –Két hét múlva szeretettel várom vissza! – mosolyog rám ismét, s kezet rázva velem hagyom el a rendelőt. Gyorsan megtörlöm szemeimet, s keresem azokkal Styles-t. Majd mikor tudatosul bennem, hogy itt nincs, a parkolóba indulok, ahol azonnal megtalálom a giccses kocsit, aminek kormányára támaszkodva mereng ki a szélvédőn Styles.
-Miért küldött ki? – fordul azonnal felém a Göndörigazgató, miután beszálltam a kocsiba.
-Csak…személyes kérdéseket tett fel.
-És én azokat miért nem hallhattam? – kiabál, míg felém fordul.
-Semmi komoly. – motyogom, míg tekintetem kivezetem az ablakon, s próbálom kizárni Őt. –Két hét múlva vissza kell jönnöm.
-Egyedül! – motyogja ingerültem, amire csak válaszként bólintok. Talán jobb is, hogy Ő nem akar jönni.
Otthon Jen gratulálása fogadott, s egy szoros ölelésbe vont. Arról beszélt, hogy Ő sose gondolta, hogy az Ő kis bátyja ennyi mindent el fog érni. Hogy családja lesz, gyermeke.
Styles inkább felment az emeletre, megszökve húga ujjongásától. Én szívesen beszélgettem Jen-nel. Talán a családban Ő a legnormálisabb ember.

A reggeli rosszullétek egyre rosszabbak lettek az idő múlásával. Egyre kevesebbet beszéltünk Styles-szal, mintha csak két idegen élt volna egy házban. Theresa-val rengeteget beszélgettünk, míg Ben néha érdeklődött az állapotom felől.
Hasam egyre nagyobb lett, ahogy melleim is kerekedni kezdtek.
-Nem lehet, hogy nem tudja ezt feldolgozni? – fordul felém papírjai közül a pszichológusom, Mr Waurd. Megvontam vállam, amire Ő sóhajtott, s a papírjára írt valamit. – Mindenesetre ezt meg kell beszélniük. Hiszen itt van már nyolc hónapos terhes, Mrs Styles! Ha Ő nem kezdeményez, kezdeményezzen maga. – megköszönve léptem ki a helyiségből, s hívtam fel Chuck-ot, aki azonnal jött is értem.
Négy hónapja járok pszichológushoz, mióta az orvosom ezt ajánlotta. Hogy kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb legyek.
-Harry? – kiabálok az ajtóból, mikor észreveszem, hogy a ház, ami szinte mindig ki van világítva a lámpák fényével, most koromsötétségben nyugszik.
Felkapcsolva a villanyt az előszobában és a folyosón, simítom kezem a kis csöppségre, aki éppen rúgott egyet. Miután végignéztem a földszinti helyiségeket, és még mindig nem leltem nyomára, megyek fel az emeltre. Ami régen sokkal gyorsabban és jobban ment, mint most.
Halk suttogást, s ruhasuhogást hallok a szobánk felől, így benyitok, de az zárva van.
-Harry? – egy halk „Bassza meg!” hallatszik ki, majd egy villanykapcsoló hangja.
-Mindjárt megyek. Várj meg a nappaliban! – kiabálja ki. Hümmögök egy helyeslőt, de nem megyek le. Szerencsém volt megismerni Őt, s nem veszem már be az ilyen naivnak néző szövegeit. Az ajtó mellé állok, ami a szoba fele nyílik, így nem ütközik nekem, ha azt kinyitja. –Itt menj le, hogy ne vegyen észre, mikor- kinyitva az ajtót lepődik meg, s torpan meg mögötte Rebeca. Gúnyosan elmosolyodok, s kezemet elveszem hasamról.
-Szia! – hal el halkan ajkai közül, s hajába túrva pillant hátra. Ellökve őt, kezdek kipakolni a gardróbból egy bőröndbe. –Mit művelsz? – jön utánam, s hangja kétségbeesett.
Nem válaszolok, csak amennyire ezt hasam megengedi, beledobok mindent a bőröndbe. Összecsukva, s becipzárazva lököm arrébb Rebeca-t, aki elesik magas sarkúja miatt. Kimegyek az ajtón, s húzom magam után bőröndömet a lépcsőn. Styles követ, mintha erre kérték volna.
-Deline..
-Kurvára fogd be! Utolsó szarházi. – kiabálok arcába, majd egy pofonba részesítem, s felhúzva cipőm, csapom be magam után az ajtót.
Ő az egyetlen alak, aki képes megcsalni, mikor tudja, hogy gyerekét hordom a szívem alatt. 
Zokogva nyitom ki a kódos kaput, s egy csapódás jelzi, hogy Styles nem hagyta ennyiben.
-Deline, hová mész? – fogja meg felkarom, s fordít maga felé. Könnyeim, mint egy patak, folynak végig arcomon.
-Tőled a lehető legmesszebb! – rántom ki kezem, s elindulok gyalog valamerre. Igazából nem is érdekel merre, csak el tőle.

Igazából nincs kit felhívnom, vagy nincs kit felkeresnem. Minden kapcsolatomat megszakítatta velem. Hogy ilyen helyzetekre csak Ő legyen nekem. 

______________________________________________________________________

2015. november 17., kedd

31.Fejezet

                 Mikor érzed, hogy már magadat is kezded elhagyni. Elhagy a remény, mely’ mindig veled van. Elhagy az erőd, az életerőd. S képtelen leszel létezni. A sok csalódás, bántó szavak, sértegetések, bántalmazások, traumák, s a tudat, hogy lehetne jobb. Megöl mindent. Megöli benned a reményt.
Adeline is épp ezt érzi. Először belülről hal meg, majd jelentkeznek a tünetei, mely’ kihatnak testére is.

-Mrs Styles, itt a forró teája! – teszi le elém a fehér, egyszínű, unalmas bögrét Theresa.
-Köszönöm! – motyogom alig hallhatóan, majd egyik oldalamról a másikra fordulok a kanapén. A fekete bőr nyikorog, ahogy végighúzom ujjam rajta. Majd lehunyom szemem, s elképzelem, ahogy lelkem kezd kihalni belőlem. Nem érzek semmit. Megsemmisültek az érzéseim, s csak létezem. Feketeség minden.
Az ajtó hangos csapódása adja tudtomra, hogy megjött ennek az érzésnek okozója. A Férjem. Mr Styles.
-Theresa, kezdjék összecsomagolni a cuccainkat egy bőröndbe! – morogja a mély hang, míg táskája csapódással érkezik az asztalra, melyen a teám van. Így abból kilöttyen tartalma a fehér, méreg drága asztalra, s lehunyom szemem. –Kurva életebe! – kiabálja el magát Styles, majd hangosan kifújja a levegőt. Leereszkedik a kanapéra, s végigsimít lábamon.
Várom, hogy valamit mondjon. Hogy változzon valami. Csoda történjen.
-Alszol? – hajol arcomhoz, amire lassan kinyitom szemem, feladva mindent. Hümmögök egy nemleges választ, s elhúzva lábam felülök. –Jó. Utazunk! – áll fel, s szövetkabátja meglibben, ahogy kikerüli a kanapét.
-Hova? –alig hallható hangom, de a helységben csak ketten vagyunk, s bútorozott, így nem visszhangzik.
-Meglepetés, Mrs Styles. – mosolyog rám, s mosolya boldog. Viszont gyomrom felfordul megszólításán. Utálom ezt a nevet. Nem én vagyok Mrs Styles! Mrs Styles meghalt.

Magán repülőgépen utazunk, s Styles papírokat néz át, míg arca ráncba borul, s feszes a testtartása.
Megfogadtam, hogy én élvezni fogom ezt a kiruccanást. Hiszen már vagy egy éve nem mentem sehova. Darlennel megszakítottam a kapcsolatot. Pontosabban megszakítatták velem. S úgy érzem, hogy hiányzik egy felem.
Fejem az ablaknak döntöm, s próbálom fejem kiüríteni. Magassarkúm nyomja a lábam, le akarom venni. De Styles kilökne az ajtón, ha megtenném.
Az út csendes, s olyan, mintha csak két idegen utazna egymással.
Szememet le kellett hunynom, ahogy elkísért a helyre.
Víz csobogása üti meg fülem, s haloványan elmosolyodom, ahogy orromat megcsapja a sós tenger illata. Kezét elveszi szemem elől, s egy hatalmas hajó, terem előttem, amin az áll, hogy „Resolute”
-Eltökéltség. – suttogja fülembe a fordítást, s szakadozva fújom ki levegőmet. –Ez a mi hajónk. Ezzel megyünk át Párizsba, Mlle Brooks! – mosolya széles, s fehér fogsorát megmutatva ámulok el tökéletes mosolyán.
Felsegít a hajóra, míg egy inas utánunk hozza a bőröndünket, majd elhagyja a hajót. Érdeklődve nézek a Göndörigazgatóra, aki csak halványan mosolyog.
-Csak ketten? – dermedek le, ahogy elkezdi felhúzni a horgonyt. Felém fordul, s szeme csillog.
-Csak ketten. – bólint, majd újra a víz felé fordítja figyelmét.

Félálmomból próbálok teljes álomba merülni, de nyugtalanná tesz, hogy a hajó oldalának csapódik a víz, hogy minden halk hangra felfigyelek, hogy idegesít, hogy Styles keze a derekamat szorítja ölelésbe. Idegesít, hogy a nyakamba szuszog, s idegesít, hogy neki sikerült elaludnia.
Próbálva nem felébreszteni Őt, kelek ki az ágyból és sétálok ki a fedélzetre, ahol a sós levegő megcsapja arcomat. Leülök a hajó szélére, s lábam lelógatom. Nem ér le a vízig, de nem is baj, hiszen szörnyen hideg lehet. Még csak szeptember van, de mégis hűvös az idő.
Csillagos égre nézek, s keresek egy hullócsillagot, hogy kívánhassak. Csak egyet is, de had kívánhassak.

Másnap Styles hangjára ébredek, s fejem az Ő fejébe verem, ahogy hirtelen felülök.
-Kurva életbe! – motyogja, ahogy szemét becsukja a fájdalomtól, s megfogja homlokát, ahol találkozott az én fejemmel. Én csak felszisszenek, s lehunyom szemem a hatalmas napsütés miatt. –Mi a jó Istent csinálsz ide kint? – körül nézek, s ekkor jövök rá, hogy ahogy elveszett a reményem, úgy elaludtam.
Felállva leporolom hálóingem, s hajamba túrok, míg nem tekintek fel .
-Öltözz át és..csak kezdj magaddal valamit. – csap combjára és magamra hagy.
Félve a hősugárzástól, keveset mentem ki a napra. Hiába, hogy ősz van, hatalmas a napsugárzás. Harry az egész napot ott kint töltötte. Egyszer se jött be. Csak néha egy újságért, vagy egy pohár borért. Így estére arca felpuffadt, szemeit alig tudta nyitva tartani és testtartása görnyedt lett.
-Jól vagy? – kérdezem meg, mikor megtámaszkodik az ajtóban, hogy megtartsa magát.
-P-persze! – motyogja, majd elindul, de abban a pillanatban összeesik.
-Jézus! – szaladok hozzá, s egyből megnézem pulzusát. Szíve hevesen ver, míg arca forró, s verejtékezik. Haját eltolom arcából, s hozok egy nedves kendőt, hogy megtöröljem azt.
Második napja fekszik az ágyában, s pihen. Valószínű, hogy a kimerültségtől és a napon töltött idő miatt történt ez.
-Hoztam egy teát. – teszem le mellé a kis éjjeli szekrényre, míg kezem homlokára simítom, hogy megnézzem, van e láza. –Nem vagy lázas. – motyogom, s halkan fújok egyet.
-Dögös nővérke lennél. – nevet fel, három napja először. Én is elmosolyodom, míg arcára tekintek, s valami elkap. Valami nagyon nem jó érzés. Az érzés, amit nem kellene éreznem. Eltekintek arcáról, s lehunyom szemem. –Minden rendben? – ül fel, s kezét vállamra simítja. Hevesen bólogatok, s azon imádkozom, hogy így leveszi kezét rólam. De csak kezem után nyúl, s csókot lehel rá.
Próbálok az érzés ellen küzdeni, elnyomni vagy megölni. Lehetetlen.
-Hagyj! – kiabálom el magam, s felállva kiviharzok a szobából.
A hajó korlátját szorongatva erősen próbálom nem levetni magam a vízbe.
-Nyugalom! – simogatja meg egy lehelet nyakamat, amire végigfut rajtam a hideg. A szellő hajamba kap, s lehunyom szemem. Ritmikus légzése, undor és félelem helyett, nyugodtsággal tölt el.
Nyakamba csókol, én felé fordulok, s szemeibe nézek. Lenyűgöző smaragdok, mint a gyűrűm. Közelebb hajol, s gyengéden csókolja meg ajkaimat. Mint régen. Tarkóján hajába túrok, mire Ő közelebb húz magához.
Nem helyes, amit teszek. El kellene küldenem, a világ legmesszibb pontjába kellene utaznom. Elhagynom Őt. Ott lenni, ahol boldogabb vagyok, ahol boldog vagyok. De ez lehetetlen.
Eltávolodok, s egy könnycsepp folyik végig arcomon.
-Deline.. – hal elbecézésem szájából, amit rég nem használt már. Lecsókolja könnyem, s állam alá nyúlva emeli fel fejem. –Menjünk be. – suttogja, s kezemet összekulcsolva övével húz a kabinba. Becsukva az ajtót, felém fordul, s lágyan mosolyogva húz ölelésébe, s csitítgat. Ép eszem akkor vesztem el, mikor keze megtalálja csupasz bőrömet oldalamon, és ott kezd simogatni. –Tudom, hogy hiányoznak. – abba hagyom sírásom, s felnézek rá. – De elhívtam Őket Párizsba.
-Őket? – értetlen arckifejezésem véglete a ránc szemöldökömnél, amit mosolyogva lepuszil.
-Jone és Darlene. – arcom mosolyba kúszik és egy hatalmas puszit nyomok arcára.
-Köszönöm! – nyakánál szorosan magamhoz ölelem, amire Ő csak elneveti magát és a lehető legközelebb húz magához.
-Szeretlek! – nagyot nyelek ennél a szónál, hiszen utoljára anyja halála előtt mondta nekem. Válaszként csak megcsókolom, amin először megdermed, majd készségesen visszacsókol.
Évek óta, az első szeretkezésünkön is túlestünk, s mondhatom, hogy régen voltam ilyen boldog. Szerelmes szavakat suttogott a fülembe, s úgy bánt velem, mintha porcelánból lennék.
Most mellkasomon fekszik, s mélyen szuszog, míg keze oldalamat szorítja.

Párizs csodálatos város. Hangulatom szörnyen egyhangú, és az a boldogság. azóta egy hetet töltöttünk még a hajón, míg Párizsba jöttünk. Rengeteget nevettünk, csókolóztunk, vagy csupán csak egymásba gabalyodva feküdtünk, s hallgattuk a tenger morajlását.
Most épp egy francia étterem felé tartunk egy külön kibérelt kocsival. Styles elmondása szerint, itt találkozunk Jone-kkal. Szörnyen izgatott vagyok, hiszen azóta én rengeteget változtam, s félek, hogy nem leszünk már ugyan olyanok, mint régen. A Göndörigazgató a kezemet szorongatja, s gyengéden simogatja, majd homlokomra nyomva egy csókot száll ki a kocsiból, s nyitja ki nekem az ajtót. Halkan megköszönöm és elköszönök a sofőrtől. Összekulcsolja ujjainkat, ahogy bevezet az étterembe. Tekintetemmel az ismerős embereket keresem, de csak Jone-t szúrom ki. Összehúzott szemöldökkel keresem tovább Darlene-t, s mikor nem találom, kétségbeesetten nézek Harry-re.
-Harry.. – megbököm kezét, míg Ő a recepció pultnál tárgyal az emberrel. Majd mindketten rám néznek. Míg a pultban ülő férfi várakozva néz rám, addig Styles idegesen és mérgesen.
-Később! – böki oda nekem, majd visszafordítja figyelmét. A kellemesen éneklő néger nőre fordítom inkább figyelmem, aki épp a refrént kezdi énekelni.
„Be good to me, be good to me”

Fanyarul elmosolyodok, majd elengedem Styles kezét, s inkább átveszem oda táskám. Hogy ne tudja újra megfogni azt. De derekamat megfogva vezet Jone asztalához.
-Sziasztok! Öröm újra látni! – csókolja meg kézfejem Jone, majd határozottan fog kezet bátyjával.
-Darlene? – első kérdésem felé, amire Ő sandán Styles-ra néz, majd újra vissza rám.
-Nincs itt. – mondja, majd a Göndörigazgató felé néz és beszélni kezdenek valami másról. Hazudott nekem. Megint.

Aligha fogyasztottam valamit a pompás ételekből, amik elém kerültek. Styles meg is jegyezte, hogy ennél többet kell, hogy egyek, de nem figyeltem rá. Csak azon gondolkoztam, hogy mi lehet Darlennel. Egészséges-e, talált-e jobb embert, mint Jone. De ezeket a gondolatokat a felforduló gyomrom söpörte el. S bocsánatot kérve szedtem lábaim a női mosdóig, keresve egy fülkét, majd kiadva azt a kevés ételt is a kagylóba. Ijedten kezdek zokogásba, hiszen ez semmi jót nem sejtet és csak remélem, hogy badarságokat gondolok és csak romlott ételt ettem. 
_____________________________________________________________________

Sziasztok!
jövőhéttől több és rendszeresebbek lesznek a részek, remélem, hogy ehhez kapok most megjegyzést vagy hasonló jelzést akár a fb csoportban, aminek a linkje az oldal sávban található. 

S halkan, finoman, csendben megjegyezném, hogy innentől újra beindul a történet, s lesz tele fordulatokkal, nem várt eseményekkel!

All the love, Nora. 

2015. november 11., szerda

30.Fejezet

                 Öt hónapja áll fent, s tartja magát ez a helyzet. Az egész napos veszekedések, amelyek vagy pofonnal, vagy csendre intéssel, csapkodással végződnek. A cselédek, illetve a házban dolgozó emberek semmit nem szólnak ehhez. Gondolom, velük is íratott egy szerződést, mely titoktartásra kötelezi őket.
Jessica, a cseléd, aki ellenségének tekint, s Styles balsorsának. Máig nem beszéltem vele öt szónál többet. Theresa továbbra is arra kér, hogy ne legyek ilyen balítéletes, s hogy én igazodjak hozzá. Amire természetesen csak egy szemforgatást kapott.
Havonta egyszer Styles mindig házhoz hívatott egy orvost, aki elvégezte rajtam a rendszeres vizsgálatokat. Hiába ellenkeztem, ő nem tűrt ellent mondást. Természetesen az orvos mindig ugyan azt állapította meg.
„A fiatal Hölgy teljesen egészséges, kivéve az étkezési zavarokat, de ez is javulni fog, Mr Styles!”
Styles erre állandóan kiakadt, s az orvos távozása után rendszeresen megkaptam a leteremtést, és a fenyegetéseket.
Voltak napok, amikor kiakadtam, s folyton sírtam. Volt, mikor az öngyilkosság gondolata ugrott fejembe. Természetesen azonnal el is vetettem, hiszen ez badarság. Egyszer mindennek vége lesz. Gondoltam én, míg nem következett el ez a nap:
 Vasárnap este van, így már egy házimunkás sincs itthon. Styles szokásosan dolgozik, így egyedül vagyok a házban. Én a kanapén ülök, s egy könyvvel a kezemben merengek a velem szemben lévő önarcképre, s a gyomrom felfordul. Az érzelmeim kuszák, s az még jobban összezavarja, hogy a Göndörigazgató cselekvése, hol szívmelengető, hol fájdító.
Merengésemből egy ajtó csapódás ébreszt fel. Nem kell hátra fordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki is jött meg. Könyvemre terelem tekintetem, s úgy teszek, mintha eddig is olvastam volna. A hely mellettem, besüpped, s egy leheletet érzek az arcomnál. Felé fordítom a fejem, s az arca virul.
-Szia! – suttogom, míg döbbenve figyelem mosolygós arcát.
-Szia! – hajol közelebb, s egy csókot nyom számra. Hátra dől, majd kezét a hátam mögé teszi. –Mit olvasol? – hangja csilingel, ami megijeszt. Sandán rá nézek, azt figyelve, hogy hol itt a csapda.
-Csak-csak egy könyvet. – motyogom, míg becsukom azt. Ő bólint, majd kiveszi kezemből a könyvet, s ölébe húz. A könyvet leteszi a dohányzó asztalra, ami a kanapé előtt helyezkedik el, majd tekintetét arcomra vezeti. Gödröcskéi látszanak, míg szeme is mosolyog. Haja zilált, talán a szél fújta szét.
-Deline, szeretnék tőled kérdezni valamit. – szeme arcomat figyeli, ami megszeppenve várja a kérdést, mely igazából tudja, hogy mire számíthat. S azt is tudja, hogy nem mondhat nemleges választ. Halványan bólintok, míg kezemmel babrálok közöttünk. –Hozzám jönnél feleségül? – itt arca feszülté válik, s nem értem miért. Hiába mondok nemet, a szerződésben csak az igen a válasz. Nagyot nyelek, s szívem hevesen ver. Ezer gondolat lepi el fejemet, melyek csak azt sugallják, hogy innen nehéz lesz a visszaút. Viszont azt is tudom, hogy úgy néz ki, csak én tudok neki boldogságot okozni. Gyengéden bólintok, amire szemei felcsillannak. –Ez egy igen? – megint bólintok, amire előhúzza zsebéből a bársonydobozt, amely a fizikai köteléket tartalmazza. Kinyitva egy gyönyörű smaragd zöld gyémántos gyűrű pihen benne, s szívem fájdalmasan feljajdul. Mert az Ő tekintetére emlékeztet ez a gyémánt. Gyengéden fogja meg apró kezem, s gyűrűsujjamra féltve húzza rá a gyűrűt. Majd elégedetten figyeli az ékszert kezemen, s egy szenvedélyes csókot nyom ajkaimra, melyek nem képesek reagálni. Magához ölel, s én fejemet vállán pihentetem, míg próbálom sírásom visszafogni és könnyeimet minimálisra csökkenteni. –Annyira boldog vagyok! – suttogja, s érzem, hogy szívem összezsugorodik, majd nyelőcsövem ég a fájdalomtól.
-É-én is! – hang nem jön ki torkomon, csak pár kis nyögés, de Ő így is érti. S elhiszi, hogy igazat mondok.
Ez után hetekig nem tudtam aludni, csak a smaragdot figyeltem az ujjamon. S azt gondoltam, hogy nem sokára felébredek ebből a szörnyűségből.
Nem rendeztünk nagy esküvőt. Nem egyházi volt, csak egy hivatalos dokumentum volt, egy anyakönyvvezetővel, s a mi jelenlétünkkel. Utána elvitt vacsorázni, s közölte, hogy nászutunk egy nyaralás lesz.
Majd a következő lépése az volt, hogy engem kivett a cégből, mint alkalmazott, s már csak úgy szerepeltem ott, mint Harold Edward Styles felesége. Mrs Styles.
Természetesen ettől a pénzem ugyan úgy megkaptam kézbe. Ebből is vitát csinált, mert, hogy az egy háztartáshoz tartozó embereknek egy kasszát kellene vezetni, nem kettőt. Aztán, mikor nem ettem, csak csapból ittam vizet, s nem mentem el vele vásárolni, elém dobta a havi fizetésem összegét. Akkor egy hétig nem beszélt velem, s úgy éreztem, hogy ez maga a Paradicsom. Mikor nem kérdezte meg tőlem, hogy mit csinálok, vagy, hogy ettem-e, vagy azt, hogy hova megyek.
Természetesen nem mehettem sehova Chuck nélkül, aki minden lépésemet követte.
Most a kertben elfeküdve a hintaágyon hallgatok zenét, mely a laptopomról szól. A csendes dallamok, ebben a gyönyörű környezetben elragadóak, s megnyugtatóak. Óvatos zongora szólam, s halk hegedű zenéje cseng a természetben, míg én ringatózom előre és hátra. Szemem lehunyva, s élvezem, ahogy a szellő arcomat simogatja finom rózsaillatával.
-Szép napunk van, nem Mrs Styles? – szól egy halk férfihang, s elmosolyodom, mikor felismerem, hogy ez Ben hangja.
Ben-nel egyre jobb lett a kapcsolatunk, hiszen én imádtam a természetben tölteni az időmet, míg Styles dolgozott. Ben ugye meg itt munkálkodik. S megismerkedtünk, persze csak a szolid határokat betartva.
Elszörnyedtem a megszólításra, de szemet hunytam mostanra már felette.
-Csodálatos, Ben. – mosolygok rá kedvesen, míg felülök a hintaágyon. Kiengedett hajamat, mely arcomba lóg, fülem mögé tűröm, míg megállítom a halk zenét. Ő kedvesen mosolyog, s arca virul. Őszintén boldog, és irigylem ezt. Nem szép dolog, de irigylem felhőtlen, s letaglózó boldogságát, mely mindig sugárzik belőle.
-Képzelje, megismertem egy gyönyörű lányt.. – meséjét folytatja, de elkalandozok arcán, hogy mekkora élvezettel és szerelemmel meséli, hogy megragadta a lány személyisége őt, hogy remek volt az első randevújuk. S hogy komolyabb kapcsolatot tervez vele, hiszen már abban a korban van, hogy családot alapítson, de természetesen ezt nem mondta a lánynak, hiszen ijesztő lenne bejelenteni pár hetes kapcsolat után. Itt felkacag ezen, amire én csak szomorúan mosolygok. S azt kívánom, hogy bárcsak Őt ismertem volna meg előbb, s hozott volna a sors össze minket. Most rólam beszélne ekkora szerelemmel, s boldogsággal más embernek, aki igazán örülne a boldogságának. Én csak sírni tudnék, hogy mind ez nem adatik meg nekem.
Letörlöm lefolyni készülő könnyem, s mosolyt csalva arcomra nézek ismét rá.
-Ez nagyon jó, Ben! Sok sikert kívánok! Öröm téged ennyire boldognak látni. – Ben együtt érzőn rám mosolyog, majd magához ölelve simogatja meg vállam. Ben látja, s érzi, hogy nekem nem ilyen az életem. Hiába élek ekkora pompába, s hiába egy multi milliárdos, cégvezető férfit mondhatok a férjemnek; nem vagyok boldog.
Ben eltávolodik, még mielőtt én kielvezhetném őszinte, szeretet teljes ölelését. S tudom, hogy ezzel csak a bajt előzi meg. A pletykás házvezető nők és az idegbajos férjem ellen.
-Visszamegyek dolgozni. – áll fel, míg vörös hajába túr, s arcát továbbra se hagyja el a boldog mosolya. – További szép napot, Mrs Styles!
-Adeline, kérem! – a kérésre megdermed, de bólintva egyet javítja ki magát.
-Adeline.
A hálóban ülve várom, hogy betoppanjon az ajtón a Göndörigazgató vagy két órája. Nem kéne így aggodalmaskodnom utána, hiszen egy életképes férfi. De mégis valami aggaszt. Valami, ami aludni sem hagy. Nem egészségesek ezek az érzések, melyeket iránta táplálok. Teljesen egymással szembe mennek.
Halkan könnyebbülök meg, mikor beviharzik az ajtón, s hangos csattanással csukja be azt. Kinézete zilált, s kapkod. Fülem mögé tűröm a hajam, s feszengve várom, hogy kilépjen a gardróbból. Majd ahogy megteszi, rám se nézve fekszik be az ágyba, s kapcsolja le az Ő részén az éjjeli lámpát. Magára húzza nyakig a takarót, s nem szól semmit.
Zavartan pillantok el róla, s kapcsolom le az én éjjeliszekrényemen is a lámpát. S elgondolkozom azon, hogy ha Ben lenne az, akkor is így történt volna ez. Nem, biztos nem. Ő sietne haza hozzám, s alig várná, hogy csókot nyomjon ajkaimra és megszeretgessen. Hogy érezzem, hogy igazán szeret. Talán este együtt néznénk meg egy filmet, míg szerelmes szavakat súgna a fülembe, s egy édes jó éjszakát-csókkal köszönne el tőlem, s merülne az álmodozók világába.
Lecsúszva az ágyon fordulok kifele, s halkan sírni kezdek. Rosszul érzem magam, hogy ezt kapom. Semmi szeretetet. Csak Ben-től, aki is csak azért teszi, mert illedelmes.
-Deline, miért sírsz? – dörmögő, mély, fáradt hang szólal fel a csöndben, s megfagyok. Azonnal visszafojtom sírásomat. Közelebb mászik, de nem ér hozzám.
-Csak fáj a.. hasam. – motyogom, s remélem, hogy ennyivel megelégszik, s hagy. Kezét hasamra simítja a takaró alatt, amire gyomrom megremeg, s libabőrös leszek.
-Ma – elhallgat egy kicsit, de újra folytatja – elmentem Anyám sírjához. – hangja furcsa érzéssel kerít hatalmába, így felé fordulok. Arca zavart, s mintha nem tudná, hogy ezzel kapcsolatban hogyan is kéne éreznie. Bólintok, amire Ő rám néz smaragdjával, amiről egyből az eljegyzési gyűrű jut eszembe. Megforgatom ujjamon, s közénk teszem a kezem.
-Ma elkezdtem egy új könyvet! – mondom, amire felnevet. Az a mély, igazi nevetés, mely szívemet dobogtatja meg. Levezeti tekintetét a mögöttem lévő festményre, s úgy mosódik is el mosolya. Felnyúlok arcához, s dús, göndör, mély barna hajába túrok, amire egy szaggatottat lélegzik. –Nincs semmi baj! – suttogom, míg Ő lehunyja szemét. A temetés óta, amely már egy éve volt, most ment először a sírhoz. Keze remeg, s úgy szorítja teste mellé.

-Kedvem lett volna onnan kiásni, s a tettes orvosok elé dobni a hulláját. – jelenti ki idegesen, amire megdermedek beteg gondolatán. –De csak leültem a sír mellé, és beszélgettem Vele. – eltávolodik tőlem, mire kezem közénk esik. Hátat fordít, s nem szól többet. Több mély levegőt vesz, és tudom, hogy ezzel sírását próbálja visszatartani. Én is visszafordulok, s úgy figyelem a zöld smaragdot, miközben mély lélegzet vételeit hallgatom. 
________________________________________________________________
Sziasztok!

Tisztáznám, hogy a részek hozatala AZÉRT ilyen zavaros, mert dolgozok iskola mellett, s nehezen jut időm arra, hogy írjak, posztoljak, de mikor időm engedi, akkor megteszem. Szóval nem az én hibám, nem szenvedek írói válságban, se hasonlóban
Igyekszem, ahogy csak tudok. 
Megértéseteket köszönöm, és várom a kommenteket. 

All the love, Nora.