25.Fejezet

                 Mindenki feketében és fehérben. Van, akinek arckifejezése üres, s van, aki úgy néz ki, hogy bármelyik pillanatban megtörhet, s fakadhat ki zokogásban. Az utóbbi inkább a közelebbi családtagokra mondható. Például Jen-re.

Nem tett fel sminket, így arcán, szörnyen látszik a megviseltség. Szemei vörösek. Testtartása görnyedt, s zárkózott.

Elhozott Styles, pedig úgy érzem semmi keresnivalóm nincs itt. A nagy cégvezető mellett, akinek vagy ezren fejezik ki sajnálatukat. Mindent csak egy bólintással intézi el.

Derekamat szorítja bal kezével, s csak én érzem rajta azt a feszültséget, amit Ő nem mutat.

Idegesen nézek fel rá, mikor egy eldugott helyre megyünk, ahol senki sincs. Messze a temetőtől. Harry elengedi a derekam, s mind két kezével hajába túr. Beharapja alsóajkát, s mély levegőt vesz.

-Nem vagyok én erre kész, Deline. – suttogja, míg szemembe mélyed smaragd tekintete. Közelebb lépek hozzá, s két kezembe fogom karizmatikus arcát. Nyugtatóan simogatom hüvelykujjammal, míg Ő belehajol kezeimbe.

-Itt vagyok! – suttogom vissza, amire Ő halványan bólint. Kezeit derekamra vezeti, majd fejét nyakamba temeti. Mély levegő vételeivel próbálja zakatoló szívét helyrehozni normális tempóba. Kezemet hajába temetem, s visszahúzom fejét, hogy arcunk egy magasságban legyen. –Itt vagyok. – hajolok ajkához, s egy csókot nyomok rá, amit viszonoz.

-Azért gyűltünk ma itt össze, hogy elbúcsúzzunk Mrs Edward Styles-tól. Rosevelt egy csodálatos nő volt. Felnevelt három gyönyörű gyermeket. Harold, Jone és Jen Styles-t. Férjével, Mr Styles-szal csodálatos házasságban éltek, egy hasonlóan szép családban.

Semmi oka nem lehetet panaszra Rosevelt-nek. De mégis, a sors úgy gondolta, hogy kiélvezte a Földi paradicsomot… - úgy döntöttem, hogy inkább nem figyelek arra, amit a pap mond. Nem akartam sírni. Hasonlóan volt ezzel a Göndörigazgató is, aki figyelte azt, amit mond a tiszteletes, csak magába fojtotta érzéseit.

Mikor azon volt a sor, hogy valaki a családból mondjon szöveget; mindenki visszavonult. Senki nem mondott semmit. Furcsa volt, mivel mindenki nagyon szerette Őt, de senki nem akarta nyilvánosság elé dobni.

A nyilvánosságra kitérve; rengeteg fényképész toporgott pár méteres távolságba a tömegtől. Gondolva, hogy mekkora fogás lesz erről a temetésről írnia.

Szemem végigfuttatom a fekete-tömegen. Nem ismerek túl sok embert, de egy különlegesen kiszúrja periférikus látásomat. Rebeca nem a temetésre koncentrál, hanem egyre inkább felénk. A Göndörigazgatóval összekulcsolt kezünkre nézek, amire Styles rászorít fogására, így felnézek rá. Ahogy Ő lenéz rám. Elengedi kezem, s ölelésébe von, ahogy újra a papra tereli figyelmét. Rebeca-ra tekintek, akinek arca tele van gyűlölettel, s megvetéssel.

A temetés után nem rendeztek tort, ahogy azt szokták. Mindenki elment a kis dolgára. Mi a kocsi felé sétáltunk, de nekem muszáj volt visszatekintenem a kis családra, aki ott maradt. Jen összetörten zokog a sír mellett, ahogy Mr Styles és Jone csak halkan könnyeznek. Furán pillantok Styles-ra, aki közelébe se ment egy méternél tovább a sírnak.

Hazafele úton csak annyit beszéltünk, hogy ma nála alszom. Bár nem mondta ki, de tudtam, hogy azért mert ma különösen szüksége van rám.

Levetkőzve, egy pólóban, amit úgy kértem kölcsön ültem le az ágyra. Míg Styles csak levette fekete zakóját és nyakkendőjét, s kigombolt az ingjén pár gombot.

-Nem kellett volna beszélned a családoddal? – kérdezem, míg betakarom magam a meleg takaróval.

-Nem. – mondja határozottan, míg hajába túr a tükör előtt, s fúj egy keveset magára a különleges parfümjéből.

-Hova mész? – ülök fel, s idegesen jártatom szemem rajta.

-Jobban érezni magam. – felkapja zakóját, s kimegy a szobából. Sietve állok fel, s futok utána.

-Nem ezért jöttem? Hogy jobban érezd magad? – próbálom megfogni kezét, hogy magam felé fordítsam, de szikla erős határozottságának hála ez lehetetlen.

-Csak nem volt kedvem haza vinni téged. – mondja, s nagyon őszintének tűnik. A bejárati ajtónál megáll, s felém fordul. – Majd jövök. Addig próbálj aludni. – tekintete ködös, s hangja gyenge. Bólintok, míg lehúznám arcát egy csókba, de Ő gyorsabb, s kimegy az ajtón.

Hangos ajtócsapódásra riadok fel. Telefonomat megkeresve nézem meg az időt, ami hajnali hármat mutat. Kikelek az ágyamból, s lemegyek a lépcsőn, egészen a bejáratig, ahol egy falnak támaszkodó Göndörigazgatót látok. Ledobja magáról a cipőit, majd megpróbál kiegyenesedni. Ahogy közelebb megyek, hogy segítsek neki, megcsap a tömény alkohol szaga.

-Harry, hol voltál? – rám néz, s ajka egy féloldalas mosolyra húzódik.

-Szia baby! – ölel magához, míg megharapja fülem, amire felszisszenek.

-Részeg vagy. – motyogom, bár inkább magamnak, mint neki. Ő csak hümmög, s a kanapé felé kezd tolni. Háttámlájának neki támaszkodva, eltávolodik, s ajkaimhoz hajol, hogy vadul bekebelezze őket. Próbálom Őt eltolni, de háromszor erősebb nálam. –Harry – motyogom csókjába, amire Ő megfogja lábaimat, s felemel. –ELÉG! – kiabálok rá, amire picit megdermed, s szemembe néz.

-Harcos cica vagy te. – alig lehet kivenni szavait, s az is biztos, hogy ha nem támaszkodnánk a kanapénak, biztos összeesne alattam.

-Gyere, feküdjünk le. – szállok ki öléből, s kezénél fogva húzom az emeletre.

-Rendben Cica, nem kell kétszer mondani. – markol rá seggemre, amire reflexszerűen pofon vágom. Megtorpan a szobája ajtaja előtt, s arca leolvashatatlan. Erősen belök a szobába, s az ajtó hangos csapódással csukódik. Én az ágyra esek, s kapkodom a levegőt. Egyre közelebb jön, majd lassan telepszik rám, s kezd csókolgatni. Lefogja kezem, s lábam, hogy ne tudjak ellenkezni. –Ez a büntetésed, te büdös ribanc. – morogja, ahogy leszakítja fehérneműm, s Ő leveszi nadrágját boxerével együtt. Semmi előjáték nélkül vágja belém napra kész hímtagját, amire én felsikítok. A ház sikolyomtól visszhangzik, s arcomon folynak le könnycseppjeim. Styles-t semmi nem érdekli, csak nyakamba temetve arcát, lök egyre erősebbeket.

-H-Harry – hangom sírástól rekedt, s gyenge – Kérlek – sírásom zokogássá alakul, mikor még erősebb lesz tempója. Alsóvégtagjaimat nem érzem, s kezdem elveszíteni eszméletemet is. Csak foltokat látok, s utoljára egy erőteljes nyögést hallok, meg valami nedveset érzek alul.

Éles fájdalomra kelek fel. Azonnal kinyitom szemem, de hatalmas a fény, így hozzá kell szoktatnom magam. Be vagyok takarva, de semmi ruha nincs rajtam. Bal oldalamon a Göndörigazgató alszik anyaszült meztelenül. A takaró csak engem fed, míg Styles takaró nélkül terül el mellettem.

Ahogy ki akarok kelni az ágyból, mindenem feljajdul a fájdalomtól. Egy hangos nyögés szakad fel belőlem, amire Styles mozgolódni kezd. Tekintetem a földön heverő másik takaróra téved, amin egy hatalmas vérfolt van. S abban a pillanatban lepereg előttem a ma hajnal. Kitakarom magam, s a lepedő is véres alattam. Ijedten próbálok kikelni az ágyból, de egy erős kéz azonnal visszanyom fekvőhelyzetbe.

Styles zilált haja arcomba lóg, s szemeimet könnyek mardossák. Visszatakar, míg haját kisöpri arcából. Mély levegőket veszek, amik inkább átmennek hisztérikus levegővételekké.

-Nyugalom. – suttogja rekedt hangjával, s mutatóujját szám elé teszi. Bennem reked a levegő és ijedten figyelem arcát.

-Megerőszakoltál. – motyogom ujja alatt, amire Ő megdermed. Elnéz arcomról, majd ismét visszanéz és elveszi kezét.

-Fürödj le! Szörnyen mocskos vagy. – áll fel az ágyról és a gardróbba megy. Felülök az ágyon, míg engedem könnyeimet lefolyni arcomon. Menekülj! Csak ez jár a fejemben. Lassan kimászok az ágyból, de nem tudok segítség nélkül megállni. Minden bútort végig fogva megyek a fürdőszobába és magamra zárom az ajtót. 

Az agyam képtelen felfogni azt, ami történt. Lemosom véres alsó felem, s megmosom hajam az Ő citromos samponjával. Lassan megszárítkozom a tükör előtt, ahol egy teljesen más lány köszön vissza.

-Jó Reggelt, Mr Styles! – köszön egy vékony női hang, amire megdermedek.

-’Reggelt! – morog vissza Styles.

-Kész van a reggelije. Oh, hogy van vendége? Akkor megterítünk még egy főre. – a nő hangja csilingel, s nagyon kellemes. Arcom elsápad a tudatra, hogy azt akarja, hogy ezek után vele reggelizzek.

Felhúzom tegnapi ruhámat, s tesztelem, hogy sikerül a lehető legnormálisabban járni, ahogy az nem feltűnő.

-Deline, kész vagy? – jön az ismerős hang az ajtón túlról. A becenevem hallatán felfordul a gyomrom.

-Ne nevezz így! – mormogom a hatalmas dühömtől, majd feltépem az ajtót. Egy szmokingos Styles köszön vissza. Haja tökéletesen áll, s úgy néz ki, mint, aki most lépett le egy kifutóról.

-Miért ne? – hangja szórakozott, s úgy érzem, hogy most azonnal meg tudnám pofozni. Gyűlöletet, hatalmas undort érzek iránta. Feledésbe merült az a szerelem, amit még tegnap éreztem.

-Utállak! – kiabálom neki, amire Ő közelebb jön, s befogja a számat.

-Figylej ide. Lent nekem dolgoznak, jó pénzért. Nem kéne Őket elijesztened a hisztiddel. Ugye nem akarod, hogy miattad veszítsék el az állásukat? – hangja bársonyos, de a tartalma mondandójának már kevésbé az. –Most lejössz velem reggelizni és próbálsz normális benyomást tenni. Aztán elviszlek valahova. – az utolsó mondatánál megdermedek. Nem túlbíztató az a „valahova” . Leengedi kezét, majd kezem után nyúl, s összekulcsolja ujjainkat.

Járásom lassú, persze ezt Styles is tudja, így tartja velem a tempót. Életvidáman köszönti a dolgozóit, akik épp takarítanak és főznek. A dolgozók mosolyogva néznek ránk, de egy idős hölgy tekintete más. Úgy néz rám, mintha mindent tudna. Nincs arcán boldogság csak megvetés és sajnálat.

Styles kihúzza nekem a széket, amire én lassan leülök. Halkan felszisszenek a nyomásra, amire a Göndörigazgató laposan rám néz. Szinte figyelmeztetve, hogy ezt ne tegyem többször.

-Egyél! – parancsol rám Styles, mikor már vagy negyed órája a reggelimet piszkálom. Egyszerűen képtelen vagyok egy falatot is lenyelni.

-Nem vagyok éhes. – motyogom, s eltolom a tányért magam elől. Ő csak idegesen fújtat, majd feláll, s felém sétál.

-Akkor induljunk. – húzza ki székem, s kezét nyújtja, hogy segítsen felállni. Én makacsul nem fogadom el és lassan egyenesedek ki. –Köszönjük a reggelit, Theresa! –kiabálja a nőnek, aki a konyhában szorgoskodik. Aranyosan, s szeretetteljesen mosolyog Styles-ra, amire szívem feljajdul.

Elhagyva a házat a kertben mozgolódást látok, majd kiegyenesedik az alak és felénk néz.

-Jó Reggelt, Mr Styles! – int fejével a kantárnadrágos fiú, akinek ruhája piszkos a földtől. Styles csak int fejével, s a kocsijához kezd húzni.

-Engedd el a kezem! – sziszegem neki, mikor a lábam közötti terület már szörnyen sajog, s kezemen a bőr ég, ahol szorítja keze. Ledobja kezem, majd szorosan közel arcomhoz, felém fordul.

-Szállj be a kocsiba! – köpi arcomba, majd a vezető felöli ajtóhoz megy, s beül a kocsiba. Megfordul fejemben, hogy futásnak eredek, s kiugrok a kerítésen, - ami szinte lehetetlen – de aztán el is vetem az ötletet és elvonszolom magam a kocsiig.

Lejátszom magamba, hogy vajon most mi megy végbe a fejében. Tisztába van a dolgokkal?

Majd azt veszem észre, hogy a cég lenti garázsparkolójában vagyunk, s a kocsi leáll. A parkoló üres, s el fog egyfajta félelem, amit eddig még nem éreztem.

___________________________________________________________

Sajnálom az eltolódást, de szerintem ezzel kárpótoltam mindent és mindenkit. 

Véleményeket várom, 

All the love, Nora. 

24.Fejezet

             A kocsiút során vagy ezerszer el tudtam volna aludni, de tartottam magam.

-Mi volt a beszélgetés tárgya Rebeca-val? – kérdezi halkan a Göndörigazgató. Először inkább helyesen végig gondolom, hogy mit kéne mondanom. Helyes-e az, ha én elmondom és Ő ideges lesz ez miatt.

            -Csak anyukád állapota után érdeklődött. – halkan motyogom, s érzem hangomon a hazugság megannyi ízét. Csak bólint, s figyeli tovább az utat.

            Bekísérem én is a cégéhez. Addig, míg Ő az irodájába megy; én megkeresem Less-t, hogy tudjak vele beszélgetni.

            Jen azt mondta, hogy jóba van a családdal a lány. Valakivel meg kell ezt beszélnem. Hogy egyik pillanatról a másikra, csak belecsöppentem egy eseménybe, ami hasonló fájdalmat okoz, mint, akiknek tényleg azt okoz.

            De csak Styles irodájában találom meg, ahogy a Göndörigazgató íróasztala mellett áll és halkan kommunikálnak egymással. Krákogva jelzem, hogy bejöttem, amire Styles rám néz, majd fáradtan vissza Less-re. Leülök az egyik sarokban lévő bőr kanapéra, s meglepődök, hogy milyen hihetetlen kényelmes. Kitekintek az ablakon, amit az eső vereget. Későre jár az idő. 22:56

            Elgondolkozom azon, hogy egészséges állapot-e ez. Itt ülök a Főnököm irodájában, míg a Főnököm a céges dolgait beszéli meg a kollégámmal. Nem. Abszolút nem egészséges dolog.

            Egy gyengéd érintés zökkent ki gondolataimból. Styles mellém süpped, majd Ő is kinéz az ablakon, ahogy én is.

            -Hangulatfestő ez az idő. – motyogja, majd elnéz onnan, s lehajtja fejét. Keze után nyúlok, ami ölében pihen, s összekulcsolom ujjainkat. –Örülök, hogy itt vagy velem, s nem hagysz cserben! – mosolyog rám halványan, majd almácskámra nyomva egy csókot áll fel. Engem is felhúz, s ölelésébe von.

            Ölelése rettentően szoros. Kezei össze tudnának roppantani, az erőtől, amit ki tud fejteni. Fejem mellkasán pihen, míg Ő hajamba szuszog. Kezem nyugtatóan jár föl, s le hátán, míg Ő csak derekamat szorítja. Elemelve fejem álla alá nyomok egy csókot, amire lenéz rám, s ajkait enyémre nyomja. Csak egy szájra-puszi erejéig.

            Az ajtó hirtelen robban ki, ezzel kipukkasztva a mi kis buborékunkat. Nem rebbenünk szét, csak elengedjük egymást, s Ő derekamon pihenteti kezét. Míg én azt a kezét fogom, ami derekamon van.

            -Mr. Styles! – egy körülbelül annyi idős férfi alkalmazott rontott be, mint én. Hangja kétségbe esetten hagyja el száját, míg szeme idegesen jár rajtunk. Kapkodva veszi a levegőt, így megáll egy pillanatra, hogy normálisan tudjon beszélni. –Mr. Styles, most értesítettek minket, hogy kigyulladt az egyik raktárunk. Nem olyan messze innen. – olvasta ki netbook-jából, majd zaklatottan a mondandója végén összecsukja. Styles megfeszül, majd egy hangosat sóhajtva elenged, s rohan az asztalához. Azonnal tárcsázni kezd egy számot, s idegesen járkál oda és vissza.

            -Itt Harold Edward Styles! Most kaptam a hírt mi szerint- megáll, gondolom félbeszakították. Arca elsápad, míg testtartása összerogy, s az asztala szélében megtámaszkodva hallgatja a túlsó vonalat. Nagyot nyelve szólal meg. – Értem. Egy perc! Viszhall! – lecsapja telefonját az asztalra, majd székébe ülve fogja meg mindkét kezével fejét.

            -Menjen! – ordít az alkalmazottra Styles. Amire Ő összerezzen, s bólintva egyet kiviharzik. Styles hangosan zihál, s hajába túrva kezeivel; úgy néz ki, mint aki épp most kap egy idegbeteg rohamot. Majd hirtelen feláll, felveszi kabátját, telefonját, s intve fejével lép ki az irodájából. Lépései túl nagyok és gyorsak, így én konkrétan futva se érem utol. Akik a folyosón tartózkodnak alkalmazottak, azok zaklatottan figyelik a jelenetet, ami nekem szörnyen kínos. Amit Styles egy idővel észre is vesz, így lassít tempóján, s megfogja kezem, ezzel segítve nekem.

            Vezetési módszere, most, mint egy kezdőé, néha pedig egy idegbetegé. Hol püföli a kormányt, hol idegesen dudál, hol úgy fékez, hogy ha nem fog meg a biztonsági öv, biztos, hogy kiesek a szélvédőn. Nem szólok semmit, mert tudom, hogy az csak rontana a helyzeten, így csak csendben figyelem Őt.

            Kapkodásának hála, pár perc után meg is érkezünk a célállomásunkhoz. Styles idegesen kapcsolja ki övét, majd felém fordul.

            -Deline, semmiképp ne szállj ki a kocsiból! Rendben? Pár pillanat az egész. Csak fel kell mérnem a károkat, meg beszélnem kell pár emberrel. – bólintok, ezzel jelezve, hogy felfogtam, amit mond. – Rendben leszel? – ismét bólintok, majd megfogom kezét, s hüvelykujjammal végigsimítok kézfejét. Ajkaimhoz hajol, s egy érzelemmel teli csókba invitál, de hamar megszakítja. – Szeretlek! – suttogja, s kihúzza kezét kezem alól. –Telefonom itt hagyom. Ne vedd fel! Akárki hív, oké?- bólintva egyezek bele, majd kinyitva a kocsi ajtaját; hagy egyedül.

            Fél órája itt ülök, s a rádió csatornái között kutakodok valami jó zenéért, de feladva kapcsolom ki. Fejem megtámasztom az ülés háttámláján. 00:12 Hát ennyit arról, hogy haza megyünk aludni. Hallok tűzoltóautók szirénáját, de szerencsére mentőszirénát nem.

            Már majdnem elalszom, mikor hirtelen szólal fel, s kezd rezgésbe Styles telefonja. Az időre nézve: 00:26

Ki az, aki ilyenkor hívná?

            Megnézve a készüléket, egy idegen számot dob ki, de hivatali címmel. Aggodalmam elhatalmasodik, s kétségbeesetten csatolom ki a biztonsági övet. Kitekintek a szélvédőn, s ott látom meg Styles sötét alakját, ami a kocsit közelíti meg. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes, amit cselekednem kéne. Styles megtiltotta, hogy felvegyek bármi féle hívást, de azt se akarom, hogy ez miatt történjen valami. Valami fontos, ami egy életet változtat meg. Így mielőtt abba maradna a csöngés, felveszem a készüléket.

            -Jó Estét kívánok! Elnézést a késői zavarásért, Mr Styles! – nem szólok bele, hogy nem Mr Styles vagyok, csak várom, hogy bemutatkozzon és mondjon bármit. –George Max kórház egyik főorvosa vagyok. – szívem hevesen verni kezd, s ebben a pillanatban kinyílik a kocsi ajtaja. – Sajnálattal közlöm Önnel, hogy az Anyja életét vesztette.

            -Mi a faszt mondtam neked, Adeline? – kiabál rám Styles, de én csak megfagyva ülök, s tartom a fülemhez a telefont. Nem. NEM NEM NEM NEM NEM NEM  NEM! Ez nem lehet igaz!

Arcomon lefolyik az első könnycsepp, s a Göndörigazgató szikrázó szemei hamar váltanak át aggódóvá, s ijedtté.

            -Mr Styles? – szól bele az orvos a vonal másik végén. Hangosan zokogok fel, míg Styles a telefont kikapja a kezemből. Nem hallok semmit a sírástól, s látni se látok a könnyeimtől. Csak azt tapasztalom, hogy a kocsi szinte rögtön elindul, s őrült tempóban vezetni kezd.

            -A KURVA ÉLETBE! – csapkodja a kormányt Styles, míg szemeiből patakzanak a könnyek. Nem is keresve parkolót áll meg az út szélén, s kiviharzik a kocsiból. Én követem, s Styles futó alakját figyelem.

            Beérve, Harry a recepcióhoz szalad. A recepciós hölgy megijed a kinézetétől, s sajnálat veszi át mimikáját. Styles kezem után nyúlva kocog a recepciós hölgy által megadott helyre.

            Lehunyom szemem, mielőtt befordulnánk az adott folyosóra.

Megpróbálom kiélvezni még azt a pillanatot, mikor még csak egy síró embert láttam. Bár világának egy része meghalt, nem lehet mit élvezni. Nem látom a jót, s nem látom a derűt. Styles keze erősen szorítja enyémet, míg hangos nyüzsgést lehet hallani Styles kapkodó levegővételeivel, s hüppögésével keveredve.

            Kinyitva szemem látom azt, amire még én sem voltam felkészülve. Egy letakart testet visznek ki a kórteremből, míg a háttérben a család könnyekben úszik. Mr Styles se tudja visszatartani, s szemei szörnyen pirosak. Jone, Jent próbálja megnyugvásra téríteni, de a lány csak zokog, s üvölt.

            -NE! – kiabál mellőlem a Göndörigazgató. – Hova viszik? Még el se búcsúztam. – hal el az utolsó mondata, de a segédek meg se hallják, csak tolják tovább a folyosón. Elengedi kezem, s neki dőlve a falnak rogy össze. Hangos zokogásba kezd, s haját tépve ordít. Mr Styles azonnal oda lép, s lehajol hozzá, míg én csak megfagyva figyelem a történéseket, míg könnyeim szüntelenül folynak.

            Minden homályosulni kezd, majd hirtelen sok kezet érzek magam körül, s egy csattanással érintkezem valami hűvössel.

            -Sajnálattal kell közölnöm Önnel, hogy öngyilkossági merényletben életét vesztette.. – olvasta fel hangosan a levelet Édesanyám. Nagynéném vele szemben ült, s a fehér falat figyelte. Nyugodt természetének hála, nem mutatta idegességét, se más érzelmét.

            -Tudtam, hogy egyszer, majd ez fog történni. - mondta semlegesen. Én az ajtónál meghúzódva hallgatóztam. Fehér szoknyámat a szél fújta, s csak imádkoztam, hogy ne nézzenek az ajtó felé, hiszen szoknyám könnyen elárulhatott volna. –Én már akkor megmondtam, hogy nem Ő az a férfi, akit te keresel, Antoanette. Adhattam a tanácsokat, melyek csak a te javadat szolgálták. Minthogy tartsd magad távol tőle. Vagy hogy be fog skatulyázni. De te csak mentél a bugyuta fejed után. Most meg ihatod a levét. – hangja dorgáló volt, de hirtelen elhallgatott.

            -Eline? – testem megtorpant, s levegőt venni se mertem. – ELINE? ADELINE?

            Lassan nyitom ki szemem, de csak a hatalmas fehérséget látom, így azonnal visszacsukom. Halk hangok beszélgetnek. Szörnyen meggyötörtek, míg kezemnél valaki puha simogatását érzem. Nyögök egyet, ahogy nyelni próbálok, de torkom, mint egy sivatag. Azonnal mozgolódást észlelek, s lassan szoktatom szemem a hatalmas fényhez. Egy aggódó férfit találok magam mellett, aki a kezemet simogatja. Szemei szörnyen pirosak, s arca nagyon sápadt. Haja kócos, s kinézete zilált.

            -Deline! – suttogja, s közelebb ül. Elveszi a poharat a mellettem lévő asztalkáról, s megitat. A felfrissülés érzése jár át. Így újra, frissebben nézek körül.

            Egy kórteremben vagyok, s mellettem a gép hangosan pityeg. Harryre tekintek ismét. Nagyon megviselt, s úgy néz ki, mint, aki heteket nem aludt.

-Ugye nem egy álom volt. – motyogom. Hangom gyenge, s remeg. Nemlegesen megrázza a fejét, míg kezemet figyeli, ami erősen szorítja immár övét. –Meddig voltam így?

-Három napja. – suttogja, míg kezünket figyeli.

 –Többiek? – nagyot nyelve tud csak válaszolni. Gondolom a keletkező gombócot nyelte le, ami a sírást előzi meg általában.

-Kint várnak. Szólok nekik. – áll fel, s kimegy. Elindul jobbra, de nem áll meg. Lehajtott fejjel sétál tovább, s tudom, hogy sírni ment. Nem akarja, hogy rosszul érezzem magam az miatt, hogy Ő lelkileg össze van törve. Elfordítom fejem balra, s én is sírni kezdek. A gép hangosabban és gyorsabban kezd csipogni, így megpróbálom abba hagyni, hogy ne keltsek feltűnést.

Rá három napra kiengedtek a kórházból. S rá két napra a tisztességes temetést is megtartották, ahol mindenki el tudott Mrs Edward Styles-tól búcsúzni.

Harry azon az estén változott meg. Vagy 360 fokot fordult vele a világ.

            

23.Fejezet

            Nem aludtam sokat, mivel ahogy lehunytam a szemem egy óránál többet nem sikerült aludnom. Így inkább fent maradtam, s elfoglaltam magam, mindig mással. De általában a gondolataim tengerében vesztem el. Telefonomat megkerestem – amennyire a testhelyzetünk ezt megengedte – s megnéztem mennyi az idő, ami hajnali négy órát mutatott. Párnám mellé dobtam a készüléket, s lassan visszafordultam a Göndörigazgatóhoz, aki immár ébren volt.

            Haja kócos volt, attól, ahogy én össze-visszatúrtam neki, míg szeme szörnyen piros a sírástól, s még mindig fáradt.

            -Mennyi az idő? – hangja rekedt, attól, hogy most ébredt.

            -Hajnali négy. – válaszolom, s kicsit kinyújtom elfeküdt testrészeimet. Styles felkel, s egy szendvicsért nyúl. Belsőmben apró boldogság csillan fel, hogy látom végre enni valamit.

            -Elfelezed velem? – mutat a szendvicsre, amire bólintok, s sajnálom, hogy nem tud megenni egy egészet. Bár ilyen helyzetben én se tudnék enni. Felülök, s magamra húzom a takarómat, mert határozottan hűvösebb van, mint amilyen eddig volt az időjárás. Csendben fogyasztjuk el a fél szendvicsünket.

            -Olyan hat körül visszamehetnénk a kórházba. – suttogom, míg Őt figyelem, ahogy az utolsó falatot is beveszi szájába. Bólintva egyet, csúszik vissza mellém, s derekamnál fogva közelebb húz magához.

            -Köszönöm! – hangja alig hallható, de így is értem. Ajkai szörnyen ki vannak száradva, s cserepesek. Már nem olyan rózsaszínűek, mint régen voltak. Sokkal inkább fehér színű.

            Arcát megfogva hajolok közelebb ajkaihoz, s csókolom meg gyengéden. Ez nagyon hiányzott. Hogy ajkai lassan, de biztosan kényeztessenek. Ahogy szörnyen hideg, cserepes ajka, találkozik az én meleg, puha ajkammal, mintha ismét ellentét lenne köztünk. Én vagyok az eső, az Ő sivatagjában.

            -Ez-

            -Csak ki voltak száradva. – motyogom, míg mutatóujjammal végigsimítok rajta. Megcsókolja ujjam, s nyakamhoz hajolva, oda is csókot nyom. Végigfut rajtam a jóleső érzés, ahogy lehelete megcsapja bőröm.

            -Tudom mi hiányzott eddig az életemből. – mondja mindent sejtően, ahogy ismét megcsókolja nyakam érzékeny pontját.

            -Harry.. – mondom elhalóan, hiszen ne mondjon olyan dolgot, amit nem gondol komolyan.

            -Nem, Deline! – szinte ellenkezve mondja, ahogy megszívja ott a bőrt, ahol eddig csókolt. –Komolyan beszélek. Szeretlek! – az utolsó szónál abba hagyja, s szinte gondterhelten dől vállamnak.

            -És ez olyan nagy baj? – hangom gyenge, hiszen tényleg bánt, hogy így ejti ki azt a szót, aminek csodálatos öröm hangzása kellene, hogy legyen, hogy attól a szótól ezer és megannyi pillangó kellene, hogy gyomromban csapkodjon.

            -Igen. Vagyis nem, de igen. – összezavartan húzom szemöldököm ráncba. –Nem volt még ember, akit így szerettem volna, mint téged. – na, most keltek életre a pillangóim, de mint akik, bedrogoztak volna, szörnyű tempóban csapkodnak.

            -Ne mond nekem azt, hogy a huszonöt éved alatt, senkibe nem voltál szerelmes. – picit felnevetek, hiszen ez abszurd.

            -Nem úgy, mint most, beléd! – hajol ajkaim fölé, s szemembe mélyeszti smaragd tekintetét. Hajába túrok, s ezzel közelebb húzom magamhoz, hogy ajkaink összeérjenek. Nem csókol meg. Nem csókolom meg.

Gyorsan veszi a levegőt, ahogy az én mellkasom is hevesen jár föl-le.

            -Szeretlek! – mondom, s megcsókolom ajkát, amire Ő is azonnal reagál. Vad csókolózásba kezdünk. Kezem elveszik az Ő hajában, míg Ő szorosan tartani próbálja fejem. Ajka lejjebb vándorol nyakamon, s elhúzza toppom pántját, hogy vállamra is tudjon adni csókot. Én addig nyakát csókolom, s egyik kezem lecsúsztatom hátára, ahol az izmok megfeszülnek érintésemre.

            -Nem tudod elhinni, hogy milyen kibaszott nehéz volt az az egy hónap. – hangja erőteljes, s cselekedetei se finomkodnak mondata közben. Felcsúsztatja toppom mellemig, s csípőmön kőröz hüvelykujjával, míg nyakamat csókolja.

            -Tudom. – csak ennyi tudja elhagyni számat. Körmöm hátába mélyed a sok érzelem miatt, s elhúzom kezem, ezzel húzva több vörös csíkot hátán. Csak felszisszen, s megharapja nyakamon a bőrt.

            -Teljesen elhagytam magam. – lehúzza pizsamanadrágom, majd toppom. – Folyton csak azon járt az eszem, hogy mit kellene tegyek. – kikapcsolja melltartómat hátul, míg szinte mindenhol megcsókol. –De éreztem a fájdalmat. A fájdalmát hiányodnak. – Ő is leveszi alsónadrágját. –Hogy nem ölel senki. – majd belém hatol, míg én szinte felsikítok, addig Ő csak egy nyomottat nyög. – És nem tudom hány ölelés kell, akár csak egy napra, hogy estig összetartson- egy erős döfés, s még utoljára megszólal. – szóval ölelj. – temeti fejét nyakamba, s minden bent tartott levegőjét kifújja.

Levezetve lök még egyet, majd összeesik rajtam, s kapkodva fújja a levegőt nyakam hajlatába. Én kifulladva túrom haját. Citrom illatú samponja keveredik az izzadtság szagával. Telefonom órájára nézek, ami negyed hetet mutat. Nem akarom megszakítani ezt az öröm buborékot, de át kell lépnünk a valóságba.

-Negyed hét. – motyogom vállába, majd egy puszit nyomok rá. Szinte azonnal feltápászkodik rólam, majd mellém fekszik, hogy Ő is megnézze telefonját. –Keresett valaki? – kérdem, míg jobban magamra húzom takarómat. Nemlegesen megrázza fejét, majd visszateszi.

-Készülődnünk kell. Vagyis…én megyek, ha gondolod-

-Igen, készülődjünk. – ülök fel, s nyomok arcára egy csókot, majd kikelve az ágyból megyek ruháért, majd a fürdőbe.

A kocsiban hatalmas a csend, csak a motor búgását lehet hallani és a kinti élet zajait. Kezem a sebváltón pihen, amit a Göndörigazgató keze ölel körbe. Gyomrom hatalmas görcsben van, hiszen azért mégis a tudat, hogy az Anyukája kórházban fekszik kómában, tudatlanul, szörnyű.

Ahogy a sürgősségi osztályra megyünk, még mindig ugyan ott pillantjuk meg Harry Édesapját és Jone-t is. Ahogy az idősebb Styles megpillantja fiát, azonnal felkel, s megöleli őt. Jone csak közömbösen felénk tekint, majd ismét visszanéz a pontra, amin elmerengett.

-Jen? – Harry kicsit félve kutatja a folyosót, míg várja a választ.

-Elment egy automatát keresni, hogy hozzon nekünk kávét. – válaszolja, majd visszaül helyére. Harry leül mellé, s nekem is int, hogy üljek mellé.

-Változatlan? – biztosan kérdezi, férfihez méltóan, de a legeldugottabb helyen ott a félelem.  Apja csak bólint, míg az én szívem picit megnyugszik, de szörnyen sajog még mindig, ahogy Styles arcára tekintek és elhatalmasodik azon a szomorúság.

Már este nyolc is lehetett, mikor hangos ricsajt lehetett hallani egy folyosóval arrább. Styles-szal elindultunk felé, s megláttuk Jen-t, ahogy idegbeteg módjára püföli az egyik orvost, míg a többi ember próbálja elhúzni tőle Őt. A Göndörigazgató azonnal odaszaladt, s elhúzta Őt onnan, míg mérgesen számon kérte. Amire csak a válasza az volt, hogy elvesztette a fejét.

Haza kellett Őt vinni, hogy picit megnyugodjon, majd mikor elaludt, visszamentünk a kórházba.

-Nem megyünk ki sétálni? – suttogom kérdésem, amire Ő csak halványan bólint.

Összekulcsolt kezünk pihen köztünk, ahogy az esőre álló időben sétálunk a viszonylag nyugodt kórházi parkban. A környezet színei elhatalmasodott a zöld fele, de az esti homályban ez már inkább feketének tűnik, ahogy nem igen világítja meg semmi fény azokat.

A Göndör-alak, mellettem csak lehajtott fejjel sétál, magába temetkezve gondolataiba. Fekete szövetkabátját a szél fújja, míg csizmája kopog a betonon, ahogy lép. Kezdek fázni, mivel az egyetlen melegpont, az a keze, ahogy az enyémet fogja. Ujjaink tökéletlenül kulcsolódnak össze, míg az én ujjam épp, hogy átkulcsolja kezét, addig az övé akár kétszer is körbeérné kezem.

Az eső elkezd csöpörögni, így úgy döntünk, hogy egy tetővel ellátott helyre megyünk. Találunk egy padot, ami egy kis kuckó-félében van elhelyezve. Ahogy leülünk, én keresztbe teszem a lábam, míg az Ő lába csak idegesen jár föl, s le.

-Szerinted mi fog történni? – suttogom kérdésem, hogy a pillanatot ne törjem meg.

-Mesébe illő választ kérsz? Mert akkor szerintem felébred a kómájából, s újból jól lesz, s minden visszaáll a régi kerékvágásba. Ha viszont reális választ kérsz, akkor.. – rám néz, s mosolya savanyú, míg szeme szomorúan csillog. –Esélyét nem látom annak, hogy legyen Anyukám. – szívem megszakad szavai hallatán, s az csak rátesz egy lapát érzéssel, hogy úgy néz ki, mint akiben ezer szilánk darab lenne. Mert szíve ismét kis darabokra tört. –Az..az igazi Anyám, az Édesanyám, már nem él. Ezt gondolom nem volt nehéz a kórházi incidens után kikövetkeztetni. – nevet fel halkan, s összekulcsolt kezünket fürkészi. -S ezért vagyok örökbe fogadva. Rám ruházták a nevüket, sőt, hogy úgy tűnjön, még Apám teljes nevét is megkaptam. Egyedül a „Harold” név maradt a múltamból. Rosevelt, így hívják anyukámat, de mindig Mrs. Edward Styles-nak mutatkozik be. Rose akart. Rose mondta, hogy „Ez a fiú még nagyon sokra fogja vinni, Edward! Nézz rá!”. Mindig igaza volt. Úgy tekintek rá, mint az igazi Anyámra. Hiába, szeretem úgy, mint az Édesanyámat még a mai napig is! – megrázza fejét, mintha mind ezt el akarná tűntetni. S itt jövök rá arra, hogy ha elveszíti az Anyját, Őt ott, akkor fogják elvágni.

-Köszönöm, hogy elmondtad. – suttogom, amire rám néz, s szeme vagy ezer árnyalatban játszik. Ezer árnyalat, ezer érzelem.

Még egy kis ideig csendben ülünk egymás mellett, s nem kell beszélnünk, hogy tudjuk, hogy a másik mire gondol. Majd lassan visszaindulunk a sürgősségi osztály elé. A Göndörigazgató megkérdezi, hogy az Anyja állapota változott-e, amire ugyanaz az orvosok válasza. „Változatlan.”

Mikor odaérünk az idősebb Styles-ékhoz, megpillantok egy ismerős női alakot. Rebeca épp Mr. Styles-t ölelgeti meg, s nyom egy puszit az arcára. Elkap egy fajta érzelem, hogy nekem, míg csak kezet csókol, addig az a lány az arcát puszilja, s ölelgeti. Határozottan több mint egy alkalmazott.

Odasétálunk, s Rebeca, ahogy megpillantja Harry-t, azonnal oda megy hozzá. Nem érdekli, hogy én fogom a jobb kezét. Nem érdekli, hogy ki látja ezt, nyakánál megához öleli, s arcon csókolja. Elengedem Styles kezét, s mellem alatt összefonom kezem.

-Annyira megijedtem, mikor hallottam. Miért nem szóltál? – motyogja a lány Harry nyakába. Jone-ra nézek, aki halvány kérkedő mosollyal néz rám, majd Rebeca-ékra.

-Nem volt eszemben szólni senkinek. – mondja a Göndörigazgató, míg keze afféle megnyugtatóan simogatja Rebeca hátát.

-Ez a lány mégis itt van. – emeli el az arcát, s szinte úgy köpi a szavakat. Úgy érzem, hogy itt kell eltávoznom, vagy elkap a sírógörcs.

Styles még utánam kiabálja a nevem, s megkérdezi, hogy hova megyek. De megpróbálom kikapcsolni hallószervem, s csak eltűni innen.

Mindenhol ott van, ahol a Styles-család. Nem tudom, hogy ki ez a lány, de ott elásta magát szememben, mikor megláttam hatalmas terpeszben a Göndörigazgató asztalán. Az emléktől most is kiráz a hideg, s hányingerem lesz tőle.

Telefonom rezgésbe kezd, amit próbálok nem figyelembe venni. Majd ismét rezeg, de most csak egy SMS erejéig.

Előveszem, s megnézem. Hát persze, hogy Ő az.

„Deline, kérlek ne csináld ezt. Harold”

Csak felhorkanok, s megyek tovább. Nem tudom, hova. Csak megyek.

-Deline! – szól egy erőteljesebb hang. Fújtatva megállok, s akkor veszem észre, hogy egy kihalt folyosó részlegen vagyok.

-Mondjad, Harold! – gúnyosan ejtem ki nevét. –Újból jön a szöveged? Azt már felvehetnéd igazán egy kis magnóra és lejátszhatnád, így heti ötször, szerintem. Sokkal több időt megspórolsz. Vagy kiadatod lemezbe és csak az illető kezébe nyomod, hogy játssza le magának, mikor úgy érzi. – kezemmel tehetetlenül csapkodok, majd mély levegőt veszek, s lehunyom szemem. Nem kellene itt, ilyenkor jelenetet rendezned, Adeline! – dorgálom meg magam, majd közelebb megyek hozzá. Arcát kezembe fogom, majd mellkasára teszem fejem. –Sajnálom. – veszek egy újabb mély levegőt, míg lehunyom szemem, hogy férfias illatát magamba szívjam. –Túlreagáltam. – eltávolodok tőle, s arcát figyelem.

-Menjünk vissza. – csak ennyit reagál, majd elindul. Nem fogom meg a kezét, csak mögötte sétálok kétlépésnyire.

Rebeca, Jone mellett ül, s beszélgetnek, de ahogy meghallják Harry csizmájának hangos kopogását, a beszélgetés abba marad. Elhaladunk előttük, majd leülünk jóval távolabb, mint ahol a családja ül.

 A Göndörigazgató néha elsétál, hogy telefonon intézze a céges ügyeit, hiszen a cégje attól még nem mehet a vesztébe, hogy neki problémái vannak.

S szerencsémre Rebeca egy ilyen alkalmat választott ahhoz, hogy oda jöjjön hozzám. Leül Styles helyére, majd rám néz.

-Nem volt még szerencsém rendesen bemutatkozni. Rebeca Stoon! – nyújtja kezét, amire csak kezére nézek, majd vissza arcára. –Értem. – köszörüli meg torkát, majd mögém néz, ahol Harry sétálgat telefonálva. –Nagyon sokat jelent nekem Ő. Nem is sejted mennyit. – Jaj, dehogynem sejtem. Annyira, hogy már egy ribancnak is elmehetnél a közelében. – Szoros a kapcsolatunk és nem fogom engedni, hogy egy…te elrontsd. – most szeme már engem figyel, s műszempillája mögül figyeli reakciómat.

-Deline, be kell mennem a céghez. – jön vissza Styles, így nem kell reagálnom arra, amit mondott nekem Rebeca. Viszont Harry megfagy, mikor mellettem találja ülni őt.

-Ne-

-Kell segítség? – áll fel Rebeca, s szavamba vágva teszi fel kérdését.

-Igazából utána haza kell mennem, hogy lecseréljem a ruhám. Nem tudlak visszahozni. – érzelem nélkül vágja rá a Göndörigazgató, majd felém fordul. –Deline, gyere. – húz fel a székről, s ott hagyjuk Rebeca-t. 

22.Fejezet

            Sokat töprengtem azon, hogy mit tegyek.

Látogassam meg? Beszéljem meg vele a dolgokat? Bocsássak meg neki?

Szívem egyiket se akarja megtenni. Hogy miért?

Mert legalább annyira fáj nekem is, mint neki. De én próbálom magam túltenni ezen. Jól eljátszott velem, meg az érzéseimmel, amik eleinte nem voltak biztosak.

Úgy érzem, hogy amit én megtehetnék, azt Ő is megtehetné, ami nem fog megtörténni. Nincs többé közöm hozzá, kivéve, hogy a főnököm.

            Jen többször is keresett az óta. De már vagy egy hónap eltelt.

Styles csak néha járt be, de akkor is, hogy beszéljen a titkárnőjével, Less-szel, vagy, hogy beüljön egy-egy tárgyalásra. De a legtöbbet kihagyta.

            Egyszer sem találkoztam vele, szerencsémre. Meg talán az övére is.

De sokan mondták, hogy szörnyen néz ki, s sokkal vékonyabb.

            -Megjöttem! – kiabálok, ahogy benyitok lakásunk ajtaján. – Ja, persze. Darlene nincs itthon. – motyogom inkább magamnak, míg ledobom magas sarkúm lábamról.

-Adeline? – jön egy női hang a sötét nappaliból, így megtorpanva, kapkodom tekintetem a sötét szobában. Gyorsan egy villanykapcsolóért nyúlok, s hirtelen rajzolódik ki a hanghoz tartozó ismerős alak előttem.

-Jen. – sóhajtok, majd táskámat ledobom a kanapéra. –Hogy jutottál be? – kérdezem, míg a konyhába megyek, hogy töltsek magamnak valami innivalót.

-Jók a kapcsolataim. – sejtelmesen válaszol, amit már megszokhattam ettől a családtól. Csak bólintok, s leülök a táskám mellé. –Valaki lent vár rád. – nyel egyet, miközben mondja, s kezd olyan érzésem lenni, hogy valami nem jó dolog fog velem történni.

-Tessék? – leteszem poharam, míg zaklatottan kapkodom tekintetem.

-Egy fekete, elsötétített kocsiban. Ő kért meg rá, hogy szóljak neked; menj le hozzá! – elárulva érzem magam, ahogy tekintete megkeményedik, s arca érzelemmentes lesz.

-Ha meg akartok ölni, vagy hasonlók, akkor megteszem én magam! Nem kell ehhez felbérelni drága pénzért valakiket. – kiabálok, s idegesen hajamba túrok.

-Nyugodj meg, kérlek! Csak Harold az. – ajkam tátva marad, s lefagyok.

-Akkor miért nem Ő mondja ezt, miért kell egy postagalamb? – Jen megvonja vállát, majd az ajtó felé int fejével. Nagyot nyelve, - tudva a kockázatokat, ha nem megyek le – visszahúzom magas sarkúm, s még utoljára visszatekintve Jen-re, kimegyek.

Idegesen tépem ajkaimat fogammal, s nem tudom, hogy mire számítsak. Tenyerem izzad, így inkább mellem alatt összefonom kezem, míg a liftben várok, hogy az levigyen hozzá. Lassan lépkedek a földszinten, a recepción ülő pasi megkérdezi, hogy megint hova megyek, hisz nem rég értem haza, de fülem zúg és nem hallok környezetemben semmit. Kitolom az ajtót, s tekintetem megtalálja a besötétített ablakú, fekete kocsit. A kocsihoz sétálok, a lehető leglassabban.

Zaklatottan körbe tekintek, majd kinyitom a jármű ajtaját. Egy kapucnis ember ül a volánnál, aki előre mered. Ahogy meghallja egyenetlen levegő vételem, felém fordítja fejét.

Sötét van a kocsiban, de a fények miatt, amik kintről jönnek, láthatom arcát. Szemei alatt sötét, nagy táskák, míg arca soványabb, s sápadtabb. Kapucnija alól kilógnak kusza hajtincsei. Beszállok a kocsiba, s becsukom az ajtót, ami egy hangosabb csattanással csukódik. Szívem hevesen ver, s tenyerem szörnyen izzad. Míg mellkasomban érzem a szúró érzést, s gyomromban a görcsöt. Kifele nézek az ablakon, s azon gondolkodom, hogy MI A FÉSZKES FENÉT CSINÁLUNK.

-Szeretlek! – motyogja elég hangosan ahhoz, hogy tisztán értsem. Az ütő megáll bennem, s ledöbbenve fordulok felé. Hangja meggyötört, s nincs benne már az a hatalmas magabiztosság és egoizmus.

-Egy seggfej vagy! – ledöbbenve figyelem előre meredt alakját.

-Tudom. – suttogja, s szívem megfájdul a tudattól, hogy én tettem ilyen gyengévé.  

-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem szeretlek. De-de nincs kedvem egy olyan alakkal együtt lenni, mint te! – visszhangzanak szavaim, még az én fejemben is. Szörnyen bántó, amit mondtam, de hasonlóan fáj nekem is.

-Értem. – hangja megbotlik. – Édesanyám szavai is hasonlóan csengtek. – mióta beszélünk, először fordítja tekintetét rám. Egy savanyú mosoly ül ajkain, míg szeme csillog, és nagyon remélem, hogy nem kezd el sírni. –Bármint az ig-

Kopognak az ablakon, ezzel félbeszítják Őt. Jen az. Styles lehúzza az ablakot, s úgy hadarja el Jen, hogy az Anyjukat épp kórházba viszik, mert rohama van. Jen beviharzik hátulra az ülésre, s én zavartan nézek hátra.

-Harry, én..- kimutatok az ablakon, ezzel utalva arra, hogy semmi keresnivalóm itt.

-Nem! – kiabál rám, s elindítja a kocsit. Az eső esni kezd, s mintha ez lenne a hangulatunk lefestője.

Jen zaklatottan értesíti Jone-t is, majd halkan pityeregve néz ki az ablakon. Ha a férfi Styles-ra tekintek, csak idegességet és aggodalmat látok, ahogy a régebbi, fájdalom és megsebezhetőség érzései keverednek benne.

Beérve a kórházba, Styles leveszi fejéről a kapucniját, s idegesen siet a recepcióhoz. Mi Jen-nel követjük Őt.

-Harold Edward Styles, Mrs Edward Styles fia. Arról értesültünk, hogy ide hozták be. – hadarja hivatalosan.

-Elnézést, elismételné a nevét? – Styles egyre idegesebb lesz, de próbálja nem bunkó hangnemben elismételni. –Ön nem a vérszerinti hozzátartozója. – jelenti ki a recepciós hölgy, amire mind a hárman megfagyunk.

-Örökbefogadott gyermeke vagyok. – ingerülten motyogja, s szívem sajgása erősebb lesz, míg Jen aggodalmas tekintettel néz rám.

-Oh, elnézést. Első emelet, sürgősségi osztály. – igazítja el, majd Styles bólintva megköszöni, s húga kezét megfogva húzza maga után. Én megtorpanok, amire Styles hátra néz. Tátogok neki egy „Minden rendben lesz!” – et, amire szeme könnybe lábad, de abban a pillanatban el is tünteti ezt. Leülök a recepciónál a várószékek egyikébe, s bólintok, hogy menjenek. A Göndörigazgató nyel egyet, majd Jen fejére nyom egy puszit, s elindulnak. Távolodó alakjukat nézem, ahogy Harry, Jen kezét szorítja, s szinte egyszerre lépnek. Néha Styles, Jen-re tekint és mond valamit, amit csak ajkának mozgásából látok, majd befordulnak a sarkon.

Már vagy két órája itt ülhetek egyedül. Életemben nem unatkoztam és idegeskedtem egyszerre ennyit. Általában a ki- és beközlekedő embereket figyeltem. Volt, aki sírva jött be és szaladt a recepcióhoz, s volt, aki mosolyogva lépett ki innen. Nem volt nálam se telefon, se iratok. Csak egy ember voltam, akit négy emberen kívül, akik itt tartózkodtak, senki nem ismert. Elolvastam már a létező összes újságot, ami előttem, az asztalon pihent.

Már majdnem elaludtam, ahogy egyik kezemmel fejemet támasztottam, mikor egy gyenge érintést éreztem a lábamon. Szemeim kipattantak, s egy szomorú és meggyötört Styles-szal találkoztak.

-Hogy van? – első kérdés, ami felmerül bennem, míg közelebb megyek hozzá. Hajába túr, s kezét elveszi lábamról.

-A sürgősségi osztályon van. Súlyos volt a rohama. Ha Apám nem veszi észre, talán, életét is vesztette volna. – hangja érzékeny, s tudom, hogy túl sok ez neki. –Kómában van, s az se biztos, hogy felébred. Az orvosok nagyon keveset mondanak. – szipog egyet, majd megtörli arcát.

-Nem lesz semmi baj! – ölelem magamhoz, míg Ő arcát nyakam hajlatába bújtatja, s halkan sír. Szörnyen nyomja oldalamat a köztünk lévő karfa, de nem akarom megszakítani ezt a pillanatot.

-Nem-nem akarok még egy anyát elveszíteni! – szipogja, s erősebb lesz sírása mondata után. Szívem megszakad, s erősen ölelem, s puszilom fejét.

Vakuk villanására leszek figyelmes, s hogy az ajtón jönnek be a fényképészek. Zavartan húzom össze szemöldököm, s Harry-hez bújok.

-Gyere, menjünk el innen! – suttogom, amire Ő abba hagyja sírását, s még takarásomban megtörli arcát, majd felhúzva kapucniját, kulcsolja össze kezünket, s húz be a kórtermekhez. Idegesen nézek hátra, s a vakuk ismét villannak. Látom még, ahogy három biztonsági őr ki küldi őket, de ők keményen harcolnak ez ellen.

Styles elvisz a sürgősségi osztály elé, ahol a családja ül. Jone, Jen és az idősebbik Mr Styles. Jen szeme szörnyen vörös, ahogy rám tekint, míg Jone csak maga elé mereng. Mr Styles feláll, s egy kézcsókkal köszönt. Harry elengedi a kezem, s zsebébe csúsztatja, és kapucniját is leveszi.

-Nagyon sajnálom, Mr Styles! – suttogom, amire Ő csak bólint válaszképpen, majd visszaül.  Lába idegesen jár, föl-le.

A Göndörigazgató elhúz egy távolabbi padhoz, ahol csak mi ketten ülünk.

-Szükségem van rád! – kulcsolja össze kezünket, s szívem hevesen kezd verni. Én vállára hajtom fejem, míg Ő sajátját, az én fejemre. S várunk.

A nővér kellemes hangjára kelek, s picit elszégyellve nézek fel rá. Hogy el tudtam aludni egy kórházban, ilyen helyzetben. Styles is akkor ébred fel, mikor felemelem fejem válláról.

-Jó estét! Nem rég mondtam családjának is, hogy nyugodtan haza mehetnek. Értesítjük Önöket, ha történne valami. Viszont az Apja azt válaszolta, hogy Ő marad. – értesít minket, amire Styles csak bólint. A nővér elmegy, s én a Göndörigazgatóra nézek.

-Menjünk hozzánk. Az közelebb van. – suttogom neki, amire szintén bólint. Arca szomorú, s nem láttam még ennyire letörtnek.

-Deline-hez megyünk, eszünk, és alszunk valamennyit. Kell valami? – kérdezi Harry az Apjától, aki csak nemlegesen megrázza a fejét, majd feláll, s egy ölelésbe vonja fiát. S elkapom azt a szót szájából, hogy „Szeretlek!”, amire szemem könnybe lábad. Ajkam beharapom, hogy ne sírjam el magam, s elnézek onnan. Styles elköszön még testvéreitől is, akik szintén maradnak, s elindulunk. Összekulcsolja kezünket, s csak a recepciónál engedi el, hogy oda menjen, s szóljon a nőnek, hogy értesítse, amint valami történik. Mielőtt kilép az ajtón, leveszi pulcsiját, ahogy észreveszi, hogy esik, s nekem adja, hogy húzzam fel. Szoknyámhoz rémesen mutat, de most ez érdekel a legkevésbé. Kezünket ismét összekulcsolja, ahogy felhúztam pulcsiját, s a kocsihoz vezet. Kinyitja ajtaját, majd miután beszálltam, becsukja. Átszalad a vezetői oldalra, s Ő is beszáll. Ahogy rá tekintek, a fehér pólója, ami rajta van; átázott, s haja vizesen tapad homlokához. Bekötöm az övemet, s fejem az ablaknak döntöm.

Itthon, Darlene-t találom, ahogy idegesen járkál föl, s le.

-Ade! Tudod mennyire aggódtam miattad? – húz egy szoros ölelésbe, s fülembe puszil. –Harold! – bólint fejével, ahogy elszakad tőlem. Igen, nem bírja az óta, mióta el kellett mesélnem, hogy miért nézek ki úgy, ahogy és miért nem keres. Semmilyen formában.

-Szia Darlene! – köszön neki illedelmesen Styles, majd szobámba megy. Darlene értetlenül néz rám, a Göndörigazgató viselkedése miatt.

-Az anyukája életveszélyben fekszik a kórházban. – suttogom, hogy ne hallja meg Harry.

-Jézusom! – csapja kezét szájához, Darlene. – És Jone nekem miért nem szólt? – kezd el sírni, amire sóhajtok.

-Nem tudom, Darlene. Próbáld meg, hívd fel! – javaslom neki fáradtan, amire Ő bólint, s ott hagy. Összedobva két szendvicset a Göndörigazgatónak, megyek be a szobámba, ahol Styles már az ágyamon fekszik egy alsóban, és kifele néz az ablakon. –Hoztam szendvicseket, ha éhes vagy. – motyogom, s leteszem az éjjeliszekrényre. Leveszem pulcsiját, s a fotelre hajtom, hogy megszáradjon. Leveszem vizes ruháimat és felhúzok egy toppot egy pizsamanadrággal, majd leülök mellé, az ágyamra. Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, vagy cselekednem, ezért mikor látom, hogy meg se mozdul, megszólalok.

-Nem eszel? – fordulok felé, amire arcát Ő is felém fordítja.

-Nem vagyok éhes. – válaszolja, mintha egy öt éves kisfiú mondta volna.

-Nem lesz semmi baj! – bújok kezéhez, mit átemel vállamon, így már mellkasán pihen fejem.

-S-sajnálom, hogy így kellett megtudnod dolgokat! – teste megfeszül, amire én mellkasán kezdek körözni egyik ujjammal.

-Ne erre gondolj. Ezt megbeszéljük később, máskor. – nyomok oda puszit, ahol kezem körözött. –Most aludjunk egy keveset. Rendben? – nézek fel rá, amire Ő szemembe néz, s bólint. Lecsúszik velem, majd a lehető legközelebb bújva hozzám próbál meg elaludni. Két óra elteltével hallom csak ritmikus szívverését, s egyenletes szuszogását. Keze erősen szorítja oldalam, még álmában is. Én haját simogatom, hogy megnyugodjon valamennyire, s orrom élvezettel szívja be citrom illatú samponját.

Ezt a napot betehetnénk a világ-legpocsékabb-napja, második helyére.

________________________________________________________________

SZIASZTOK ELTÖKÉLTEK!

Igen, hát itt nincs az a csend a baj előtt. Csak halmozódik minden. 

Nem sokára történetünk egy hatalmas fordulóponthoz fog érkezni. Már csak pár rész. Jövő hét vasárnap talán fény derül arra, hogy mire is gondolok most. 

A véleményeket most is várom változatlanul.

(és ha valaki nem lenne benne a csoportba az olvasók közül: a részek MINDIG - persze vannak kivételes esetek- SZERDÁN és VASÁRNAP jönnek.)

All the love, Nora. 

21.Fejezet

            A terem csodálatosan be van rendezve, s mindenki kezében találni valami elegáns alkoholt. A pincértől elvesz nekem Styles egy pohár pezsgőt, míg magának valami mást vesz.

            -Igyunk a kilencbetűs szóra! – hajol egész közel hozzám, hogy csak én halljam.

-A kilencbetűs szóra! – koccintom össze poharunkat, míg egymás szemét figyeljük, elég intenzíven. Majd belekortyolok az italomba, s ajkam mosolyra húzódik. Boldognak érzem magam. Az a felhőtlen boldogság. Ahogy Styles-ra nézek, rajta is boldogságot látok, ami még nagyobb örömet okoz nekem.

Majd megpillantom Jone-t, ahogy felénk közeledik egy borospohárral a kezében.

-Köszönök pár embernek. Ne menj sehova! – súgja fülembe a Göndörigazgató, majd egy csókot nyomva arcomra, elmegy. Jone mellém sétál, de nem szól semmit.

-Darlene-t, miért nem hoztad? – fordulok hozzá, míg kortyol egyet a borából.

-Részeg, és még nem kell a családomat ismernie. – szinte bunkón köpi oda, amitől elpattan fejemben egy húr.

-Hogy lehetsz ekkora bunkó? A lány, aki szeret, körülbelül emberszámba se veszed! – hangom erőteljesebb, s hangosabb.

-Adeline, ne csinálj jelenetet! – hangja nyugodt, de szeme fenyeget.

-Hát, fordulj fel! – kiabálom neki, majd ott hagyom. Elhallgat kissé körülöttünk a tömeg, de pár perc múlva, újra beszélgetnek. Egy mosdó keresésére indulok, hogy Darlene-t fel tudjam hívni. Mikor már negyed órája mosdót keresek, de nem találok. Úgy döntök, hogy kimegyek, s felhívom ott.

-Darlene? – két csöngés után veszi fel, de nem szól bele. – Minden rendben? – most egy halk szipogást hallat.

-T-téged elvitt.. – hal el hangja a készülékben, s szívem összeszorul.

-Édesem, haza menjek? Minden rendben? – szemem könnybe lábad, ahogy elgondolkodom, hogy mind az, ami nekem van, azt Ő akarta.

-Dehogy. Meg is vernélek, ha haza érnél! – nevet fel, de nem őszinte a nevetése. Az ajtó kinyitódik, s a Göndörigazgató lép ki. Elég eldugott helyen, egy sikátorban vagyunk, így nem láthatnak minket fényképészek.

Gyorsan megtörlöm szemem, de már észrevette könnyeim.

-Darlene az? – kérdezi halkan, amire csak bólintok. Kiveszi telefonom kezemből, s a sikátor egyik sarkához sétál. –Szia, Darlene! Harold vagyok. – S innentől nem lehet már hallani, amit beszélnek. Pár perc után visszajön, s telefonom kezembe adja. –Haza megyünk, hozzátok. Barátnődnek boldogító társaságra van szüksége. – mosolyog rám halványan, s szívem hevesen verni kezd.

-Köszönöm! – ölelem szorosan nyakát, míg arra egy csókot hintek. Keze szorosan öleli derekam, s hajamra nyom egy csókot.

-Darlene? – kiabálok a lakásban, mikor beérünk az előszobába.

-Hmm? – jön válaszul. Leveszem magas sarkúm, s egy hajgumit keresve, összekötöm a hajam. Styles is leveszi cipőjét, szmokingját és nyakkendőjét is. Összekuporodva ül az egyik fotelben, egy takaróval maga körül. Azonnal lehajolok hozzá, s egy ölelésbe vonom.

-Sajnálom! Annyira-annyira sajnálom! – ha lehetne ennél szorosabban ölelni, megtenném.

-Ugyan, Ade! Nagyon szeretlek, de én most lefekszem. Ti pedig..találjátok fel magatokat! – kacsint rám, s bemegy a szobájába, bezárva annak ajtaját. Styles-ra nézek, s szomorú tekintettel válaszol. Közelebb jön, s egy ölelésbe von. Mély levegőt véve húzom szobámba, s becsukom ajtaját.

-Kérsz valamit inni vagy enni? – kérdezem tőle, míg leveszem a drága ruhát, s gondosan egy vállfára akasztom. Csak egy fekete, csipke fehérneműben vagyok, ami fölé keresek egy nagy pólót és felhúzom. Leveszem a drága ékszereket, s lemosom az erős sminkemet.

-Köszönöm, nem! – válaszol illedelmesen, míg én rámosolygok. Az ágyamon ül, hátradőlve, s kinyújtott kezein támaszkodik a matracon.

-Ma itt alszol? – ülök ölébe, s ingjét kezdem kigombolni, amit figyelemmel követ. Majd miután végzek, smaragdjába nézek, amiben ég a vágy. Ajka gyorsan találja meg enyémet, s húz közelebb magához.

-Ez kérdés? – hajol el, s lehámozza rólam a pólómat. Nyakamat csókolgatja, majd fülemhez hajol, s ott csókolgat.

Már meztelenül fekszünk egymáson, s a boldogság felé tol a Göndörigazgató, mindkettőnket. Halk nyögéseink töltik meg a szobámat, s a fülledt levegő. Egyszerre érünk beteljesülésünk végéhez, s a Göndörigazgató kifulladva esik rám. Izzadt tincseit csavargatom ujjaim között, míg Ő kapkodva veszi levegőjét, ami vállammal találkozik.

-Harry? – csak nehezen hümmög, válaszként. – Jone-t kérdeztem, hogy ikertesvére-e Jen-nek. Erre a válasza annyi volt, hogy igen és hogy vérszerinti. Ez mit jelent? – megdermed, s a nagy levegő vételei abba maradnak.

-Csak hülyeségeket beszél. Ennyit. – vágja rá mogorván, s leszáll rólam. Meztelenül megy megkeresni ruháit, míg én formás fenekét nézem, s kidolgozott testét. Felhúzza alsónadrágját, majd visszafekszik mellém az ágyba.

Én felállok, s kimegyek a fürdőbe, hogy letusoljak. Majd mielőtt vissza fele kinyitnám szobám ajtaját, erőteljes suttogást hallok.

-Mondtam, hogy NE, te Faszfej! – nem szeretnék a vonal másik végén lenni. –Majd ezt még megbeszéljük. – majd elhallgat a suttogás. Benyitok az ajtón, s a Göndörigazgató a telefonjában nézelődik. –Az egyik netes újságban már a címlapon vagyunk. – adja telefonját kezembe, s mutatja a pdf-formájú újság címlapját.

Több kép van összevágva rólunk. Van, amin csókolózunk a divatbemutató közben, van egy kép, mikor Styles keze a térdemen pihen és van egy, ahol én a vállának dőlök. Maguk ezek a képek nagyon édesek lennének, ha erről cikk és a címe, nem lenne szörnyen undorító.

Elolvasva a címet, – Az alkalmazottat is be kell fűzni? – vissza is adom neki a telefont.

-Hát..ez igazán aranyos. – mondom, s visszafekszem az ágyamba. Styles csak bólint, majd felhúzza nadrágját és ingjét kezdi begombolni. –Elmész? – ülök fel, s érzem, hogy az az apró boldogság, ami még megmaradt, kezd kiszállni belőlem. Csak bólint, míg arcvonásai megkeményednek.

-Túl..sok a papírmunkám még. – hadarja, s nyakkendőjét köti meg, majd felhúzza szmokingját.

-Nem akarsz maradni, ez után a cikk után. Igaz? – szívem összeszorul, s érzem, hogy gyomrom lesüllyed, ahogy rám tekintve, arca ismét semleges lesz, mint régen.

-Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ezt tovább csinálni, Adeline. – csúsztatja zsebébe telefonját, s szívem kettétör.

-Félted a szaros céged? – kiabálok rá, s szemem nem bírja a harcot tovább könnyeimmel, veszít. –Félsz, hogy ennél nagyobb szarban lesz? – szipogok, s zaklatottan hajamba túrok. Styles, mintha megfagyott volna, csak figyeli jelenetem.

-Ha itt tartunk; igen.  – vágja rá nyugodt hanggal, amire minden érzésem, ami eddig iránta felépült, eldőlt, összetört.

-Komolyan fontosabb a cég, mint..EZ? – mutatok ujjammal a kettőnk közti távolságra, ami igazából minket takar. –Hol marad az eltökéltséged, Te fasz? – megint kiabálok, s a sértésemre szemöldökét összevonja. –Most mondtad ki! Esküszöm nincs három óránál több ideje, hogy kimondtad azt, amit nem hiszem, hogy sűrűn hajtogatsz. Vagy te is egy akkora seggfej vagy, mint az öcséd, Jone? – erre már keze is összeszorul, s fogait csikorgatja. –Szánalmas egy alak vagy, aki csak megfekteti az alkalmazottjait, majd ott hagyja őket. Gondolom Rebeca egy visszatérő ügyfeled. – szemeim még mindig nedvesek a könnyektől, de már nem potyognak azok. Itt arca vörösödik, s nem bírja tovább visszatartani dühét.

Sietve teszi meg a távolságot köztünk, majd kivesz az ágyból, s az ágyam melletti falnak nyom. Idegesen liheg, s tekintete vagy száz féleképpen megölt már. Míg fél órával ez előtt, még a vágytól csillogott. Keze szörnyen erősen mélyedik karomba, de nem adok hangot fájdalmamnak. Tudtam, hogy erős, de el nem tudtam képzelni, hogy egyszer meg is tapasztalom.

-Hogy beszélsz velem, te ribanc? – köpi szavait arcomba, s már nem is kézszorítása fáj, hanem szavainak súlya; felülkerekedett ezen.  –Hogy a picsába van merszed, így beszélni velem? Inkább egy szavadnak nem kellene lennie, amennyi mindent köszönhetsz nekem! – nyakán egy ér igen durván kidudorodik. Szemébe nem merek nézni, mert félő, hogy mégis sikerül csak pusztán tekintetével megölnie, ha nem fizikailag, belül.

Számomra hihetetlen, hogy nem rég még nevemet nyögte a kéj miatt, most meg olyan szavakat vág hozzám, amiket nem tudom, hogy komolyan gondol-e, s nevemet úgy ejti ki, mint egy átokkal megszórt szót.

-T-tudod, hogy mi a „szeretlek” szó jelentése? – kérdezem suttogva, s mellkasára meredek. –A szeretlek szó, egy kifejezés. Egy kurva érzelem kifejezése, amit más szóval nem igen tudsz kifejezni. Általában, ép elméjű emberek akkor ejtik ki ezt, ha komolyan gondolják. Nem egy névelő, ami minden mondatodban benne van. – szemébe nézek, majd úgy teszem fel utolsó kérdésem. – Jelentetted már ki így valaha is valakinek, hogy ezt a jelentést hordozta ez a szó? – szeme fátyolos lesz, de arca még mindig kemény. Várakozva válaszára, nyúlok arcához, s kezem rásimítom. –Nem. Igaz? – suttogom, s megint magamat érzem fölényben. Kezének szorítása enged, s testtartása görnyed, s már nem tűnik magabiztosnak.

-Mennem kell. – suttogja, majd lehajtja fejét, s kisiet a lakásból. Engem ott hagyva a falnál, csalódottan, összetörve.

-Mert én már igen.  Ejtettem ki úgy, alig ha három órával ezelőtt. – motyogom, míg az ajtóra meredek, ahol kiviharzott.

Másnap nem ébredek semmire. Se ébresztő hangjára, se szuszogásra, mely nyakamat csiklandozza, sem rekedtes, mély hangra, mely azt mondja, hogy ébredjek, mert indulnunk kell a munkahelyre.

Szemem erre azonnal kipattan, s telefonom után kutatva nézem meg a napot és az időt. Szerencsémre szombat van, s ilyenkor nem muszáj bemenni, hanem otthon is el lehet végezni, ha elmaradásod van. Akinek nincs, annak ugyan úgy szabad, mint az összes többi polgárnak, akinek szabad a hétvégéje.

Telefonom visszaejtem, s lehunyom szemem. Túlzaklatott vagyok és körülbelül minden harmadik másodpercben sírva fakadnék. Nem tudom, hogy Ő mit érez, de remélem, hogy legalább legyen ilyen rosszul, mint én. Szívem szabályosan fáj, a fizikai hiánytól, s mert több darabra törte azt szavaival.

Kitápászkodva ágyamból, a tükrömbe se nézek, csak felkapok egy pulcsit magamra, s kimegyek a konyhába. Ott töltök magamnak egy pohár narancslevet, s leülök a pulthoz. Kezemmel támasztom fejem, s lehunyom szemem, azzal a tudattal, hogy ez megnyugtat. De csak az ideges alakját látom magam előtt, ahogy a szívszorító szavait köpi felém. Így inkább kinyitom, s sóhajtva besétálok szobámba.

Természetesen szemem egyből a drága ruhán állapodik meg, s szavai ismétlődnek csak bennem. „Inkább egy szavadnak nem kellene lennie, amennyi mindent köszönhetsz nekem!”

Egy hét múlva, se történik semmi érdekes. Csak megy a szokványos kerék. Styles nélkül.

Kivéve a mai edészünetig. Telefonom csörgése ijeszt ki a papír munka rengetegéből, így úgy döntök, hogy ez a szünetem jelzése, s kiviszem telefonom, míg elindulok egy kávéért, s közben elfogadom hívását a készüléken hívó embernek.

-Adeline Brooks! – köszönök bele, s várom a túl oldalon lévő személy jelzését.

-Itt Jen Styles! – szívem kihagy egy ütemet, mikor meghallom a „Styles” szót.

-Szia Jen! – próbálok hangommal úgy játszani, hogy az ne tűnjön, se olyannak, mintha mindjárt sírnék, se olyannak, aki már sírt.

-Tudom, furcsa, hogy hívlak, de.. – és itt elhallgat. Hirtelen azt hiszem, hogy megszakad a vonal, de utána ismét megszólal. – Harold szörnyű állapotban van. – hangja halk, s kétszer se mondom, hogy nála van.

-Hallottátok, hogy Mr. Styles már egy hete nem jár be dolgozni? – suttogja elég hangosan az egyik kolléga.

-Azt is mondták, hogy nem sokára befuccsol a cég és mehetünk lapátra. – nyavalyog a másik. Majd ismét megszólal Jen, így rá fordítom figyelmem.

-Egy hete nem evett semmit. – hangja nagyon halk, s hallom egy ajtó csukódását a háttérben, majd hangereje normálisra vált. – Egy héttel ezelőtt jött hozzám, hogy elmondja, hogy szeret.  – szívem összezsugorodott az utolsó szóra - Majd beszélgettünk és elment. Valami furcsa volt rajta, de nem említettem meg neki, s Ő se mondta, hogy problémája lenne. Majd meglátogattam a hét közepe felé. Általában, ha LA-ben tartózkodom, hetente legalább egyszer meglátogatom. – indokolja meg.  – És nem azt láttam, hogy veled van, hogy épp főztök, vagy a kanapén alszotok vagy isten tudja, mit csináltok! – kiabál egy picit, majd újra visszaveszi hangerejét. –Hanem, hogy a kanapéján fekszik, s a plafont mereven bámulja. Egy munkása se volt a házában, csak egyedül volt. Mikor beszéltem hozzá, nem reagált, mintha tudatán kívül lett volna. Megnéztem a szobáját, majd a fürdőt, s megtaláltam a műtermét, amit eddig még sose mutatott meg nekem. – nagyot nyeltem itt, hiszen tudtam, hogy valahol itt jövök én a képbe. – Majd megláttam a festményeket. Szinte minden Te szerepeltél! Volt egy félig kész festmény, ami az állványán pihent. – alsó ajkam beszívtam, s úgy döntöttem, hogy nem a kollégáim előtt kellene elsírnom magam. Így visszasétáltam az irodámba, s magamra zártam az ajtót. –Azon is te voltál, de az aljára oda volt írva, hogy „Hiányos”. Ennek a szónak a jelentését, csak rá két napra tudtam belőle kifacsarni. Ennyi volt csak a válasza: „Hiányos, mint az almafa, az alma nélkül. Mint a gyertya, a lángja nélkül. Vagy mint egy kifutó, modellek nélkül. Mint az a festmény, nélkülem.” – Arcomon, mint egy folyó, meg sem álltak a könnyeim. Vannak érzései! Érez valamit! Mondjuk most épp fájdalmat és hiányt, DE ÉREZ VALAMIT.

 _____________________________________________________________________

SZIASZTOK ELTÖKÉLTEK!

Hát, igen. Egy deppis rész, de(!!) minden szomorú után jön a boldogság. Is. 

Véleményt várok, bár nem bízok benne, hogy kapok is. 

Sajnos nem nagyon akarjátok leírni. Bár nyugodtan írhatnátok negatívat is, de mindegy. 

All the love, Nora.