06.Fejezet

            Darlene szeme megcsillan az örömtől, talán a felismeréstől, de semmiképp sem a csodálattól. Jone avagy Mr Styles vagy Mr Styles öccse, mosolyogva méri fel a teremben ülő embereket. Majd miután még mesélt arról Styles, hogy minek érdekében gyűltünk össze, megkezdtük a vacsorát.

Felmérem tekintetemmel a tömeget, s megpillantok egy frusztráló ábrázatot. Less méreget, s tekintetéből semmi jót nem veszek ki. Mintha villámokat tudna szórni szeméből, s azzal meg tudna ölni. Nyelek egyet, míg tányéromra terelem figyelmem. Darlene mosolya füléig ér, s arca a szokásosnál pirosabb. Míg Jonera tekintek, aki szinte le sem veszi Darleneről tekintetét. Elnézést kérve és oda súgva Darlenenek, hogy miért megyek, szállok el az asztaltól, s a mosdó felé veszem az irányt. Kinyitva ajtaját tükörbe nézek, s viszek fel a már kopott vörös rúzsomból. Hajamba túrok, hogy megigazítsam azt, miközben kilépek az illemhelyről. Mélylevegőt veszek, közben picit lehunyom szemem. Azt hiszem, ez megnyugtat valamelyest, mikor valaki megérinti vállamat. Azonnal kipattannak szemeim, s a kéz tulajdonosára vezetem azt. Styles.

-Látom, sikerült elkészülnie. – nyugtázza kinézetem szinte magának, viszont azért bólintok neki reagálásképpen. Majd ajkaimra tekint, s szemöldöke között megjelenik az, az oly’ ismerős ránc. –Mi ez a kurvás rúzs, Miss Brooks? – kiveszi zsebéből az Ő monogramjával ellátott zsebkendőjét, s erősen rányomva számra; letörli. Reagálni nincs időm, így csak ledermedve hagyom neki. Megnyalom alsó ajkam, hogy megbizonyosodjak róla; már nem érzem a rúzs enyhe eszenciáját. Majd zsebkendőjét visszahelyezi zsebébe. –Olcsó ribancnak tűnt. – közli, míg megfordul, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nincs senki velünk egy légtérben. Egy keskeny folyosó, ami ajtóval van zárva, minek okát nem látom. Pontosabban nem zárva, de azt is lehetne.

-Már elnézést?! – háborodok fel, hiszen nekem az a rúzs nagyon is tetszett. Visszafordul, s felvonja egyik szemöldökét.

-Jól hallotta; olcsó ribancnak tűnt. – ismétli meg, de pontosan hallottam először is.

-Ez aranyos. Más férfi értékelné. – hajamba túrok frusztrációm végett, s egyik lábamról, másikra állok. Válla föl-le mozog, ahogy magába fojtja nevetését.

-Ugyan, mind azt képzeli, hogy a maga vörös ajkai hogyan kényeztetik az ő..hm, hát hogy is mondjam; hímtagját. Ne értse félre, nem magamra gondolok! – mosolyodik el féloldalasan, s gödröcskéje megjelenik azon az oldalán. Mintha egy pajzán mosoly ülne rajta, de úgy érzem, ezt nem szabadna tűrnöm. Felemelve jobb kezem találkozna az Ő frissen borotvált arcával, ha azt Styles keze nem állítja meg, s szorítja meg úgy, hogy fel kell jajdulnom. Arca elkomorodik, s ismét látatni engedi idegességének jelét. –Ezt, még egyszer meg ne próbáld! – idegesen mormolja közvetlen arcomnak, míg lehelete orcámat simogatja. Megszeppenve állok, valahogy nem így képzeltem el ezt a szituációt. Egyre erősebb a szorítás a kezemen, míg arca és arcom közötti távolság nem csökken. Majd a folyosó ajtajának nyitódása zavarja meg Őt.

-Harry, az asszisztensed keres. – Jone jön kiabálva ezt az egy mondatot testvérének, aki próbálja visszavenni normális küllemét. Megigazítja zakóját, majd hajába túrva tekint még rám figyelmeztetően, s öccse felé fordul érdeklődve, így ott hagyva egyedül.

Kezemre tekintek, amit egy perce sem szorított, ezt bizonyítják a véraláfutások, amik már most megmutatkoznak.

Feldolgozva mind ezt megyek vissza az asztalhoz, ahol a hangulat nem változott, kivéve a helyzetem. Már két frusztráló tekintete figyel, amire hasam görcsbe rándul.

-El van kenődve a rúzsod, Ade! Miért nem figyelsz, ha már leszeded? – nyúl arcomhoz Darlene, amire ösztönösen elhúzom. Talán a durva érintések hatására, de nem engedem, hogy hozzám érjen. –Mi történt? – tekint kezemre, ami még csak piros, de később sötétebb árnyalatokat fog felvenni. Mielőtt elkezdhetném mondani Jone zavar meg minket.

-Darlene, kijönnél? – nyújtja felé manikűrözött és ápolt kezét, amire már ránézve is kellemes érzés fog el. Darlene gondolkodás nélkül hagy ott, s nyugtázom magamban viselkedését. Alsóajkamba harapok idegességemben, s kezemre pillantok. Talán csak túldrámázom a helyzetet. Lehet meg akarta tartani a „férfi” pozícióját, s nem akarta magát megalázni.

-Sajnálom, nagyon fáj? – jön mellőlem a dörmögő hang, amire felkapom fejem. Darlene helyét foglalta el, s közelebb húzta a széket, s ezt mind úgy, hogy én észre se vettem. Sajnálja? Felfogja, mit tett? –belsőm teljesen kiakadt, ami érthető is, de külsőm csak a fájdalmat mutatja.

-Nem éppen kellemes. – motyogom sértetten, s elfordulok tőle.

-Normálisan kérdeztem, normális választ várok el Öntől, Miss Brooks! – vonásai megkeményednek, s rá kell jönnöm; nem szereti, ha nem kapja meg a megfelelő tiszteletet. Telefonja megcsörrent, amihez rögtön oda kap, s kiveszi nadrágzsebéből. Majd egy kaján mosoly után visszahelyezi, s mosolyát lemosva tekint vissza rám. –Kedves barátnőjének hosszú éjszakája lesz! – jelenti ki, mire eltátom szám, s úgy érzem elég volt mára társasága.

-Mennem kell, köszönöm a meghívást és további szép estét! – szedem össze magam, s felállva hagynám ott, ha nem követne. Derekamra simítja kezét, hogy ne tűnjön úgy, hogy fut utánam. Ismét, a megaláztatástól való félelme. Megfogom kezét, ami csodámra nem puha. Sokkal inkább érdesebb, s hideg, mint ahogy azt elképzeltem, s mint amilyennek tűnik. Próbálom levenni, de erősen szorítja azt. Inkább hagyom, s megvárom, míg kiérünk az épületből.

-További szép estét, Mr Styles! – köszön el az étterem bejáratánál álló ember, amire Styles csak bólint.

-Bunkó! – motyogom magamban, hiszen engem észre se vett. Styles megsimogatja azt a helyet, ahol kezét tartja, mintha nyugtatni vagy talán csitítani akarna. Kiérve kilépek tartó keze közül, míg az Ő testtartása elernyed, s bent tartott levegőjét kifújja. Mivel már elköszöntem, így úgy gondolva nem fogja sértésnek venni, elindulok haza.

-Ne vigyem haza? – kiabál utánam, amire az én testtartásom is elernyed. Bunkóság lenne neki nemet mondani.

-De, persze, haza vihet. – fordulok meg, s veszek fel egy kényszer mosolyt, amit Ő észre is vesz, de nem jegyzi meg.

            Beülve kocsijába ismét elkap az ismerős érzés, mint két órája körülbelül. Annyi különbséggel, hogy most nem kapcsolja be a kellemes dallamot, hanem helyét átvette a kellemetlen csönd.

-Jól érezte magát? – töri meg a kellemetlen pillanatot, s kérdése számomra még kínosabbá teszi. Hihetetlen, hogy komolyan is gondolja az ilyen jellegű kérdéseit.

-Lehet azt mondani, igen. – válaszolom remélve, hogy érzi; igazából szörnyen érzem és éreztem magam.

-Túl jó színész, Miss Brooks! Nem lehet, hogy pályát tévesztett? – néz rám vezetés közben, s tekintete komoly érdeklődést mutat, de mondanivalójában érzem a szarkasztikát.

-Mindketten rossz pályát választottunk, Mr Styles. Úgy gondolom. – vágok vissza, amire ajka szélén mosoly bújik meg.

-Haza vigyem? – tekint rám, így az útról elveszi tekintetét. Szemei egyfajta érzést mutatnak, ami számomra még ismeretlen, de próbálok nem figyelni rá. Bólintok, amire reagálásképpen Ő is bólint és ismét az utat figyeli.

            Lekapcsolja a még búgó motort, de tekintete erősen a szélvédőt szemléli. Mintha mindent ki akarna zárni. Éjfél elmúlhatott, s ahogy feltekintek a lakásunk ablakára, rá kell jönnöm, hogy tényleg nincs itthon Darlene. Majd Stylesre nézek, ki mintha szellemet látna, csak kifele bámul.

-Köszönöm a fuvart! – hangom gyenge és halk, hiszen hirtelen nincs merszem megtörni a csendet. Rám szegezi tekintetét, így a kinti lámpák fényének segítségével van esélyem végigmérni kifejezéstelen arcát.

-Ez nem csak egy fuvar volt, Miss Brooks! – mondja, mintha sokkal többet látna bele. Aztán elismételve magamban mondatát eszmélek rá, hogy lehet az estére gondolt.

-Elnézést, az estét is köszönöm! – mosolyodok el, mintha hálás lennék, pedig abszolút nem vagyok az.

-Felkísérjem? Egyedül nem épp biztonságos egy ilyen fiatal hölgynek. – Bólintok beleegyezésképpen, de nem értem, hogy miért pocsékolja a drága idejét. Kiszállva magára kapja a zakóját, s hajába túrva zárja be az univerzális kapcsolójával. Kezét nyújtja, majd mikor odaérek hozzá, derekamra simítja, mintha ezzel kifejezné birtoklási kényszerét. Kényelmetlenül érzem magam, nem megszokott.

-Szép estét, Adeline! – köszön a portás srác, akivel már egészen összebarátkoztam. A köszönésre Styles keze erősebben szorítja derekamat.

-Estét’! – motyogja idegesen Styles, s tudom, hogy nem értékeli tiszteletlenségét.

-Jó estét! – mosolygok rá viszonzásképpen a gesztust, amire hirtelen Styles elveszi a kezét és nadrágzsebébe csúsztatja. Az általa nyújtott enyhe melegség megszűnik, s mintha kinyitották volna az ajtót, ami mögött egy durva téli vihar tombol, átjár a hideg. 

            A liftre várni kell, ami elég kellemetlen, hiszen Ő nem beszél hozzám, én meg nem szeretnék kezdeményezni egy kelletlen beszélgetést. Ahogy megérkezik a lift, beszállunk, s mintha két idegen lennénk egymás mellett állunk. Nem nézünk egymásra, nem beszélünk egymáshoz. Becsukódik az ajtó és Styles velem szemben áll, engem beszorítva a lift egyik sarkába.

-Tiszteletlen volt a barátod. – suttogja, s szeme mélyen enyémbe mered. Úgy közli velem, mintha én tehetnék a portás faragatlanságáról.

-Nem a barátom, csak ismerősöm. Minden nap találkozunk, hiszen itt lakom. – eltűröm a mostanra már enyhén göndör hajamat a fülem mögé. Frusztrál ez a közelsége.

-Értem. – távolodik el, s visszaáll ugyan abba a pozícióba, mint amiben állt. Légzése sietős, s rá tekintek, hogy minden rendben van e vele. Testtartása peckes, míg orra fel van húzva.

-Minden rendben? – megyek közelebb és kezemet bicepszére teszem. Eltávolodik érintésemből, majd hirtelen fogja meg két karom és taszít a lift falának. Kifújja mélyen a levegőt, hogy lenyugtassa magát.

-Sajnálom, csak- elengedi kezem és ismét eltávolodik. –Hirtelen közeledett. – motyogja, amire szemem elkerekedik. Hirtelen közeledtem? Az érintésemre gondol? Hirtelen tettem volna?

Majd a lift jelzi, hogy megérkeztünk, így engem előre engedve jön utánam. Kiveszem táskámból a kulcsom, s nyitnám ki, ha az ajtó nem lenne résnyire nyitva. Riadtan tekintek Stylesre, aki csak az ajtót figyeli és engem eltolva onnan, vágja be azt és kapcsolja fel a villanyt. Mögötte lépkedek, de Styles hirtelen megáll, és felém fordul. A földre tekintek, ahol Darlene meztelenül fekszik Jone alatt. Szememet reflexszerűen takarom el és fordulok meg. Arcom ég, nem éreztem magam még ilyen kellemetlenül.

-Azt hiszem rosszkor jöttünk. – Styles hangjában ott a humor, míg én eltakart szemmel próbálom elvezetni magam a szobámhoz. Mikor azt megtalálom, már Styles lenyomta nekem a kilincset. Elveszem a kezem és azonnal berobbanok oda, de Ő nem követ. –Igazán otthonos. – néz körbe a küszöbről. –Azt hiszem, mennem kell. – halványan elmosolyodik, majd elindul kifelé. –Érezzétek jól magatokat! – kiabál a turbékoló párnak, majd becsukja az ajtót. De mielőtt becsukhatnám szobám ajtaját, még megszólal a szobaszerviz telefonja.

-Szép álmokat, Miss Brooks! – Styles dörmögő suttogó hangja köszönt vagy épp búcsúzik el tőlem.

-Magának is! - mosolyodok el gesztusán, majd leteszi a telefont, így már csak a sípszót hallom.

            Becsukom magam mögött az ajtót, hogy ne találkozzak több kellemetlen pillanattal. Leveszem a ruhám és lemosom a sminkem, majd összefogva a hajam és felhúzva egy tiszta fehérneműt ülök le az ágyamra. Hosszú nap volt ez a mai. Az első munkanapom, ami őrület volt. Azt érzem, hogy Styles több figyelmet ad nekem, mint amúgy adna másnak.

-Eline, örülnék, ha- nyit be Édesanyám, s teljesen elocsúdik, ahogy meglátja, mit teszek. –Tedd le! MOST, Eline! – megüti kezem, hogy kiessen a cigaretta belőle és majdnem egy egész szál csak úgy a semmibe vész. –Adeline Brooks, mi a jó Istent csinálsz? Tisztába vagy azzal, hogy mit teszel? – kezemet fogva rángat ki szobám ablakából, így kisszoknyám, amibe öltöztem; elszakadt, mivel térdeltem. Lefolyik első könnycseppem, hiszen ez a szoknya sokat jelentett nekem. Édesapám vette születésnapomra. Különleges értéke volt, mely’ így elvesztette valamennyi varázsát. Nem is arra figyeltem, ahogy megpofoz anyám vagy hogy kiabál velem, hanem ahogy száll el a varázsa a gyönyörű fodroknak, ahogy szememben fakulnak a színek.

Majd ahogy megnyugszom, veszem észre, hogy Édesanyám már kiment a szobámból, ablakom lakatra van zárva a szobám fel van forgatva és az ajtóm nem nyitódik. Büntetést kaptam. – tisztázom magamban, de nem visel meg különösebben. Inkább a kupis szobámban megkeresem a varródobozkám és levéve szoknyám varrom meg, ahol elszakadt. Már nem lesz ugyan olyan, de jobb, mintha nem lenne.

Megvarrva úgy néz ki, mintha egy sebes szívet próbálnánk helyrehozni, valahogy az én szívem egyezett a szoknyám állapotával.

Ágyam alól kiveszem a régi, poros leveleket, melyeket még Ő írt. Nem, nem szerelmes levelek. Inkább csak szeretetről szólnak, törődésről és odaadásról.

Lassan nyitom ki az elsőt és kezdem olvasni sorait.

„Drága Delinem!

Nagyon sajnálom, hogy..

_______________________________________________
Sziasztok!
Itt van a 6.fejezet, mely remélem nem okoz csalódást és pozitív véleménnyel vagytok róla.
Köszönöm a kommenteket, ha időm engedi reagálok rájuk és aki még nem tette vagy új csatlakozzon a blog fb csoportjához, melyben minden plusz és alap információt megtaláltok a részekkel kapcsolatban. LINK