05.Fejezet

            Hat óra negyvenöt, s már az irodája előtt ülök, s várom, hogy megjelenjen

vagy behívjon. Combközépig érő szoknyámon végig simítok, smegigazítom vállamnál a ruhám pántját, hogy az tökéletesen álljon rajtam.Hajamon is végig simítok, ami hasonlóan a múltkorihoz egy középen választékoskonty. Ujjaimmal idegesen kopogok táskámon, s karórámat figyelem. Pont hét óra nulla nullakor meg is érkezik, amint megpillant egy elégedett mosoly jelenik meg arcán, amit legszívesebben egy pofonnal letörölnék.

-Reggelt’ Miss Brooks! – nyitja ki irodájának ajtaját, s enged előre, így esélyt nem adva arra, hogy felmérjem Őt.

-Reggelt’. – motyogom, s leülök az íróasztalával szemben elhelyezkedő székbe. Ő megáll szinte az ajtónál, ahol egy tükör lóg a falról, s megnézi magát benne. Gondosan elrendezett hajába túr, majd ajkán végighúzza ujját. Testét egy fekete szmoking fedi, ami tökéletesen élére van vasalva, kezén karórája pihen. Megjelenése kifogástalan. Biztos van az öltözésre is külön embere. – jegyzi meg belsőm. Ingjének ujját igazítva sétál felém, majd kigombolva zakóját, ül le székére.

-Magát vettem fel az állásra. A papírokat majd elintézzük más időpontban, mint tudhatja sok a dolgom. – egy részem örül, hogy megkapta az állást, míg másik keservesen visít az elégedetlenségtől. Talán nem éppen a legjobb ötlet volt ide jelentkezni erre az állásra, de már nem vonhatom vissza. Tapintatlannak és hálátlannak tűnnék, ami rám egyáltalán nem jellemző. Bólintok, s Ő csak figyel engem, mintha valami olyan lenne rajtam, amiről nem tudod levenni a szemed. Kényelmetlenül érzem magam, így krákogva egyet, elnézek másfele, s felmérem az irodáját. Két általa készített festménye is kint van a falon, s ezt csak az aláírásából veszem ki. Az egyik egy olyan kinézetű fiú, mint Ő talán egy erdőben, s virágot fog a kezében, míg a másik, amit a kiállításon volt szerencsém először megnézni. Az emlékre inkább visszafordulok, s újra Rá tekintek. Papírokat olvas át, s ismét ott a szemöldöke között elhelyezkedő ránc. Majd a papírokról a telefonra vezeti tekintetét, s megnyomva egy gombot szól bele az ismerős asszisztens hangja.

-Jöjjön be! – parancsolja neki köszönés nélkül, amire megrezzenek, de mintha itt se lennék, nem néz felém. Az asszisztens azonnal be is nyit, amire Ő ismét mély levegőt vesz, hiszen megint nem kopogott, így a ránc még nagyobb lesz, s teste megfeszül. Kezét ökölbe szorítja, így próbálja dühét visszafojtani. – Miss Brooks-nak meg kéne mutatnia az irodáját, és hogy mit hol talál. –kezdi halántékát masszírozni, amire az asszisztens feszélyezetten tekint rám.

-Rendben. Esetleg valami más, Mr Styles? – szorongatja a nő a mappáját, ujjpercei szinte elfehérednek, de arca nem sugároz semmi féle aggodalmat vagy hasonló érzést.

-Kopogjon. Köszönöm. – int, hogy elmehet, amire én felállok, s visszatekintek rá, ahogy lehunyja szemét, hogy nyugalmat leljen. –Sok szerencsét, Miss Brooks! – tekint fel rám, s arca hirtelen megváltozott. Dühösből váltott át ismét nyugodttá, ahogy rám tekintett, ami megijeszt.

-K-köszönöm! – nézek el róla, kellemetlenül érzem magam.

-Jöjjön, Miss! – szólít meg az asszisztens, amire oda kapom tekintetem, s szinte azonnal el is indulok felé.

-Ez lenne az új irodád. Ha valamit esetleg nem találsz, keress meg vagy értesíts valakit. – miközben beszél, alaposan végig mér, s tekintete elítélő. Nem értem, hogy miért.

-Rendben, köszönöm! – próbálok mosolyogni, s nem mutatni belső érzésem. Az asszisztens arcáról, mintha lemosták volna azt a maszkot, amit még a főnöke előtt viselt, s mostanra már csak a pökhendiséget, az undort és a lenézést látom rajta.

-Mi is a neved? – kezdi keresni papírjai között.

-Adeline, Adeline Brooks. – mondom, mielőtt megtalálhatná a keresett papírt.

-Adeline, ebben a társaságban senki nem magáz senkit. – közli velem nyersen, majd egy „Sok sikert!” motyogása közben, rám csukja az ajtót. Táskámat az íróasztalra teszem, s leülök a székbe. Kezembe temetem arcom, vigyázva halvány sminkemre. Még nyolc óra sincs, de már most érzem, hogy elfáradtam agyilag.

     Próbáltam ízlésem szerint – amennyire ezt megtehettem – átalakítani az irodát, hogy valamennyivel otthonosabban érezzem magam, de az asszisztensnő csak növényeket engedett. Aminek nem örültem, de egyelőre megtette.

-Mr Styles hív. – nyit be az asszisztens. Kipattanok a székből, s utána sietek.

-Amúgy, hogy is hívnak? Ne haragudj, de te még nem mutatkoztál be nekem. – próbálom tartani vele a lépést, de mintha ő le akarna engem hagyni, siet tovább.

-Less. – vágja rá, majd kopogva az ajtón, s megkapva rá az engedélyt nyitja ki előttem azt. Mielőtt megköszönhetném Lessnek, már be is csukja, így egyedül maradva Vele.

-Miss Brooks, üljön le. – mutat a székre, ami az íróasztala előtt pihen, míg ő leveszi zakóját, s a hajába túrva ül le velem szembe. –Csak pár papír van, amit alá kell írnia és egy ideig nem találkozunk ennyiszer. – mosolyodik el féloldalasan, amire gödröcskéje azon az oldalon megjelenik. –Így is több figyelmet kapott, mint amit amúgy meg szoktam adni. – teszi elém a papírokat. Gyorsan átfutom szememmel, majd aláírom, mikor úgy gondolom, hogy minden rendben. –Köszönöm! – veszi el, s egy mappába teszi, amin az én nevem szerepel. –Adeline. Milyen művészi név. – olvassa fel nevem, s még pár percig azt fürkészi, majd elteszi. Nem tudom, hogy ez most bóknak szánta vagy csak megjegyezte.

-Köszönöm! – motyogom, amire rám emeli tekintetét és ismét ott van féloldalas mosolya.

-Olyan szerény itt az irodámban. A nyílt utcán valahogy többet jár és máshogy a szája. – sétál közelebb, s szinte előttem neki támaszkodik karöltve az asztalának. –A „máshogy”-ot a stílusára értem, természetesen. Mivel maga képes mindent félreérteni.- smaragdja megcsillan, s agyam kikapcsolja a belső „értékeit” és a külsővel kezd foglalkozni, ami így hihetetlenül szívdöglesztő.  Majd az ajtón való kopogás szakítja meg ezt a pillanatot, így agyam azonnal visszakapcsol és elundorodik tőlem, hogy egy perce ilyen fordult meg a fejemben.

-Mr Sty- Less nyit be, de amint meg pillantja helyzetünket, ahogy én ülök a széken, s közvetlen előttem dől íróasztalának Ő, karöltve; megdermed. –Elnézést, csak- rám tekint, s szeme egyfajta gyűlöletet sugároz, mintha én hoztam volna őt kellemetlen helyzetbe.

Ellöki magát az asztaltól, így visszasétálva a székéhez.

-Mondja, mit szeretne. – sürgeti, nem is figyelve szerencsétlenkedésére.

-Tárgyalása van, negyed óra múlva. De nem helyben tartják, most hívtak fel és közölték. – olvassa ki papírjából, míg én Stylest figyelem, ahogy ismét előjön szemöldöke között az a ránc.

-Ez csodálatos. Miért nem előtte egy perccel szólnak ide? Faszkalapok. – csapja asztalához kezét, amire megugrok. –Hívd vissza őket és mond meg nekik, hogy kurvára késni fogok és leszarom, hogy mit mondanak. – mondata végén Lessre néz, aki csak bólintani mer, majd kimegy az irodából. –Jobb, ha maga is teszi a dolgát, Miss Brooks. – küld el finomabban, amire csak bólintok. Mielőtt kiléphetnék az ajtón, még megszólal. – Oh, majd’ elfelejtettem. Céges vacsorát szerveznek, amire Ön is hivatalos. Majd eljuttatom a többi információt magának. – bólintok ismét, s egyből arra gondolok, hogy ez majd Darlenet mennyire lázba fogja hozni. –Ja, és ne számítson valami komoly dologra. Általában csak könnyedebben beszélünk a cég dolgairól. Ha gondolja, hozza el barátnőjét. – mosolyodik el mondata végén, amire én értetlenül összehúzom szemöldököm az utolsó információ hallatára. – Viszlát, Miss brooks! – küld el, amire csak elmotyogok egy „Viszlát!”-ot és becsukom magam után az ajtót.

-Szia Darlene, készülj, mivel este hivatalosak vagyunk egy vacsorára. – vágok egyből a közepébe, semmi bevezetéssel. Az irodám túl egyszerű, unalmas és csöndes. Nem ismerek itt senkit, akivel tudnék beszélgetni, így gondoltam felhívom Darlenet, mivel úgy is kell vele beszélnem.

-Ugyan csak hova? – picit furcsállom beszéd stílusát, de nem említem meg.

-Felvettek a céghez, így hivatalos vagyok a céges vacsorára. – visszafojtott hangon mondom, nem mintha bárki hallaná.

-ÚRISTEN! GRATULÁLOK, NAGY LÁNY! – kiabál a telefonba. Majd meghallok egy dörmögős férfihangot.

-Darlene, nem egyedül vagy? – kérdem kétségbeesve, remélem nem hangosított ki.

-Hát, nem hiszem, hogy hallani szeretnéd a válaszom. – elképzeltem, hogy összehúzza magát és lehunyja szemét, reakciómat várva.

-Ki vagyok hangosítva? – hangomon érezni lehet a dühöt, s tudom, hogy Darlene is észrevette.

-Már nem. Sajnálom! – motyogja, tudja, hogy nem értékelem.

-Ki az, Darlene? – szinte követelem a válaszát, s lábam idegesen járni kezd a padlón.

-Tudod meséltem-

-Nem kell folytatnod. – nyomom ki, s nyugtatásképpen egy mély levegőt veszek. Sose tanul a hibájából. Mint minden ember, többször elköveti. De mégis lehetne több esze.

-Mr Styles faxot küldött neked! – nyit be egy – számomra – idegen lány. Hasonlóan kosztümben van, s haja kontyba van összefogva.

-Rendben, köszönöm! – mosolyodok el halványan, amire ő viszonozza, s kimegy. Leülök, és megnézem a faxot.

„Miss Brooks!

A vacsora húsz óra nulla nullakor lesz, a Sédation étteremben. Igen, egy francia étterem, remélem nem lesz ellenére, ha mégis; Ön problémája.

Remélem az öltözetet és hasonlókat nem kell tisztáznunk.

Viszlát később, Mr Styles.”

Megírtam Darlenenek is üzenetben az információkat, csak hogy mire hazaérek, már kész legyen.

Este tizenkilenc óra és talán rajtam és a takarítókon kívül nem tartózkodik senki az épületben. Összeszedem a dolgaim, s próbálok nem itt hagyni semmit. Összegombolva szövetkabátom megyek a lift felé, megnyomom a gombot, míg elköszönök a takarítóktól. Majd egy csengőszóval jelzi a lift, hogy megérkezett. Ahogy kinyitódik az ajtó, megpillantom a mai napon általam már sokszor látott személy.

-Jó estét, Miss Brooks! Maga? – megy arrébb, hogy besétáljak mellé. –Már rég véget ért a munkaideje és ezért nem kap több fizetést, remélem, ezzel tisztában van! – támad le, amire megforgatom szemem. Természetesen tisztában vagyok vele.

-Magának is Jó estét és igen, tisztában vagyok vele. Csak nem akartam otthonra hagyni a munkát. – magyarázom meg, amire csak bólint, de ideje sincs tovább vinni a beszélgetést, mivel megcsörren telefonja, amit fel is vesz.

-Harold Edward Styles. – álla megfeszül, s tekintete előre mered, ahogy a telefonálóra koncentrál. – Talán fél óra..Kurvára ne parancsolgass nekem!..Odaérek, mikor oda érek, egyelőre a saját magam főnöke vagyok. – ezzel ki is nyomja a telefonját, így én eltekintek róla, mintha nem is figyeltem volna, bár Ő is jól érezte tekintetem, mint ahogy én szoktam az Övét. Mindketten a földszintre megyünk, így mikor megérkezünk, Ő előre enged engem, így elsőnek megyek ki.

-Mivel van? – néz körbe, keresve a kocsimat, de ott csak az Ő autója áll.

-Metróval jöttem. – nézek rá, amire egy gyors undor fut végig arcán.

-Metróval? Mindennap azzal jár be? – lassan sétál, mintha komolyan érdekelné a válaszom.

-Nem rég költöztem ide Los Angelesbe. – világosítom fel, hogy nem mindennap.

-És most gyalogolna? – zsebébe dugja kezét, s rám tekint. Smaragdja csillog, s az ember nem tud nem belenézni.

-Azt hiszem igen. – kapom el tekintetem, mintha szégyellném, pedig nem így van, csak kellemetlen ez a helyzet.

-Elvihetem, ha gondolja. – univerzális kulcsával nyitja ki a kocsiját, amire az villog és egy éles hangot ad ki, ezzel jelezve ezt.

-Ugyan, megteszem ezt a távot, nincs messze. – mosolygok rá kedvesen.

-Nem egészen egy órája van, hogy haza érjen, letusoljon, felöltözzön, kicsinosíthassa magát, összeszedje a barátnőjét és ne késsenek el a vacsoráról. Azt hiszem, ha haza viszem, talán mind ezekre lesz ideje, de ha sétál, jól lejáratja magát. – érve egész ésszerű és be kell vallanom; igaza van.

-Rendben, köszönöm! – motyogom, s beszállok a bőrüléses kocsijába. Hatalmas a tisztaság benne, így már nyelvem hegyén van, „A cipőt ne vegyem le?” kérdésem, de inkább magamnak meghagyom az olcsó humorom. Ő is beszáll, de előtte leveszi zakóját és nyakkendőjét, hogy azok ne feszélyezzék vezetés közben. Férfias illata szinte azonnal, ahogy beszáll a kocsiba, megcsapja orrom. Megnyomva egy gombot indul el hegedű kellemes hangja, ami betölti az egész autót és egy fajta nyugalmas hangulatot csalogat elő. Rá tekintek, s mindkét keze a bőrborítású kormányon pihen, míg szeme csak az utat fürkészi. Néha bal kezével ajkához nyúl, hogy azon végig simítson, de szinte pár pillanat múlva vissza is helyezi. Én csak összegörnyedve ülök az ülésben, s a kezemben tartott papírokat szorongatom, míg ajkamat harapdálom idegességemben.

Nem is koncentrálva az útra, csak most veszem észre, hogy már ide is értünk a hotel elé, ahol megszállunk Darlennel. Felé fordulok, hogy megkérdezzem, hogy honnan tudta, de Ő csak az ajkát simogatja mutatóujjával.

-Miss Brooks, Viszlát később! – néz rám, s kemény tekintete lyukat fúr belém.

-Viszlát! – nyitom ki a kocsi ajtót és még egyet bólintva csukom be és sétálok a járdára. Ő megvárja, míg átsétálok, s csak azután hajt el. Megpördülök, hogy a bejárat felé induljak.

Beérve a lakásba Darlene már készen vár rám a kanapén, egy magazint bújva.

-Ade, azt írják az újságban, hogy ez a Harold egy adoptált gyerek. – mintha semmi se történt volna, mondja nekem, míg én készültem arra, hogy kifaggassam.

-Örökbefogadott? – tűnik el haragom, s kérdezek vissza.

-Nincs időnk több beszédre. Indulj készülődni! – zavar a szobámba, majd rám csukja az ajtót.

    Darlene segített hajamat hullámokba foglalni, míg a fekete rövid, mély dekoltázsú szoknyám kiemeli alakom. Felvittem egy kihívó vörös rúzst, míg a sminket nem túloztam el.

Darlene hívott egy taxit, így biztos volt az időben érkezésünk.

-Mr Sty-

-Kérem kövessenek! – meg se várja, hogy befejezzem, hogy kit keresünk vagy mit, hanem egyből vezet oda minket. Elvezet egy másik terembe, ahol egyetlen hatalmas asztal van, aminek a székein szinte mindenhol ülnek. Kivéve kettőt. Mintha számítottak volna Darlenere, bár Styles megemlítette, hogy hozzam őt is.

-Jó estét! – mondom minden harmadik embernek, míg a helyünkre nem sétálunk. Felmérem az embereket, akik az asztalnál ülnek, s rá kell jönnöm; alig ismerek valakit. Míg Darlenre nézek, Ő csak egy embert figyel, akire szüntelenül mosolyog. Az, az ember egy férfi, aki Styles oldalán ül, s épp valamin felnevetnek. Styles nevetése hevében rám néz, s arcáról a mosoly szépen lassan fagy le. Bólint egyet, míg én is üdvözlöm, majd megszakítva vele a szemkontaktust nézek a Darlene által figyelt férfira.

-Ismered? – persze, hogy ismeri, hiszen idegenre csak nem mosolyog így.

-Igen, Ő-

-Jó estét kívánok! Üdvözlök minden részvevőt itt, remélem kellemesen telik majd az idő. Bemutatnám a még nem ismert, látott embereknek ezt a fiatalembert; Ő itt az öcsém, Jone Styles! – a férfi, akivel mióta megjöttünk szemezett Darlene feláll, s egy intéssel üdvözöl mindenkit, míg az én szám tátva marad.

____________________________________________________________________
Sziasztok!
Nagyon köszönöm az eddigi feliratkozásokat és kommenteket.
A következő fejezet jövő hétre várható, addig sajnos be kell érnetek ennyivel, de igyekszem a csoportba kitenni részleteket. LINK
Addig vigyázzatok magatokra, és elképzeléseket leírni ;)
Noraxoxo