07.Fejezet

            „Drága Delinem!

Nagyon sajnálom, hogy így kell megtudnod. Hogy nem olyan életed van, mint minden kislánynak, aki körülötted van.

Nem tudom, hogy életed melyik időszakát éled. Talán tizenegy, ami egy nagyon szép szám. Milyen szép nagylány lehetsz! Biztos van már fiú, ki elnyerte csupán létezésével kicsi szíved. Viszont én nem lehetek ott, hogy megvédjelek.

De Deline, nem lehetsz ezek miatt szomorú, rendben?

Meg KELL ígérned apunak, oké?

Elmesélem neked, hogy mi történt, de nagyon sok dolgot meg kell nekem ígérned. Még így is.

Most az első, hogy meg fogod próbálni feldolgozni, amit írok és nem kétségbeesni. Nem teszel semmi rosszat, sem magadnak, sem másnak.

Nem fogom megtudni, ha nem tartod be őket, de a te lelkiismereted tisztább és nyugodtabb lesz.

-Ade!..Talán csak sok alkoholt fogyasztott, Mr Ficsúrral. – Darlene próbál suttogni, de erre is felkelek. Hunyorogva fordulok hasamról a hátamra. Darlene és Jone alakja köszönt, amire a takarómat egyből magamra húzom. Talán csak, hogy Jone ne lássa azt, amit Darlene napi szinten láthat.

-Épp le „Ficsúr”-oztad a bátyám! – megy közelebb Darlenehez Jone, amire Darlene sikoltva szalad ki a szobámból. Jone rám tekint,  hogy megnézze; felkeltem-e rá. –Szép Reggelt! – kacsint rám, míg megszeppenve figyelem őt.

Van alkalmam jobban felmérni arcát, s rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem hasonlít Stylesra. Arca karizmatikus, s álla élesen kiáll, míg tekintete mogyoró barna, míg ajkai kevésbé olyan húsosak, mint bátyjáé. Haja egyenes és inkább megy át a közepes hosszúsága szökés barnába.

-Jó reggelt! – motyogom, míg felülök az ágyamban. Megkeresem az éjjeliszekrényemen a karórám, majd elmotyogok magamban pár obszcénszót, ahogy nyugtázom magamban, hogy kevés időm van, míg újra munkába kell állnom. Jone megáll az ajtóban, s intek neki, hogy menjen, hiszen nem előtte akarok átöltözni. Mosolya fülig ér, de becsukja az ajtót, amivel szinkronban pattanok ki, s elkezdek készülődni.

            A metrón ülve van időm gondolkodni, hogy miért álmodok olyannal, amit abszolút nem szeretnék. Ez nem egy álom volt, ez a megtörtént múlt. – tisztázom magamban. A leveleket is elolvastam, s nem akarom őket felemlegetni. Szörnyű emlékek sokasága.

            Ahogy sétálok fel az épületbe vezető lépcsőn megpillantom a parkolóban Stylest, ahogy egy elegáns nővel veszekszik a kocsijánál. Testbeszéde frusztrált, de hangját nem lehet hallani, csak pár szót. A nő rám tekint, ami nem esik nehezére, hiszen Stylesszal szemben áll, míg Styles nekem háttal. Kérdőn tekint rám, amire Styles is megfordul, de a düh ott marad arcán. Zavartan pillant el, majd a nő felé mond valamit és elindul irányomba. A nő álla a padlót verdesi, ahogy figyeli Styles alakját. Épp elindulnék zavaromban, mikor Ő utánam szól.

-Miss Brooks, nem is várja meg a főnökét? – ér utol, míg hajamat zavaromban fülem mögé tűröm. Nem lett volna időm kontyba tűzni, így hagytam hullámosan a tegnap esti göndörből. –Jó reggelt! – sétál mellettem, s rám néz, hogy felmérje kinézetem.

-Jó reggelt, Mr Styles! – motyogom, s én is rá nézek. Az Ő öltözete szokásos. Az öltönye tökéletesen áll rajta, míg haja mostanra már szétzilált. Nyelvem hegyén van, hogy megkérdezzem a hölgy jelenlétét vagy, hogy ő kicsoda, de illemből inkább hallgatok.

-Örömmel látom, hogy sikerült nem elkésnie. – mosolyog rám, s ismét érzem, hogy tenyerem viszket, hogy megpofozzam modortalansága miatt.

-Örömmel látom, hogy maga nem mindig néz ki tökéletesen, ahogy elképzeli. – vágok vissza, úgy érzem magam, mintha egy óvodás lennék. Erre rátéve egy lapáttal, hogy sietősebbre veszem a tempóm és egyedül hagyom. Egyenesen a nekem fent tartott dolgozószobába megyek.

-Jó reggelt, Ribi! – nyit be Less, majd a fénymásoló géphez megy.

-Reggelt’! – dermedek le megszólítására. –Adeline a nevem. – állok fel, hogy kérdőre vonjam őt.

-Jól tudom – fordul felém, majd elmosolyodik –Ribi. – és kimegy. Számat eltátom, s visszaülök a székembe.

            Haza érve úgy döntök, hogy kiadom magamból a nap feszültségeit és elmegyek futni, de aztán szemem megakad a cigarettás dobozomon. Rég nem cigarettáztam. Úgy érzem a futás ma már nem fog segíteni. Stylest az óta az óvodás szurkálódásunk óta nem láttam, de valahogy most nem is bánom. Darlene nincs itthon, így egyedül élvezhetem a lakáson eluralkodó csendet.

Aztán végig gondolva elnyúlok az ágyon és a plafont kezdem fürkészni. Késztetést érzek arra, hogy elszívjak egy szálat, de tartani akarom az ígéretem. Mint említette „Nem fogom megtudni, ha nem tartod be őket, de a te lelkiismereted tisztább és nyugodtabb lesz.”

Nyugodt lelkiismeretet akartam. Így inkább kikapcsolva az agyam, megfürdök és lefekszem aludni.

Mikor először nem voltam otthon, - emlékszem, talán négy éves lehettél – azt mondtam neked, hogy a Nagyihoz megyek. Megkérdezted, hogy jöhetsz-e te is, amire azt válaszoltam, hogy a Nagyi rossz helyen van, és nem tetszene. A „Nagyi” szó egy fedőnév volt, Édesem. Fedőneve a helynek, ahova járnom kellett. Miért kellett járnom a Nagyihoz?

Valami nem volt velem rendben.

Az agyamban a dolgok fakultak, sötétedtek el. Mikor egy világos szobában hirtelen lekapcsolják a világítást, de te nem tudod, hol a kapcsoló.  Kilátástalan.

Nem akartalak ebbe a kilátástalan helyzetbe csalni téged is, sőt inkább el akartalak zárni magamtól.

Nem volt akkora szerencsém, ahogy kevesebbet láttál, úgy ragaszkodtál hozzám.

Ez a levelem csak egy összefoglaló levélnek készült, mégis mindent össze-visszaírtam. Megpróbálom a következőben az elejétől leírni.

Ne feledd, Delinem; Apu szeret!”

            Nagyokat lélegezve ülök fel az ágyon. Ismét az emlékkép. Egy szörnyű, szívet maró emlékkép. Hajamba túrok, hogy egy kis levegőt kapjanak izzadt tincseim. Nem akarom újra élni ezeket, de mégis magamon kívül ezt teszem. Kinézek az ablakon, ahol a táj egy gyönyörű csillagos ég, több magas épületben úszva.

Halkan felkelek, s kisétálok, hogy valamivel lenyugtassam hevesen verő szívemet. Lábam alatt a hideg padló leviszi felhevült testem hőmérsékletét, de miután ittam se nyugszik meg szívem.

Visszamegyek szobámba és felhúzom futó szettem.  

Halkan csukom be magam után a bejárati ajtót, majd a lépcső felé veszem az irányt. Lefutva azon lassítok le a földszinten, ami csöndbe és nyugalomba burkolózott a nappali nyüzsgéshez képest.

Ahogy elkezdek futni szívem nehezebb, s torkomban keletkezik egy szorongató érzés, s tudom, hogy nem fog menni. Keresek egy padot és arra leülve elkap a sírás. Hirtelen zúdul rám minden, s úgy érzem, már csak ez segít; ha kiadom magamból.

Tudom, hogy ez a sírás már régóta kikívánkozik belőlem, s most érkezett el az idő, hogy beteljesüljön.

-Miss Brooks, minden rendben? – hallok meg egy ismerős dörmögő hangot a hátam mögül. Azonnal letörlöm a könnyeimet, s veszek egy mély levegőt. Az ember már sírni se tud „vendég” nélkül. –Maga sír? – ül le mellém, majd egyik ujjával erőszakosan felemeli államnál fogva fejem. Beszívom ajkaimat, hogy ne kapjon el ismét a sírás. –Mi történt? Valaki bántotta? – arca nem fejez ki semmi érzést, míg szeme zaklatottan fürkészi arcom. Nemlegesen megrázom fejem, majd kihúzom fejem kezéből.

-Mit keres itt? – bunkón hangzik kérdésem, de egyáltalán nem vágyom társaságra.

-Futok. – köpi idegesen. Gondolom nincs ínyére megosztani velem.

-Hajnali három. – közlöm vele, míg rá tekintek, s ezzel biztosra vehetem, hogy tényleg csak futott. Haja csapzottan tapad homlokához, fekete pólója izzadtan tapad testéhez és melegítőnadrágja lóg derekán.

-Jól tudom, hogy mennyi is az idő. – álla megfeszül, s elnéz rólam. – Maga viszont..? – várja, hogy folytassam a mondatot.

-Nem tudtam aludni.

-Ezért sír egy padon, a park egyik legjobban nem keresett részén egyedül. – bólintok, majd felállok, hogy itt hagyjam vagy jelezzem neki, hogy nem kívánom társaságát. –Jöjjön, igyon meg velem egy teát. Gondolom, kávéra nem fáj a foga. – áll Ő is fel, s szemembe néz.

-Tudja, holnap dolgoznom kell. Sajnos a főnököm nem olyan elnéző. – húzom el szám, míg belül nevetek magamon. Halványan elmosolyodik, míg reagál.

-Talán ha elég eltökélt, enged magának. – kacsint, s derekamra simítja kezét, hogy irányítson.

-Komolyan, holnap- vagyis ma nem tudok felkelni, el fogok késni! –mászok ki keze hatalmából, míg újra megállunk.

-Adeline, kérem, emelje meg a kurva lábát és ne kéresse már magát! – szám eltátom, ahogy kedvesből hirtelen váltott át frusztrálttá, s kiabált. Először szólított a keresztnevemen, ami szintén meglepett. Alsó ajkamat beharapva bólintok, míg Ő visszaveszi normális formáját.

-Détermination, Mlle Brooks! - ejti kecses brit akcentussal, míg felnézek arcára. –Franciául van. – válaszol a fel nem tett kérdésemre.

-Tud franciául? – Persze, hogy tud! – csap fejbe tudatalattim, de csodálatom miatt örülök, hogy egy ép mondatot sikerül összehoznom.

-Úgy nézek ki, mint aki ne tudna? – mosolyog le rám, majd kocogásba kezd. Én még mindig sétálok, s próbálom emészteni az információkat. –Miss Brooks, ha nem szedi a lábát, kénytelen leszek a hátamon elvinni teázni! – kiabál hátra, 

_________________________________________________________
Sziasztok!
Köszönöm azt a pár megjegyzést, amit írtatok. Nagyon hálás vagyok a pozitív véleményekét!
Most se sajnáljátok, szívesen olvasom őket.
Remélem nem csalódtatok!
Nora xoxo