23.Fejezet

            Nem aludtam sokat, mivel ahogy lehunytam a szemem egy óránál többet nem sikerült aludnom. Így inkább fent maradtam, s elfoglaltam magam, mindig mással. De általában a gondolataim tengerében vesztem el. Telefonomat megkerestem – amennyire a testhelyzetünk ezt megengedte – s megnéztem mennyi az idő, ami hajnali négy órát mutatott. Párnám mellé dobtam a készüléket, s lassan visszafordultam a Göndörigazgatóhoz, aki immár ébren volt.

            Haja kócos volt, attól, ahogy én össze-visszatúrtam neki, míg szeme szörnyen piros a sírástól, s még mindig fáradt.

            -Mennyi az idő? – hangja rekedt, attól, hogy most ébredt.

            -Hajnali négy. – válaszolom, s kicsit kinyújtom elfeküdt testrészeimet. Styles felkel, s egy szendvicsért nyúl. Belsőmben apró boldogság csillan fel, hogy látom végre enni valamit.

            -Elfelezed velem? – mutat a szendvicsre, amire bólintok, s sajnálom, hogy nem tud megenni egy egészet. Bár ilyen helyzetben én se tudnék enni. Felülök, s magamra húzom a takarómat, mert határozottan hűvösebb van, mint amilyen eddig volt az időjárás. Csendben fogyasztjuk el a fél szendvicsünket.

            -Olyan hat körül visszamehetnénk a kórházba. – suttogom, míg Őt figyelem, ahogy az utolsó falatot is beveszi szájába. Bólintva egyet, csúszik vissza mellém, s derekamnál fogva közelebb húz magához.

            -Köszönöm! – hangja alig hallható, de így is értem. Ajkai szörnyen ki vannak száradva, s cserepesek. Már nem olyan rózsaszínűek, mint régen voltak. Sokkal inkább fehér színű.

            Arcát megfogva hajolok közelebb ajkaihoz, s csókolom meg gyengéden. Ez nagyon hiányzott. Hogy ajkai lassan, de biztosan kényeztessenek. Ahogy szörnyen hideg, cserepes ajka, találkozik az én meleg, puha ajkammal, mintha ismét ellentét lenne köztünk. Én vagyok az eső, az Ő sivatagjában.

            -Ez-

            -Csak ki voltak száradva. – motyogom, míg mutatóujjammal végigsimítok rajta. Megcsókolja ujjam, s nyakamhoz hajolva, oda is csókot nyom. Végigfut rajtam a jóleső érzés, ahogy lehelete megcsapja bőröm.

            -Tudom mi hiányzott eddig az életemből. – mondja mindent sejtően, ahogy ismét megcsókolja nyakam érzékeny pontját.

            -Harry.. – mondom elhalóan, hiszen ne mondjon olyan dolgot, amit nem gondol komolyan.

            -Nem, Deline! – szinte ellenkezve mondja, ahogy megszívja ott a bőrt, ahol eddig csókolt. –Komolyan beszélek. Szeretlek! – az utolsó szónál abba hagyja, s szinte gondterhelten dől vállamnak.

            -És ez olyan nagy baj? – hangom gyenge, hiszen tényleg bánt, hogy így ejti ki azt a szót, aminek csodálatos öröm hangzása kellene, hogy legyen, hogy attól a szótól ezer és megannyi pillangó kellene, hogy gyomromban csapkodjon.

            -Igen. Vagyis nem, de igen. – összezavartan húzom szemöldököm ráncba. –Nem volt még ember, akit így szerettem volna, mint téged. – na, most keltek életre a pillangóim, de mint akik, bedrogoztak volna, szörnyű tempóban csapkodnak.

            -Ne mond nekem azt, hogy a huszonöt éved alatt, senkibe nem voltál szerelmes. – picit felnevetek, hiszen ez abszurd.

            -Nem úgy, mint most, beléd! – hajol ajkaim fölé, s szemembe mélyeszti smaragd tekintetét. Hajába túrok, s ezzel közelebb húzom magamhoz, hogy ajkaink összeérjenek. Nem csókol meg. Nem csókolom meg.

Gyorsan veszi a levegőt, ahogy az én mellkasom is hevesen jár föl-le.

            -Szeretlek! – mondom, s megcsókolom ajkát, amire Ő is azonnal reagál. Vad csókolózásba kezdünk. Kezem elveszik az Ő hajában, míg Ő szorosan tartani próbálja fejem. Ajka lejjebb vándorol nyakamon, s elhúzza toppom pántját, hogy vállamra is tudjon adni csókot. Én addig nyakát csókolom, s egyik kezem lecsúsztatom hátára, ahol az izmok megfeszülnek érintésemre.

            -Nem tudod elhinni, hogy milyen kibaszott nehéz volt az az egy hónap. – hangja erőteljes, s cselekedetei se finomkodnak mondata közben. Felcsúsztatja toppom mellemig, s csípőmön kőröz hüvelykujjával, míg nyakamat csókolja.

            -Tudom. – csak ennyi tudja elhagyni számat. Körmöm hátába mélyed a sok érzelem miatt, s elhúzom kezem, ezzel húzva több vörös csíkot hátán. Csak felszisszen, s megharapja nyakamon a bőrt.

            -Teljesen elhagytam magam. – lehúzza pizsamanadrágom, majd toppom. – Folyton csak azon járt az eszem, hogy mit kellene tegyek. – kikapcsolja melltartómat hátul, míg szinte mindenhol megcsókol. –De éreztem a fájdalmat. A fájdalmát hiányodnak. – Ő is leveszi alsónadrágját. –Hogy nem ölel senki. – majd belém hatol, míg én szinte felsikítok, addig Ő csak egy nyomottat nyög. – És nem tudom hány ölelés kell, akár csak egy napra, hogy estig összetartson- egy erős döfés, s még utoljára megszólal. – szóval ölelj. – temeti fejét nyakamba, s minden bent tartott levegőjét kifújja.

Levezetve lök még egyet, majd összeesik rajtam, s kapkodva fújja a levegőt nyakam hajlatába. Én kifulladva túrom haját. Citrom illatú samponja keveredik az izzadtság szagával. Telefonom órájára nézek, ami negyed hetet mutat. Nem akarom megszakítani ezt az öröm buborékot, de át kell lépnünk a valóságba.

-Negyed hét. – motyogom vállába, majd egy puszit nyomok rá. Szinte azonnal feltápászkodik rólam, majd mellém fekszik, hogy Ő is megnézze telefonját. –Keresett valaki? – kérdem, míg jobban magamra húzom takarómat. Nemlegesen megrázza fejét, majd visszateszi.

-Készülődnünk kell. Vagyis…én megyek, ha gondolod-

-Igen, készülődjünk. – ülök fel, s nyomok arcára egy csókot, majd kikelve az ágyból megyek ruháért, majd a fürdőbe.

A kocsiban hatalmas a csend, csak a motor búgását lehet hallani és a kinti élet zajait. Kezem a sebváltón pihen, amit a Göndörigazgató keze ölel körbe. Gyomrom hatalmas görcsben van, hiszen azért mégis a tudat, hogy az Anyukája kórházban fekszik kómában, tudatlanul, szörnyű.

Ahogy a sürgősségi osztályra megyünk, még mindig ugyan ott pillantjuk meg Harry Édesapját és Jone-t is. Ahogy az idősebb Styles megpillantja fiát, azonnal felkel, s megöleli őt. Jone csak közömbösen felénk tekint, majd ismét visszanéz a pontra, amin elmerengett.

-Jen? – Harry kicsit félve kutatja a folyosót, míg várja a választ.

-Elment egy automatát keresni, hogy hozzon nekünk kávét. – válaszolja, majd visszaül helyére. Harry leül mellé, s nekem is int, hogy üljek mellé.

-Változatlan? – biztosan kérdezi, férfihez méltóan, de a legeldugottabb helyen ott a félelem.  Apja csak bólint, míg az én szívem picit megnyugszik, de szörnyen sajog még mindig, ahogy Styles arcára tekintek és elhatalmasodik azon a szomorúság.

Már este nyolc is lehetett, mikor hangos ricsajt lehetett hallani egy folyosóval arrább. Styles-szal elindultunk felé, s megláttuk Jen-t, ahogy idegbeteg módjára püföli az egyik orvost, míg a többi ember próbálja elhúzni tőle Őt. A Göndörigazgató azonnal odaszaladt, s elhúzta Őt onnan, míg mérgesen számon kérte. Amire csak a válasza az volt, hogy elvesztette a fejét.

Haza kellett Őt vinni, hogy picit megnyugodjon, majd mikor elaludt, visszamentünk a kórházba.

-Nem megyünk ki sétálni? – suttogom kérdésem, amire Ő csak halványan bólint.

Összekulcsolt kezünk pihen köztünk, ahogy az esőre álló időben sétálunk a viszonylag nyugodt kórházi parkban. A környezet színei elhatalmasodott a zöld fele, de az esti homályban ez már inkább feketének tűnik, ahogy nem igen világítja meg semmi fény azokat.

A Göndör-alak, mellettem csak lehajtott fejjel sétál, magába temetkezve gondolataiba. Fekete szövetkabátját a szél fújja, míg csizmája kopog a betonon, ahogy lép. Kezdek fázni, mivel az egyetlen melegpont, az a keze, ahogy az enyémet fogja. Ujjaink tökéletlenül kulcsolódnak össze, míg az én ujjam épp, hogy átkulcsolja kezét, addig az övé akár kétszer is körbeérné kezem.

Az eső elkezd csöpörögni, így úgy döntünk, hogy egy tetővel ellátott helyre megyünk. Találunk egy padot, ami egy kis kuckó-félében van elhelyezve. Ahogy leülünk, én keresztbe teszem a lábam, míg az Ő lába csak idegesen jár föl, s le.

-Szerinted mi fog történni? – suttogom kérdésem, hogy a pillanatot ne törjem meg.

-Mesébe illő választ kérsz? Mert akkor szerintem felébred a kómájából, s újból jól lesz, s minden visszaáll a régi kerékvágásba. Ha viszont reális választ kérsz, akkor.. – rám néz, s mosolya savanyú, míg szeme szomorúan csillog. –Esélyét nem látom annak, hogy legyen Anyukám. – szívem megszakad szavai hallatán, s az csak rátesz egy lapát érzéssel, hogy úgy néz ki, mint akiben ezer szilánk darab lenne. Mert szíve ismét kis darabokra tört. –Az..az igazi Anyám, az Édesanyám, már nem él. Ezt gondolom nem volt nehéz a kórházi incidens után kikövetkeztetni. – nevet fel halkan, s összekulcsolt kezünket fürkészi. -S ezért vagyok örökbe fogadva. Rám ruházták a nevüket, sőt, hogy úgy tűnjön, még Apám teljes nevét is megkaptam. Egyedül a „Harold” név maradt a múltamból. Rosevelt, így hívják anyukámat, de mindig Mrs. Edward Styles-nak mutatkozik be. Rose akart. Rose mondta, hogy „Ez a fiú még nagyon sokra fogja vinni, Edward! Nézz rá!”. Mindig igaza volt. Úgy tekintek rá, mint az igazi Anyámra. Hiába, szeretem úgy, mint az Édesanyámat még a mai napig is! – megrázza fejét, mintha mind ezt el akarná tűntetni. S itt jövök rá arra, hogy ha elveszíti az Anyját, Őt ott, akkor fogják elvágni.

-Köszönöm, hogy elmondtad. – suttogom, amire rám néz, s szeme vagy ezer árnyalatban játszik. Ezer árnyalat, ezer érzelem.

Még egy kis ideig csendben ülünk egymás mellett, s nem kell beszélnünk, hogy tudjuk, hogy a másik mire gondol. Majd lassan visszaindulunk a sürgősségi osztály elé. A Göndörigazgató megkérdezi, hogy az Anyja állapota változott-e, amire ugyanaz az orvosok válasza. „Változatlan.”

Mikor odaérünk az idősebb Styles-ékhoz, megpillantok egy ismerős női alakot. Rebeca épp Mr. Styles-t ölelgeti meg, s nyom egy puszit az arcára. Elkap egy fajta érzelem, hogy nekem, míg csak kezet csókol, addig az a lány az arcát puszilja, s ölelgeti. Határozottan több mint egy alkalmazott.

Odasétálunk, s Rebeca, ahogy megpillantja Harry-t, azonnal oda megy hozzá. Nem érdekli, hogy én fogom a jobb kezét. Nem érdekli, hogy ki látja ezt, nyakánál megához öleli, s arcon csókolja. Elengedem Styles kezét, s mellem alatt összefonom kezem.

-Annyira megijedtem, mikor hallottam. Miért nem szóltál? – motyogja a lány Harry nyakába. Jone-ra nézek, aki halvány kérkedő mosollyal néz rám, majd Rebeca-ékra.

-Nem volt eszemben szólni senkinek. – mondja a Göndörigazgató, míg keze afféle megnyugtatóan simogatja Rebeca hátát.

-Ez a lány mégis itt van. – emeli el az arcát, s szinte úgy köpi a szavakat. Úgy érzem, hogy itt kell eltávoznom, vagy elkap a sírógörcs.

Styles még utánam kiabálja a nevem, s megkérdezi, hogy hova megyek. De megpróbálom kikapcsolni hallószervem, s csak eltűni innen.

Mindenhol ott van, ahol a Styles-család. Nem tudom, hogy ki ez a lány, de ott elásta magát szememben, mikor megláttam hatalmas terpeszben a Göndörigazgató asztalán. Az emléktől most is kiráz a hideg, s hányingerem lesz tőle.

Telefonom rezgésbe kezd, amit próbálok nem figyelembe venni. Majd ismét rezeg, de most csak egy SMS erejéig.

Előveszem, s megnézem. Hát persze, hogy Ő az.

„Deline, kérlek ne csináld ezt. Harold”

Csak felhorkanok, s megyek tovább. Nem tudom, hova. Csak megyek.

-Deline! – szól egy erőteljesebb hang. Fújtatva megállok, s akkor veszem észre, hogy egy kihalt folyosó részlegen vagyok.

-Mondjad, Harold! – gúnyosan ejtem ki nevét. –Újból jön a szöveged? Azt már felvehetnéd igazán egy kis magnóra és lejátszhatnád, így heti ötször, szerintem. Sokkal több időt megspórolsz. Vagy kiadatod lemezbe és csak az illető kezébe nyomod, hogy játssza le magának, mikor úgy érzi. – kezemmel tehetetlenül csapkodok, majd mély levegőt veszek, s lehunyom szemem. Nem kellene itt, ilyenkor jelenetet rendezned, Adeline! – dorgálom meg magam, majd közelebb megyek hozzá. Arcát kezembe fogom, majd mellkasára teszem fejem. –Sajnálom. – veszek egy újabb mély levegőt, míg lehunyom szemem, hogy férfias illatát magamba szívjam. –Túlreagáltam. – eltávolodok tőle, s arcát figyelem.

-Menjünk vissza. – csak ennyit reagál, majd elindul. Nem fogom meg a kezét, csak mögötte sétálok kétlépésnyire.

Rebeca, Jone mellett ül, s beszélgetnek, de ahogy meghallják Harry csizmájának hangos kopogását, a beszélgetés abba marad. Elhaladunk előttük, majd leülünk jóval távolabb, mint ahol a családja ül.

 A Göndörigazgató néha elsétál, hogy telefonon intézze a céges ügyeit, hiszen a cégje attól még nem mehet a vesztébe, hogy neki problémái vannak.

S szerencsémre Rebeca egy ilyen alkalmat választott ahhoz, hogy oda jöjjön hozzám. Leül Styles helyére, majd rám néz.

-Nem volt még szerencsém rendesen bemutatkozni. Rebeca Stoon! – nyújtja kezét, amire csak kezére nézek, majd vissza arcára. –Értem. – köszörüli meg torkát, majd mögém néz, ahol Harry sétálgat telefonálva. –Nagyon sokat jelent nekem Ő. Nem is sejted mennyit. – Jaj, dehogynem sejtem. Annyira, hogy már egy ribancnak is elmehetnél a közelében. – Szoros a kapcsolatunk és nem fogom engedni, hogy egy…te elrontsd. – most szeme már engem figyel, s műszempillája mögül figyeli reakciómat.

-Deline, be kell mennem a céghez. – jön vissza Styles, így nem kell reagálnom arra, amit mondott nekem Rebeca. Viszont Harry megfagy, mikor mellettem találja ülni őt.

-Ne-

-Kell segítség? – áll fel Rebeca, s szavamba vágva teszi fel kérdését.

-Igazából utána haza kell mennem, hogy lecseréljem a ruhám. Nem tudlak visszahozni. – érzelem nélkül vágja rá a Göndörigazgató, majd felém fordul. –Deline, gyere. – húz fel a székről, s ott hagyjuk Rebeca-t.