13.Fejezet

Zaklatott teste, ahogy haja szétzilált és ökle vérzik, szívem összeszorul. Arca megtört, s nem tudja, hogy mit tegyen. Hajába túr és elmegy mellettem, ahogy egy egészen jól hallható "Bazdmeg"-et motyog.

Utána fordulok, s figyelem, ahogy nehezen teszi lábait, s testtartása görnyedt. Elindulok, hogy kövessem útját. Nem hagyhatom ezt csak így, és Ő sem! Megáll kocsijánál és neki támaszkodik.

-Minden rendben? - bizonytalan vagyok kérdésem feltevésével kapcsolatban. Kis mosollyal rám néz kezei mögül.

-Úgy nézek ki? - meglökve magát felém fordul és szemembe néz. Mintha onnan akarna olvasni. -Haza viszlek. Nem biztonságos ilyenkor egyedül sétálni. - nyitja ki a kocsija ajtaját és beszáll. Elindulok az anyósülés felöli oldalra, s furcsa, hogy nem nyitja ki nekem az ajtót beszálláshoz.

Bekötöm magam, s veszek egy mély levegőt. Rám tekint kezéről, majd Ő is beköti magát és elindítja a motort. Se zene, se beszéd, csak csendben utazunk.

Ahogy megáll egy piros lámpánál ismét rám néz.

-Aludj nálam! - szinte parancsolja, de lehet hallani a kérés hangsúlyát is.

-Viccelsz velem? - nevetek fel. Röhejes, hogy ezek után ilyenre kér.

-Nem. - határozottan válaszol, mintha nem érezné a helyzetet.

-Képletesen a szemem előtt csaltál meg, ha lehet ilyet mondani. - bizonytalanodok el a végére, hiszen mégsem voltunk együtt. -És ezek után arra kérsz, hogy aludjak nálad? Ez nem lehet más, csak egy szar vicc. - a lámpa át vált zöldre és Ő elindul.

-Szeretném, ha ezt meg tudnánk beszélni normális körülmények között! - hangja megemelkedik, nem tűri a nemleges válaszom.

-Mondtam, hogy nincs mit megbeszélni. Esetleg azt, hogy mi volt ez a szoborral. - arcára nézek, ami megfeszül, s keze a kormányon erősebb fogásba kezd. Mikor észre veszem, hogy ez nem az a környék, ahova én aludni akartam volna menni ideges leszek, s rácsapok táskámra, ami az ölemben pihen. -Styles, megmondtam, hogy NEM! - figyelembe se vesz, és befordul a házához. Leállítja a motort és kikapcsolja az övét.

-Ha nem szállsz ki, akkor nekem kell, hogy bevigyelek. - néz rám és kicsatolja az övemet.

-Rendben! - fújtatok és kiszállok a kocsiból. - Megbeszéljük és én eljövök. - közlöm vele és a bejárat felé indulok.

Az ismerős folyosón elhaladunk, majd bevezet a nappalijába. Ismét visszaköszön a csodálatos önarckép, amit most tele tudnék szurkálni késsel.

-Valami üdítőt kérsz? Tea, ásványvíz? - fordul felém a konyhától. Nemlegesen megrázom a fejem és a táskámban kezdek kutakodni, hogy telefonomat megnézzem és írjak Darlene-nek.

Ahogy feloldom két üzenet fogad és egy nem fogadott hívás.

Hol vagy, Ade? D.

Basszus, minden oké??? D.

Darlene-nek visszaírok, hogy minden rendben és hogy ne aggódjon, majd megyek. S telefonomat visszasüllyesztem táskámba és fejemet a háttámlának döntöm, s lehunyom szemem, hogy egy kis nyugalomra leljek.

-Khm..szóval - kipattan szemem, ahogy meghallom a krákogást, egész közelről. Velem szembe ült le és egy bögrét fog a kezében. - Sajnálom, ami történt. Elhiheted, hogy komolyan gondolom, mert nem szoktam bocsánatot kérni, általában. - nem néz szemembe, a bögréjét fixírozza. Szmokingját levette, s ingjének az ujja fel van hajtva, míg lábán csak zoknija van, s szmoking nadrágja feszül lábán. Nyakkendője is lekerült, és haja csapzottan kunkorodik mindenhova. Majd sebes kezére terelődik tekintetem, ami még mindig vérzik kicsit.

-Hol van az elsősegély doboz? - állok fel, amire az ő szemei kipattannak a meglepettségtől.

-T-tessék? - zavartan húzza össze szemöldökét.

-Az elsősegély doboz. Hol van? - elindulok fel az emeletre, s a sok ajtó közül tippelni kezdek, hogy melyik lehet a fürdőszoba. De megint a műterembe nyitok be, ahol ismét egy fél kész festmény pihen, s azok az ajkak, amik rá vannak festve, hasonlítanak arra, amire néha rúzst kenek, vagy csak épp egy kis ajakbalzsamot. Utánam trappolva jön fel, s siet felém, mikor Ő is észre veszi, hogy rossz ajtót nyitottam ki.

-Az ott..? - mutatok a festményre, de ő kihúz a szobából és becsukja az ajtót. -Az én leszek?! - így furcsa volt kimondani és furcsán is hangzik, de nem tudtam másképp megfogalmazni.

-A fürdő itt van! - nyitja ki a mellette lévő ajtót, ami szinte szembe van.

-De-

-Igen! Úristen, nem hiszem el, hogy ennél jobban még meg tudsz alázni. - viharzik be a fürdőbe és keresgélni kezd. Én csak döbbenten figyelem, ahogy minden fiókot kinyit, s keze, mintha remegne kicsit.

-Megalázni? - beljebb lépek és a hatalmas kádjának a szélére ülök.

-Miért kell az elsősegély doboz? - kerüli ki kérdésem.

-Lekezelni a sebedet. De miért érzed magad megalázva? - alakját figyelem, ahogy kiegyenesedik és rám néz.

-Először, basztál hagyni engem és hogy ki tudjam magam dühöngeni. Másodszor, benyitsz a műtermembe és én balfasz, persze, hogy nem pakoltam el a dolgaimat, mert senki nem megy be oda rajtam kívül. Érted? Senki! Erre meglátod azt a festményt, és persze, hogy felismered magad, én meg egy szaros festményt festek rólad, ami a világ legbénább dolga, de ezt tettem. Mert.. - és itt abba hagyta. Rám néz és orrnyergét megszorítja.

-Mert..? - bíztatom folytatásra, de ő csak elfordul és kinyit egy szekrényt, amiben már ott a doboz. Kiveszi és odaadja nekem.

-Mert különlegesek azok az ajkak. - motyogja szemembe nézve, s hüvelykujját végig húzza rajta. Tudom, hogy nem ezt akarta mondani, de nem kényszeríthetem ki belőle.

-Hát, köszönöm! - bizonytalanul lenézek a dobozra, s kimegyek a fürdőből. Leülök a kanapéra, s mondom Styles-nek, hogy jöjjön ide. Leül mellém, s megfogom véres öklét és elkezdem tisztítani a sebet. Ahogy felpillantok arcára, kezéről; az ajkát harapdálva figyeli, hogy mit csinálok.

-Régen hívtak Harry-nek. - motyogja, míg én áttérek a másik kezére.

-Pedig ez a Harold egyik beceneve. - nézek arcára, de Ő nem néz rám.

-Nem mindenkivel vagyok ilyen jóba, hogy becézzenek. - beharapom arcom, s belül picit örülök, hogy egyike lehetek ezeknek a különleges embereknek, akik megkapják ezt a közelségét.

-Utoljára, talán Édesanyám hívott így. - hangja nagyon halk, s mintha nem akarta volna ezt megosztani velem.

-Nagyon édes becenév, egy göndör fürtös kisfiúnak. - mosolyodom el, s befejezem kezének ápolását.

-Köszönöm! - mosolyog vissza, s a mellettünk elhelyezkedő asztalra teszem a dobozt. -Biztos, nem alszol itt? - szemében remény csillog, s nincs szívem kioltani benne azt a reményt.

-Mivel bocsánatot kértél, -amitől még ugyan úgy megtetted- de itt alszom. Túl fáradt vagyok haza sétálni. - kinyújtom lábam és hátra dőlők a kanapén, lehunyva szemem.

-Amúgy is elvittelek volna haza. - motyogja orra alatt, míg a dobozt elviszi. Csak elmosolyodom és érzem, ahogy az álmosság felülkerekedik rajtam és egyszer csak beszippant magába, s elalszom.

_______________________________________________________
SZIASZTOK ELTÖKÉLTEK!
(Igen, ez lesz az új nevetek:D) 

Furcsa, hogy szinte naponta hozok már részeket, de sajnos ez csak a kárpótlásom, és minden vissza fog majd állni. 
Az eddigi kommentekért hálás vagyok, bár nagyon kevésnek találom. Legyen velem a baj, de ehh.
A történet itt kezd beindulni, ha kifejezhetem így magam. Itt kezdődnek a bonyodalmak, sírások, nevetések, csókok, ismétlések stb. 

Most kérném, hogy az eddig kialakított véleményeteket fejtsétek ki nekem a blogról. 
ÉS EGY JÓ HÍR!!!!44!!!!!444444!!!
Megcsináltattuk a laptopom és már tudok rendszeresen írni, így ez miatt már nem lesz kimaradások. (https://instagram.com/p/5xHxMDI_RK/?taken-by=nagy___nora)

All the love, Nora.