22.Fejezet

            Sokat töprengtem azon, hogy mit tegyek.

Látogassam meg? Beszéljem meg vele a dolgokat? Bocsássak meg neki?

Szívem egyiket se akarja megtenni. Hogy miért?

Mert legalább annyira fáj nekem is, mint neki. De én próbálom magam túltenni ezen. Jól eljátszott velem, meg az érzéseimmel, amik eleinte nem voltak biztosak.

Úgy érzem, hogy amit én megtehetnék, azt Ő is megtehetné, ami nem fog megtörténni. Nincs többé közöm hozzá, kivéve, hogy a főnököm.

            Jen többször is keresett az óta. De már vagy egy hónap eltelt.

Styles csak néha járt be, de akkor is, hogy beszéljen a titkárnőjével, Less-szel, vagy, hogy beüljön egy-egy tárgyalásra. De a legtöbbet kihagyta.

            Egyszer sem találkoztam vele, szerencsémre. Meg talán az övére is.

De sokan mondták, hogy szörnyen néz ki, s sokkal vékonyabb.

            -Megjöttem! – kiabálok, ahogy benyitok lakásunk ajtaján. – Ja, persze. Darlene nincs itthon. – motyogom inkább magamnak, míg ledobom magas sarkúm lábamról.

-Adeline? – jön egy női hang a sötét nappaliból, így megtorpanva, kapkodom tekintetem a sötét szobában. Gyorsan egy villanykapcsolóért nyúlok, s hirtelen rajzolódik ki a hanghoz tartozó ismerős alak előttem.

-Jen. – sóhajtok, majd táskámat ledobom a kanapéra. –Hogy jutottál be? – kérdezem, míg a konyhába megyek, hogy töltsek magamnak valami innivalót.

-Jók a kapcsolataim. – sejtelmesen válaszol, amit már megszokhattam ettől a családtól. Csak bólintok, s leülök a táskám mellé. –Valaki lent vár rád. – nyel egyet, miközben mondja, s kezd olyan érzésem lenni, hogy valami nem jó dolog fog velem történni.

-Tessék? – leteszem poharam, míg zaklatottan kapkodom tekintetem.

-Egy fekete, elsötétített kocsiban. Ő kért meg rá, hogy szóljak neked; menj le hozzá! – elárulva érzem magam, ahogy tekintete megkeményedik, s arca érzelemmentes lesz.

-Ha meg akartok ölni, vagy hasonlók, akkor megteszem én magam! Nem kell ehhez felbérelni drága pénzért valakiket. – kiabálok, s idegesen hajamba túrok.

-Nyugodj meg, kérlek! Csak Harold az. – ajkam tátva marad, s lefagyok.

-Akkor miért nem Ő mondja ezt, miért kell egy postagalamb? – Jen megvonja vállát, majd az ajtó felé int fejével. Nagyot nyelve, - tudva a kockázatokat, ha nem megyek le – visszahúzom magas sarkúm, s még utoljára visszatekintve Jen-re, kimegyek.

Idegesen tépem ajkaimat fogammal, s nem tudom, hogy mire számítsak. Tenyerem izzad, így inkább mellem alatt összefonom kezem, míg a liftben várok, hogy az levigyen hozzá. Lassan lépkedek a földszinten, a recepción ülő pasi megkérdezi, hogy megint hova megyek, hisz nem rég értem haza, de fülem zúg és nem hallok környezetemben semmit. Kitolom az ajtót, s tekintetem megtalálja a besötétített ablakú, fekete kocsit. A kocsihoz sétálok, a lehető leglassabban.

Zaklatottan körbe tekintek, majd kinyitom a jármű ajtaját. Egy kapucnis ember ül a volánnál, aki előre mered. Ahogy meghallja egyenetlen levegő vételem, felém fordítja fejét.

Sötét van a kocsiban, de a fények miatt, amik kintről jönnek, láthatom arcát. Szemei alatt sötét, nagy táskák, míg arca soványabb, s sápadtabb. Kapucnija alól kilógnak kusza hajtincsei. Beszállok a kocsiba, s becsukom az ajtót, ami egy hangosabb csattanással csukódik. Szívem hevesen ver, s tenyerem szörnyen izzad. Míg mellkasomban érzem a szúró érzést, s gyomromban a görcsöt. Kifele nézek az ablakon, s azon gondolkodom, hogy MI A FÉSZKES FENÉT CSINÁLUNK.

-Szeretlek! – motyogja elég hangosan ahhoz, hogy tisztán értsem. Az ütő megáll bennem, s ledöbbenve fordulok felé. Hangja meggyötört, s nincs benne már az a hatalmas magabiztosság és egoizmus.

-Egy seggfej vagy! – ledöbbenve figyelem előre meredt alakját.

-Tudom. – suttogja, s szívem megfájdul a tudattól, hogy én tettem ilyen gyengévé.  

-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem szeretlek. De-de nincs kedvem egy olyan alakkal együtt lenni, mint te! – visszhangzanak szavaim, még az én fejemben is. Szörnyen bántó, amit mondtam, de hasonlóan fáj nekem is.

-Értem. – hangja megbotlik. – Édesanyám szavai is hasonlóan csengtek. – mióta beszélünk, először fordítja tekintetét rám. Egy savanyú mosoly ül ajkain, míg szeme csillog, és nagyon remélem, hogy nem kezd el sírni. –Bármint az ig-

Kopognak az ablakon, ezzel félbeszítják Őt. Jen az. Styles lehúzza az ablakot, s úgy hadarja el Jen, hogy az Anyjukat épp kórházba viszik, mert rohama van. Jen beviharzik hátulra az ülésre, s én zavartan nézek hátra.

-Harry, én..- kimutatok az ablakon, ezzel utalva arra, hogy semmi keresnivalóm itt.

-Nem! – kiabál rám, s elindítja a kocsit. Az eső esni kezd, s mintha ez lenne a hangulatunk lefestője.

Jen zaklatottan értesíti Jone-t is, majd halkan pityeregve néz ki az ablakon. Ha a férfi Styles-ra tekintek, csak idegességet és aggodalmat látok, ahogy a régebbi, fájdalom és megsebezhetőség érzései keverednek benne.

Beérve a kórházba, Styles leveszi fejéről a kapucniját, s idegesen siet a recepcióhoz. Mi Jen-nel követjük Őt.

-Harold Edward Styles, Mrs Edward Styles fia. Arról értesültünk, hogy ide hozták be. – hadarja hivatalosan.

-Elnézést, elismételné a nevét? – Styles egyre idegesebb lesz, de próbálja nem bunkó hangnemben elismételni. –Ön nem a vérszerinti hozzátartozója. – jelenti ki a recepciós hölgy, amire mind a hárman megfagyunk.

-Örökbefogadott gyermeke vagyok. – ingerülten motyogja, s szívem sajgása erősebb lesz, míg Jen aggodalmas tekintettel néz rám.

-Oh, elnézést. Első emelet, sürgősségi osztály. – igazítja el, majd Styles bólintva megköszöni, s húga kezét megfogva húzza maga után. Én megtorpanok, amire Styles hátra néz. Tátogok neki egy „Minden rendben lesz!” – et, amire szeme könnybe lábad, de abban a pillanatban el is tünteti ezt. Leülök a recepciónál a várószékek egyikébe, s bólintok, hogy menjenek. A Göndörigazgató nyel egyet, majd Jen fejére nyom egy puszit, s elindulnak. Távolodó alakjukat nézem, ahogy Harry, Jen kezét szorítja, s szinte egyszerre lépnek. Néha Styles, Jen-re tekint és mond valamit, amit csak ajkának mozgásából látok, majd befordulnak a sarkon.

Már vagy két órája itt ülhetek egyedül. Életemben nem unatkoztam és idegeskedtem egyszerre ennyit. Általában a ki- és beközlekedő embereket figyeltem. Volt, aki sírva jött be és szaladt a recepcióhoz, s volt, aki mosolyogva lépett ki innen. Nem volt nálam se telefon, se iratok. Csak egy ember voltam, akit négy emberen kívül, akik itt tartózkodtak, senki nem ismert. Elolvastam már a létező összes újságot, ami előttem, az asztalon pihent.

Már majdnem elaludtam, ahogy egyik kezemmel fejemet támasztottam, mikor egy gyenge érintést éreztem a lábamon. Szemeim kipattantak, s egy szomorú és meggyötört Styles-szal találkoztak.

-Hogy van? – első kérdés, ami felmerül bennem, míg közelebb megyek hozzá. Hajába túr, s kezét elveszi lábamról.

-A sürgősségi osztályon van. Súlyos volt a rohama. Ha Apám nem veszi észre, talán, életét is vesztette volna. – hangja érzékeny, s tudom, hogy túl sok ez neki. –Kómában van, s az se biztos, hogy felébred. Az orvosok nagyon keveset mondanak. – szipog egyet, majd megtörli arcát.

-Nem lesz semmi baj! – ölelem magamhoz, míg Ő arcát nyakam hajlatába bújtatja, s halkan sír. Szörnyen nyomja oldalamat a köztünk lévő karfa, de nem akarom megszakítani ezt a pillanatot.

-Nem-nem akarok még egy anyát elveszíteni! – szipogja, s erősebb lesz sírása mondata után. Szívem megszakad, s erősen ölelem, s puszilom fejét.

Vakuk villanására leszek figyelmes, s hogy az ajtón jönnek be a fényképészek. Zavartan húzom össze szemöldököm, s Harry-hez bújok.

-Gyere, menjünk el innen! – suttogom, amire Ő abba hagyja sírását, s még takarásomban megtörli arcát, majd felhúzva kapucniját, kulcsolja össze kezünket, s húz be a kórtermekhez. Idegesen nézek hátra, s a vakuk ismét villannak. Látom még, ahogy három biztonsági őr ki küldi őket, de ők keményen harcolnak ez ellen.

Styles elvisz a sürgősségi osztály elé, ahol a családja ül. Jone, Jen és az idősebbik Mr Styles. Jen szeme szörnyen vörös, ahogy rám tekint, míg Jone csak maga elé mereng. Mr Styles feláll, s egy kézcsókkal köszönt. Harry elengedi a kezem, s zsebébe csúsztatja, és kapucniját is leveszi.

-Nagyon sajnálom, Mr Styles! – suttogom, amire Ő csak bólint válaszképpen, majd visszaül.  Lába idegesen jár, föl-le.

A Göndörigazgató elhúz egy távolabbi padhoz, ahol csak mi ketten ülünk.

-Szükségem van rád! – kulcsolja össze kezünket, s szívem hevesen kezd verni. Én vállára hajtom fejem, míg Ő sajátját, az én fejemre. S várunk.

A nővér kellemes hangjára kelek, s picit elszégyellve nézek fel rá. Hogy el tudtam aludni egy kórházban, ilyen helyzetben. Styles is akkor ébred fel, mikor felemelem fejem válláról.

-Jó estét! Nem rég mondtam családjának is, hogy nyugodtan haza mehetnek. Értesítjük Önöket, ha történne valami. Viszont az Apja azt válaszolta, hogy Ő marad. – értesít minket, amire Styles csak bólint. A nővér elmegy, s én a Göndörigazgatóra nézek.

-Menjünk hozzánk. Az közelebb van. – suttogom neki, amire szintén bólint. Arca szomorú, s nem láttam még ennyire letörtnek.

-Deline-hez megyünk, eszünk, és alszunk valamennyit. Kell valami? – kérdezi Harry az Apjától, aki csak nemlegesen megrázza a fejét, majd feláll, s egy ölelésbe vonja fiát. S elkapom azt a szót szájából, hogy „Szeretlek!”, amire szemem könnybe lábad. Ajkam beharapom, hogy ne sírjam el magam, s elnézek onnan. Styles elköszön még testvéreitől is, akik szintén maradnak, s elindulunk. Összekulcsolja kezünket, s csak a recepciónál engedi el, hogy oda menjen, s szóljon a nőnek, hogy értesítse, amint valami történik. Mielőtt kilép az ajtón, leveszi pulcsiját, ahogy észreveszi, hogy esik, s nekem adja, hogy húzzam fel. Szoknyámhoz rémesen mutat, de most ez érdekel a legkevésbé. Kezünket ismét összekulcsolja, ahogy felhúztam pulcsiját, s a kocsihoz vezet. Kinyitja ajtaját, majd miután beszálltam, becsukja. Átszalad a vezetői oldalra, s Ő is beszáll. Ahogy rá tekintek, a fehér pólója, ami rajta van; átázott, s haja vizesen tapad homlokához. Bekötöm az övemet, s fejem az ablaknak döntöm.

Itthon, Darlene-t találom, ahogy idegesen járkál föl, s le.

-Ade! Tudod mennyire aggódtam miattad? – húz egy szoros ölelésbe, s fülembe puszil. –Harold! – bólint fejével, ahogy elszakad tőlem. Igen, nem bírja az óta, mióta el kellett mesélnem, hogy miért nézek ki úgy, ahogy és miért nem keres. Semmilyen formában.

-Szia Darlene! – köszön neki illedelmesen Styles, majd szobámba megy. Darlene értetlenül néz rám, a Göndörigazgató viselkedése miatt.

-Az anyukája életveszélyben fekszik a kórházban. – suttogom, hogy ne hallja meg Harry.

-Jézusom! – csapja kezét szájához, Darlene. – És Jone nekem miért nem szólt? – kezd el sírni, amire sóhajtok.

-Nem tudom, Darlene. Próbáld meg, hívd fel! – javaslom neki fáradtan, amire Ő bólint, s ott hagy. Összedobva két szendvicset a Göndörigazgatónak, megyek be a szobámba, ahol Styles már az ágyamon fekszik egy alsóban, és kifele néz az ablakon. –Hoztam szendvicseket, ha éhes vagy. – motyogom, s leteszem az éjjeliszekrényre. Leveszem pulcsiját, s a fotelre hajtom, hogy megszáradjon. Leveszem vizes ruháimat és felhúzok egy toppot egy pizsamanadrággal, majd leülök mellé, az ágyamra. Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, vagy cselekednem, ezért mikor látom, hogy meg se mozdul, megszólalok.

-Nem eszel? – fordulok felé, amire arcát Ő is felém fordítja.

-Nem vagyok éhes. – válaszolja, mintha egy öt éves kisfiú mondta volna.

-Nem lesz semmi baj! – bújok kezéhez, mit átemel vállamon, így már mellkasán pihen fejem.

-S-sajnálom, hogy így kellett megtudnod dolgokat! – teste megfeszül, amire én mellkasán kezdek körözni egyik ujjammal.

-Ne erre gondolj. Ezt megbeszéljük később, máskor. – nyomok oda puszit, ahol kezem körözött. –Most aludjunk egy keveset. Rendben? – nézek fel rá, amire Ő szemembe néz, s bólint. Lecsúszik velem, majd a lehető legközelebb bújva hozzám próbál meg elaludni. Két óra elteltével hallom csak ritmikus szívverését, s egyenletes szuszogását. Keze erősen szorítja oldalam, még álmában is. Én haját simogatom, hogy megnyugodjon valamennyire, s orrom élvezettel szívja be citrom illatú samponját.

Ezt a napot betehetnénk a világ-legpocsékabb-napja, második helyére.

________________________________________________________________

SZIASZTOK ELTÖKÉLTEK!

Igen, hát itt nincs az a csend a baj előtt. Csak halmozódik minden. 

Nem sokára történetünk egy hatalmas fordulóponthoz fog érkezni. Már csak pár rész. Jövő hét vasárnap talán fény derül arra, hogy mire is gondolok most. 

A véleményeket most is várom változatlanul.

(és ha valaki nem lenne benne a csoportba az olvasók közül: a részek MINDIG - persze vannak kivételes esetek- SZERDÁN és VASÁRNAP jönnek.)

All the love, Nora.