09.Fejezet

            Drága Deline!

Sok idő kellett, hogy gondolataimat összeszedjem és egy kerek levelet le tudjak neked írni. Vagy a huszadik papírt gyűrtem össze és dobtam ki, mert valami mindig kimaradt. Remélem most nem ez fog történni.

            Talán ez mind akkor kezdődött, mielőtt megszülethettél volna. Édesanyáddal a kapcsolatunk elején nagyon szerettük egymást. Egy baráti társaság hozott minket össze. Csupán csak a sors volt és mi. Édesanyádat megfogta az én karizmatikus személyiségem, ahogy nem is erőltettem meg magam, de lábam előtt hevert minden nő. Ahogy egyre jobban melegedtünk össze az én viselkedésem egyre jobban változott meg. Nagyon sokszor feldühített – még most is – csak apró dolgokkal. Mint például, hogy megszólta a munkám. Kérdőre vont vagy megkérdőjelezte iránta érzett szeretetemet. Az ilyen kérdései hamar kihoztak a sodromból. Néha tárgyakat vágtam a falhoz, ritka alkalmakkor, mikor már az önkontrolom elszabadult; magütöttem Édesanyádat.

Hidd el nekem, nem akartam! Csak egyszerűen ez az izé a fejemben ezt mondta. Erre ösztönzött.  

Majd Édesanyád várandós lett veled. Az a kilenc hónap maga volt a pokol. Számára és számomra is.

Nem voltál tervezett gyerek, viszont Édesanyádnak nem volt annyi lelki ereje, hogy összeszedje magát és elvetessen.

Ezen is sokszor összevesztünk, s hasonlóan, mint a többi veszekedésünknél csapkodás vagy ütés lett a vége.

Mikor beindult a szülés én nem tartózkodtam otthon. Tudtam, hogy épp a szülőszobában van az anyád és azt is, hogy mi fog történni. Azon töprengtem, hogy ebből a hatalmas hibából hogy tudok kilépni. Hogy tudok megszabadulni mindentől, ami nekem csak negatívumot okoz.

Születésed napját egy hotelben töltöttem, nem egyedül.

Miután haza hoztak se voltam otthon. Egyszerűen felfordult a gyomrom, ha arra kellett gondolnom, hogy milyen körülmények vannak ott.

Hatalmas elhatározás és rengeteg alkohol kellett ahhoz, hogy két hét után haza menjek. Részeg voltam és nem volt meg a megfelelő gondolkodásom ahhoz, hogy sok dolgot felmérjek magam körül.

Akkor ütöttem meg a legjobban Antoanette-t. Vagy hónapokig megmaradt a nyoma, s zúzódásai is keletkeztek.

Mikor megláttalak, amikor eszel, vagy mikor kacagsz előttem volt, hogy Te vagy az életem elrontója.  

Miattad alakult ki mind ez, s miattad vétettem ennyi hibát. Te hoztad ki EZT belőlem.

            Rájöttem, hogy nem vagyok jó apának, se semmi hozzátartozónak számodra. Próbáltalak magamtól a lehető legtávolabb tartani. Ritkán jártam haza, s úgy tettem, mintha nem lenne családom.

Mintha csak a munka lenne és az alvás.

Az idegeim dolgoztak, s egyre mentek tönkre. Csak altatóval és különböző gyógyszerekkel tudtam aludni. Amiknek számát az idő elteltével csak növelnem kellett.

Antoanette vetette fel, hogy ez nem normális. El kell mennem orvoshoz és beszélni vele.

Természetesen akkor is kiakadtam rá, inkább elutaztam otthonról. Hogy kikapcsolódjak..

            Szakad az eső és én arra várok, hogy a metró megérkezzen. Munkaidőm mára lejárt, s örülök, hogy túléltem ezt a napot is.

Már több mint egy hét eltelt az óta a kínos momentum óta. Nem beszélt velem, nem nézett rám, nem hívatott az irodájába.

Mind ennek ellenére; Less normálisan beszél velem, s magáz. Ami annyit jelent, hogy beszélt vele az érdekemben.

Ahogy elnézek bal oldalamra egy ismerős alak tűnik ki. Kezében egy cigaretta szál teng, míg fürtös fejét lehajtva sétál. Hátán a szmokingja megfeszül, s hajába túrva emeli fel fejét. Rám néz, majd egy elégedett mosolyt vesz elő. Ahogy észreveszi, hogy én is Őt figyelem. Bólintok fejemmel, míg Ő szív egyet a káros anyagból. Elnyomja, majd megindul felém. Haját megigazítja sétája közben, s válla megemelkedik, ahogy mély levegőt vesz. Mintha ezt a pillanatot várta volna. Azt hogy Ő engem figyel, s várja, hogy mikor veszem észre és titulálhatja be egy váratlan találkozásnak.

-Miss Brooks! – áll meg mellettem, de most, hogy ilyen közel van, már nem néz rám.

-Jó estét! – ajkamba harapok. Kellemetlen így találkozni. Egyszerűen el is kerülhettük volna egymást. –Azt hittem kocsival közlekedik vagy van sofőrje, aki haza viszi. – rá nézek, de ő mereven maga elé bambul.

-Arra gondoltam, hogy haza vihetném. Kényelmesebb lenne. – köszörüli meg torkát figyelembe se véve azt, amit mondtam, majd végre rám tekint. Szemébe nézek, melyben a remény csillan meg, hogy nem utasítom vissza. Hova tűnt a határozott, karizmatikus énje?

-Még úgyis fél óra, mire ide érne a metró. – egyezek bele, amire halkan, de kiereszti visszatartott levegőjét. –Új kocsija van? – kerekednek ki szemeim, ahogy megpillantok egy számomra ismeretlen autót.

-Úgy gondoltam, hogy valami újat veszek. – simogatja meg elégedetten a motorháztetőjét, majd kinyitja nekem az ajtaját. Ahogy beszállok, megcsap az új kocsi szaga. A fehér bőrülésen látszik, hogy még nem volt használva. Sokkal tágasabb, mint a másik kocsija. Bár ki tudja, hogy mennyi van.

Majd ahogy Ő is beül, megszólal a telefonja.

-Oui? Ok, je vais l'appeler. Merci! À plus!(Igen? Rendben, majd felhívom. Köszönöm! Viszlát!)- kellemes hangon beszél franciául, mintha az anyanyelve lenne. Csak ajkait figyelem, ahogy kecsesen ejtik ki a szavakat. Miután leteszi telefonját, egy gombnyomással indítja el kocsiját, s köti be magát. A lejátszón matatva indít el egy kellemes hangzású dallamot, ami a kocsiban megteremti azt a jól megszokott hangulatot, amit a kocsijában ő létre szokott hozni.

-Arra gondoltam, hogy telefonszámot cserélhetnénk. – veti fel félve, s ez a viselkedése számomra meglepő. Nem ilyennek ismertem meg. Bólintok, majd kezébe adom telefonom, hogy meg tudja csörgetni a sajátját. –Jó éjt, Miss Brooks! – adja vissza a készüléket, majd egy kézcsókkal elköszön. Arcomon valami furcsát érzek. Egy ritka melegség önti el, s lesütve tekintetem sietek be az épületbe.

           

-..és elvitt vacsorázni, rengeteg bókot is kaptam tőle.. –Darlene, mint akit muszájból beszéltetnének, mondja, hogy mi történt a Jone által szervezett randevújukon. Vagy mi is volt az. Bár én inkább el vagyok foglalva a telefonommal, hiszen már írt Styles.

„Hallom Darlenenek volt egy jó élményben része. Harold”

            „Most ecseteli nekem a történteket. Adeline”

            „Pozitív véleménnyel van róla? Harold”

Letéve picit telefonom felnézek, hogy belehallgassak a történetbe.

            „Úgy hallom; igen. Adeline”

            „Szerencsés ember. Harold”

            „Az. Adeline”

-Ade? Figyeltél te egyáltalán? – rogy össze a kanapén, mikor feltűnt neki, hogy alig figyeltem.

-Sajnálom! – húzom el szám, míg Ő mély levegőt vesz.

-Ki fontosabb nálam? – kapja ki kezemből készülékem és nyitja fel egyszerű rutinossággal. –Na ne. Ne ne ne ne ne ne ne. Nem hiszem el! – ordít fel Darlene, ahogy elolvassa az üzeneteket. Először abban a tudatban sandítom el róla tekintetem, hogy megtárgyaltuk a randevúját, majd megszólal: - TE HAROLD EDWARD STYLESEL SMS-EZGETSZ! – ordít fel, míg kidülledt szemekkel néz rám. Óvatosan bólintok, s kiveszem kezéből telefonom. Majd ott hagyom egyedül, hogy meg tudja ezt emészteni. Bár még nekem se sikerült igazán.

Besétálva és becsukva magam után szobám ajtaját dőlök be ágyamba, s megnézem, hogy az óta írt-e.

            „Valami történt? Harold”

Mintha csak megérezte volna.

            „Darlene észrevette, hogy nem igen kommunikálok vele. Adeline”

            „Gondolom nem repdesett az örömtől, mikor megtudta, hogy mi miatt. Harold”

Magam elé képzeltem, azt a letörölhetetlen elégedett vigyorát, ahogy szemembe nézve jelenti ki, míg magával teljesen zavartalan.

            „Nem éppen. Adeline”

            „Mi jót csinál? Harold”

            „Próbálom kipihenni negyed óra leforgása alatt a nap fáradalmait. És Ön? Adeline”

            „Próbálok megszabadulni mindentől, ami nekem csak negatívumot okoz. Harold”

Eltöprengek ezen az egy mondaton, hiszen olyan ismerősnek tűnik. Majd egy kis idő elteltével beugrik a második levél, melyben hasonlóan ezt írta le nekem apám.

            „Hallottam már ezt a mondatot. Csak ott én számítottam negatívumnak. Adeline”

Ne mutasd a gyenge pontod, te barom! – kiabál rám belsőm, de úgy érzem, már kezdhetek benne megbízni. Hiszen valakinek el kell kezdenie.

            „Maga, mint negatívum? Semmiképp sem. Hatalmas barom lehetett! Harold”

Ez a pár mondat megmelengeti szívemet, s mosolygásra késztet. A „lehetett” szóval ráhibázott, hiszen már nem él. Rég nem él.

            „Holnap be kell érnem a munkahelyemre. Sajnos nekem még nem telik új kocsira. Adeline”

            „Ezzel most arra céloz, hogy féltékeny vagy engem hibáztat a korai munkaideje miatt vagy arra, hogy reggel én vigyem munkába? Harold”

            „Természetesen csak egy megjegyzés volt, hogy nem tudok tovább maradni. Adeline”

            „Sajnálattal olvasom. Szép éjszakát! Próbálja meg kipihenni magát! Harold”

            „Viszont kívánom! Remélem sikerül megszabadulnia a negatívumoktól! Jó éjt, Mr Styles! Adeline”

            „Harold.”

            „Jó éjt, Harold! Adeline”

Mosolyogva teszem párnám mellé telefonom. Mosolyom okát eleinte nem értem, majd ahogy készülékemre tekintek csak hatalmasabb lesz, és minden világosabbá válik. Örömöm oka Ő.

_______________________________________________________

SZIASZTOK!
Remélem nem okoz nektek problémát, hogy hirtelen jönnek a részek. Remélem ezzel így mindenkinek jól indul a szünete. ^^

MEGJEGYZÉS A RÉSZHEZ: TUDOM(!), hogy Harry-nek nem az az IGAZI neve, hogy Harold!:DD (Csak hogy ne kössetek belém!) 

Véleményeteket komolyan várom, hiszen alig jönnek, én pedig kíváncsi vagyok rájuk.

Noraxoxo