24.Fejezet

             A kocsiút során vagy ezerszer el tudtam volna aludni, de tartottam magam.

-Mi volt a beszélgetés tárgya Rebeca-val? – kérdezi halkan a Göndörigazgató. Először inkább helyesen végig gondolom, hogy mit kéne mondanom. Helyes-e az, ha én elmondom és Ő ideges lesz ez miatt.

            -Csak anyukád állapota után érdeklődött. – halkan motyogom, s érzem hangomon a hazugság megannyi ízét. Csak bólint, s figyeli tovább az utat.

            Bekísérem én is a cégéhez. Addig, míg Ő az irodájába megy; én megkeresem Less-t, hogy tudjak vele beszélgetni.

            Jen azt mondta, hogy jóba van a családdal a lány. Valakivel meg kell ezt beszélnem. Hogy egyik pillanatról a másikra, csak belecsöppentem egy eseménybe, ami hasonló fájdalmat okoz, mint, akiknek tényleg azt okoz.

            De csak Styles irodájában találom meg, ahogy a Göndörigazgató íróasztala mellett áll és halkan kommunikálnak egymással. Krákogva jelzem, hogy bejöttem, amire Styles rám néz, majd fáradtan vissza Less-re. Leülök az egyik sarokban lévő bőr kanapéra, s meglepődök, hogy milyen hihetetlen kényelmes. Kitekintek az ablakon, amit az eső vereget. Későre jár az idő. 22:56

            Elgondolkozom azon, hogy egészséges állapot-e ez. Itt ülök a Főnököm irodájában, míg a Főnököm a céges dolgait beszéli meg a kollégámmal. Nem. Abszolút nem egészséges dolog.

            Egy gyengéd érintés zökkent ki gondolataimból. Styles mellém süpped, majd Ő is kinéz az ablakon, ahogy én is.

            -Hangulatfestő ez az idő. – motyogja, majd elnéz onnan, s lehajtja fejét. Keze után nyúlok, ami ölében pihen, s összekulcsolom ujjainkat. –Örülök, hogy itt vagy velem, s nem hagysz cserben! – mosolyog rám halványan, majd almácskámra nyomva egy csókot áll fel. Engem is felhúz, s ölelésébe von.

            Ölelése rettentően szoros. Kezei össze tudnának roppantani, az erőtől, amit ki tud fejteni. Fejem mellkasán pihen, míg Ő hajamba szuszog. Kezem nyugtatóan jár föl, s le hátán, míg Ő csak derekamat szorítja. Elemelve fejem álla alá nyomok egy csókot, amire lenéz rám, s ajkait enyémre nyomja. Csak egy szájra-puszi erejéig.

            Az ajtó hirtelen robban ki, ezzel kipukkasztva a mi kis buborékunkat. Nem rebbenünk szét, csak elengedjük egymást, s Ő derekamon pihenteti kezét. Míg én azt a kezét fogom, ami derekamon van.

            -Mr. Styles! – egy körülbelül annyi idős férfi alkalmazott rontott be, mint én. Hangja kétségbe esetten hagyja el száját, míg szeme idegesen jár rajtunk. Kapkodva veszi a levegőt, így megáll egy pillanatra, hogy normálisan tudjon beszélni. –Mr. Styles, most értesítettek minket, hogy kigyulladt az egyik raktárunk. Nem olyan messze innen. – olvasta ki netbook-jából, majd zaklatottan a mondandója végén összecsukja. Styles megfeszül, majd egy hangosat sóhajtva elenged, s rohan az asztalához. Azonnal tárcsázni kezd egy számot, s idegesen járkál oda és vissza.

            -Itt Harold Edward Styles! Most kaptam a hírt mi szerint- megáll, gondolom félbeszakították. Arca elsápad, míg testtartása összerogy, s az asztala szélében megtámaszkodva hallgatja a túlsó vonalat. Nagyot nyelve szólal meg. – Értem. Egy perc! Viszhall! – lecsapja telefonját az asztalra, majd székébe ülve fogja meg mindkét kezével fejét.

            -Menjen! – ordít az alkalmazottra Styles. Amire Ő összerezzen, s bólintva egyet kiviharzik. Styles hangosan zihál, s hajába túrva kezeivel; úgy néz ki, mint aki épp most kap egy idegbeteg rohamot. Majd hirtelen feláll, felveszi kabátját, telefonját, s intve fejével lép ki az irodájából. Lépései túl nagyok és gyorsak, így én konkrétan futva se érem utol. Akik a folyosón tartózkodnak alkalmazottak, azok zaklatottan figyelik a jelenetet, ami nekem szörnyen kínos. Amit Styles egy idővel észre is vesz, így lassít tempóján, s megfogja kezem, ezzel segítve nekem.

            Vezetési módszere, most, mint egy kezdőé, néha pedig egy idegbetegé. Hol püföli a kormányt, hol idegesen dudál, hol úgy fékez, hogy ha nem fog meg a biztonsági öv, biztos, hogy kiesek a szélvédőn. Nem szólok semmit, mert tudom, hogy az csak rontana a helyzeten, így csak csendben figyelem Őt.

            Kapkodásának hála, pár perc után meg is érkezünk a célállomásunkhoz. Styles idegesen kapcsolja ki övét, majd felém fordul.

            -Deline, semmiképp ne szállj ki a kocsiból! Rendben? Pár pillanat az egész. Csak fel kell mérnem a károkat, meg beszélnem kell pár emberrel. – bólintok, ezzel jelezve, hogy felfogtam, amit mond. – Rendben leszel? – ismét bólintok, majd megfogom kezét, s hüvelykujjammal végigsimítok kézfejét. Ajkaimhoz hajol, s egy érzelemmel teli csókba invitál, de hamar megszakítja. – Szeretlek! – suttogja, s kihúzza kezét kezem alól. –Telefonom itt hagyom. Ne vedd fel! Akárki hív, oké?- bólintva egyezek bele, majd kinyitva a kocsi ajtaját; hagy egyedül.

            Fél órája itt ülök, s a rádió csatornái között kutakodok valami jó zenéért, de feladva kapcsolom ki. Fejem megtámasztom az ülés háttámláján. 00:12 Hát ennyit arról, hogy haza megyünk aludni. Hallok tűzoltóautók szirénáját, de szerencsére mentőszirénát nem.

            Már majdnem elalszom, mikor hirtelen szólal fel, s kezd rezgésbe Styles telefonja. Az időre nézve: 00:26

Ki az, aki ilyenkor hívná?

            Megnézve a készüléket, egy idegen számot dob ki, de hivatali címmel. Aggodalmam elhatalmasodik, s kétségbeesetten csatolom ki a biztonsági övet. Kitekintek a szélvédőn, s ott látom meg Styles sötét alakját, ami a kocsit közelíti meg. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes, amit cselekednem kéne. Styles megtiltotta, hogy felvegyek bármi féle hívást, de azt se akarom, hogy ez miatt történjen valami. Valami fontos, ami egy életet változtat meg. Így mielőtt abba maradna a csöngés, felveszem a készüléket.

            -Jó Estét kívánok! Elnézést a késői zavarásért, Mr Styles! – nem szólok bele, hogy nem Mr Styles vagyok, csak várom, hogy bemutatkozzon és mondjon bármit. –George Max kórház egyik főorvosa vagyok. – szívem hevesen verni kezd, s ebben a pillanatban kinyílik a kocsi ajtaja. – Sajnálattal közlöm Önnel, hogy az Anyja életét vesztette.

            -Mi a faszt mondtam neked, Adeline? – kiabál rám Styles, de én csak megfagyva ülök, s tartom a fülemhez a telefont. Nem. NEM NEM NEM NEM NEM NEM  NEM! Ez nem lehet igaz!

Arcomon lefolyik az első könnycsepp, s a Göndörigazgató szikrázó szemei hamar váltanak át aggódóvá, s ijedtté.

            -Mr Styles? – szól bele az orvos a vonal másik végén. Hangosan zokogok fel, míg Styles a telefont kikapja a kezemből. Nem hallok semmit a sírástól, s látni se látok a könnyeimtől. Csak azt tapasztalom, hogy a kocsi szinte rögtön elindul, s őrült tempóban vezetni kezd.

            -A KURVA ÉLETBE! – csapkodja a kormányt Styles, míg szemeiből patakzanak a könnyek. Nem is keresve parkolót áll meg az út szélén, s kiviharzik a kocsiból. Én követem, s Styles futó alakját figyelem.

            Beérve, Harry a recepcióhoz szalad. A recepciós hölgy megijed a kinézetétől, s sajnálat veszi át mimikáját. Styles kezem után nyúlva kocog a recepciós hölgy által megadott helyre.

            Lehunyom szemem, mielőtt befordulnánk az adott folyosóra.

Megpróbálom kiélvezni még azt a pillanatot, mikor még csak egy síró embert láttam. Bár világának egy része meghalt, nem lehet mit élvezni. Nem látom a jót, s nem látom a derűt. Styles keze erősen szorítja enyémet, míg hangos nyüzsgést lehet hallani Styles kapkodó levegővételeivel, s hüppögésével keveredve.

            Kinyitva szemem látom azt, amire még én sem voltam felkészülve. Egy letakart testet visznek ki a kórteremből, míg a háttérben a család könnyekben úszik. Mr Styles se tudja visszatartani, s szemei szörnyen pirosak. Jone, Jent próbálja megnyugvásra téríteni, de a lány csak zokog, s üvölt.

            -NE! – kiabál mellőlem a Göndörigazgató. – Hova viszik? Még el se búcsúztam. – hal el az utolsó mondata, de a segédek meg se hallják, csak tolják tovább a folyosón. Elengedi kezem, s neki dőlve a falnak rogy össze. Hangos zokogásba kezd, s haját tépve ordít. Mr Styles azonnal oda lép, s lehajol hozzá, míg én csak megfagyva figyelem a történéseket, míg könnyeim szüntelenül folynak.

            Minden homályosulni kezd, majd hirtelen sok kezet érzek magam körül, s egy csattanással érintkezem valami hűvössel.

            -Sajnálattal kell közölnöm Önnel, hogy öngyilkossági merényletben életét vesztette.. – olvasta fel hangosan a levelet Édesanyám. Nagynéném vele szemben ült, s a fehér falat figyelte. Nyugodt természetének hála, nem mutatta idegességét, se más érzelmét.

            -Tudtam, hogy egyszer, majd ez fog történni. - mondta semlegesen. Én az ajtónál meghúzódva hallgatóztam. Fehér szoknyámat a szél fújta, s csak imádkoztam, hogy ne nézzenek az ajtó felé, hiszen szoknyám könnyen elárulhatott volna. –Én már akkor megmondtam, hogy nem Ő az a férfi, akit te keresel, Antoanette. Adhattam a tanácsokat, melyek csak a te javadat szolgálták. Minthogy tartsd magad távol tőle. Vagy hogy be fog skatulyázni. De te csak mentél a bugyuta fejed után. Most meg ihatod a levét. – hangja dorgáló volt, de hirtelen elhallgatott.

            -Eline? – testem megtorpant, s levegőt venni se mertem. – ELINE? ADELINE?

            Lassan nyitom ki szemem, de csak a hatalmas fehérséget látom, így azonnal visszacsukom. Halk hangok beszélgetnek. Szörnyen meggyötörtek, míg kezemnél valaki puha simogatását érzem. Nyögök egyet, ahogy nyelni próbálok, de torkom, mint egy sivatag. Azonnal mozgolódást észlelek, s lassan szoktatom szemem a hatalmas fényhez. Egy aggódó férfit találok magam mellett, aki a kezemet simogatja. Szemei szörnyen pirosak, s arca nagyon sápadt. Haja kócos, s kinézete zilált.

            -Deline! – suttogja, s közelebb ül. Elveszi a poharat a mellettem lévő asztalkáról, s megitat. A felfrissülés érzése jár át. Így újra, frissebben nézek körül.

            Egy kórteremben vagyok, s mellettem a gép hangosan pityeg. Harryre tekintek ismét. Nagyon megviselt, s úgy néz ki, mint, aki heteket nem aludt.

-Ugye nem egy álom volt. – motyogom. Hangom gyenge, s remeg. Nemlegesen megrázza a fejét, míg kezemet figyeli, ami erősen szorítja immár övét. –Meddig voltam így?

-Három napja. – suttogja, míg kezünket figyeli.

 –Többiek? – nagyot nyelve tud csak válaszolni. Gondolom a keletkező gombócot nyelte le, ami a sírást előzi meg általában.

-Kint várnak. Szólok nekik. – áll fel, s kimegy. Elindul jobbra, de nem áll meg. Lehajtott fejjel sétál tovább, s tudom, hogy sírni ment. Nem akarja, hogy rosszul érezzem magam az miatt, hogy Ő lelkileg össze van törve. Elfordítom fejem balra, s én is sírni kezdek. A gép hangosabban és gyorsabban kezd csipogni, így megpróbálom abba hagyni, hogy ne keltsek feltűnést.

Rá három napra kiengedtek a kórházból. S rá két napra a tisztességes temetést is megtartották, ahol mindenki el tudott Mrs Edward Styles-tól búcsúzni.

Harry azon az estén változott meg. Vagy 360 fokot fordult vele a világ.