08.Fejezet

Tea parti

(by.:Domi)

            Kapkodva veszem a levegőt, hogy fent tartsam a tempót Vele. Ő mintha csak kocogna, meg se látszik rajta. Ahogy elhaladunk a házak mellett, veszem észre, hogy ez már nem az a negyed, miben én otthon vagyok. Nagyobbak a házak, modernebbek, s sokkal jobban néznek ki. Látszik, hogy sok pénzt fektettek beléjük. Majd megáll egy nagy szürke ház mellett, aminek fa kapuja hatalmas, így épp hogy a tetejére van rálátásom a háznak. Kaputelefonon beüt egy kódot, majd rezgéssel jelzi, hogy a kapu kinyitódik. Rá nézek, míg Ő is engem figyel, majd eltekint, mintha nem is figyelt volna. Még a hajnali sötétségben is látom, ahogy egy csodálatos kert van hátul, míg elől csak székek és asztal, ami szinte vadonatúj. Ahogy beérünk a házba az csendes, s visszhangzik, ahogy becsukódik az ajtó. Styles megtisztítja cipőjét a bejáratnál elhelyezkedő szőnyegben, majd hátra fordul, hogy megnézze jövök-e. Elindulunk a hatalmas folyosón, aminek falain gyönyörű festmények pihennek. Némelyiket Ő festette, de van köztük ismeretlen mű is. Fehér folyosója hatalmas összhangban van a képekkel és a hangulattal is. A folyosón át egy előtér részbe jutunk, ahol a helység közepén egy kerek faasztal pihen, s azon pár újság, melyeken ő szerepel, s egy fehér terítő alatta. Ebben a szobában is van pár festmény. Majd átvezet a nappaliba, ahonnan nyílik egy ajtó, ami mögé nem látok, hiszen csukva van.

A nappalija nagyon modern, s eláll a lélegzetem, ahogy megpillantok egy önarcképet, amit ő festett saját magáról. A kandallója fölött helyezkedik el, s kiköpött olyan, mint élőben. Minden vonás megegyezik. Ajkamba harapok, ahogy tovább figyelem a kelleténél. Ezzel arra ébresztve magam, hogy ez már nem normális. Sajnos ki kellett élveznem, hogy nem frusztrál tekintete.

-Nagyon ügyesen fest! – muszáj megemlítenem, ha tudom is, hogy ezzel csak egóját fényezem.

-Köszönöm! – mosolyodik el halványan, de csak pár másodpercre. –Fel kell mennem átöltözni, ha nem bánja. – mutat a falépcsőn felvezető emeletre. Bólintok, míg Ő felsétál, majd az utolsó lépcsőfoknál, ahol igazából alig lehet látni, lekapja magáról a kiizzadt pólóját. Lélegzetem eláll egy pillanatra, ahogy az aranybarna, izzadt bőre megcsillan a lámpa által adott fényben. Nagyokat pislogva leülök a bőrborítású kanapéra, s próbálok egyenletesen lélegezni. Csak egy test. Semmi más. A belső csábító, nem a külső, Adeline! – beszélek magamnak, hogy észhez térjek. Úgy gondolom, hogy míg Ő átöltözik és –szerintem- letusol, addig felmérem a hatalmas házat.

             Először a csukott ajtót nyitom ki, hogy megnézzem, milyen helyiség rejlik mögötte. Egy csodálatosan kialakított étkező az, míg azon belül is van egy másik csukott ajtó. Felsétálva az emeletre körbe nézek, s eláll lélegzetem, hogy milyen egyszerű, de mégis csodálatos a kialakítása. Szintén fehér folyosón haladok végig, de itt már sötét barna faajtók zárnak el tőlem minden helyiséget. Itt is pihennek a falon festmények, s néhány fotó, amiken Ő és a Styles-család van rajta. Ahogy a képet figyelem Ő olyan nem oda illőnek tűnik. Mintha csak próbálna beilleszkedni. Egy kiskori kép is kint lóg róla, amin lehetett vagy tizennégy éves. Egy kis fiú ül mellette, aki Jone és egy kislány, aki kiköpött olyan, mint Jone csak lányban. Styles búskomor arccal figyeli a kezében tartott játékot, míg a másik két testvére egymással nevetnek valamin.
            Megcélzok egy ajtót, kockáztatva azt, hogy Stylesra nyitok rá. De ahogy rányomom fülem a nyílászáróra, semmi motoszkálást nem hallok. Lassan nyitom ki, s lépek be a helységbe. Egy műterem. Itt is fehér falak vannak, de némelyik le van takarva fóliával. Egy nagy festőállvány áll az ablakkal szemben, amin egy félkész festmény pihen. Már most csodásan néz ki, pedig nincs befejezve. Szörnyen részletes minden ecsetvonás, majd ahogy távolabb megyek, veszem ki a fejet, amit eddig ábrázol. A félkész test részlet egy hangyás nőt rajzol ki. Ahogy csukott szemhéját felhúzza, s grimaszol közben.

-Arra gondoltam, hogy esetleg megvár lent. Mondjuk a kanapén ülve. – ijeszt ki meghitt hangulatomból mormogó, s mérges hangja. Azonnal felé fordulok, s kezemet mellkasomhoz kapom.

-E-elnézést, csak- nem tudom, mit találjak ki, így elkezdek makogni, ami nem sok jóhoz vezet. – gondoltam körbe nézek. Illetlenség volt. Elnézést! – nézek végén szemeibe, amikben csak az idegességet és frusztrációt lehet látni.

-Készítek teát. – jelenti ki, majd ott hagyva engem; elmegy. Gondolom, ezzel arra céloz, hogy kövessem, így még utoljára körbe nézek és becsukom magam után a műterem ajtaját.

Testét egy szürke póló fedi, ami mutatja kidolgozott izmait, míg nadrágnak egy fekete bő melegítőt húzott, s lába mezítláb éli életét. Átsétálunk az étkezőbe, ahova leültet azzal, hogy pár pillanat és itt lesz. Keresztbe teszem lábamat, míg kezemet összekulcsolom az asztalon, s rádőlök. A falon pihenő órára tekintek, ami hajnali ötöt mutat. Hajamba túrok, miközben azt kérdezem magamtól, hogy mit is keresek itt.

Kijön két gőzölgő bögrével a kezében. Leteszi az egyiket elém, míg a másikat velem szembe, majd visszamegy. S kihoz csomó teás dobozt, citromot és cukrot. Leteszi azt is elém, majd leül velem szemben.

-Választhat, hogy milyen ízű legyen. –tolja elém a dobozokat. Kiválasztok belőlük egy barack ízű tea filtert, majd megízesítem, s a pohárba helyezem azt. Ő fekete teát készít magának, s Ő cukor és citrom nélkül issza, ami így sokkal erősebb és –szerintem – visszataszítóbb.

-Egyedül él ebben a hatalmas házban? – tekintek rá, amire az Ő arca megfeszül kérdésem hallatán. Bólint, majd kusza tincseibe túr, ami abszolút nem áll úgy, ahogy eddig láttam. –Nem érzi magát egyedül? – felsóhajt, s rám tekint egy ilyen „Nem unod?” nézéssel. –Sajnálom, csak beszélgetni próbálok. – motyogom visszatérve a teámhoz.

-Beszélgessünk inkább magáról. Biztos tud valami újat, talán érdekeset mesélni. – ajkaihoz emeli a bögrét, míg kortyol belőle egyet.

-Less le „Ribi”-zett . – mosolyodok el, míg rá tekintek, hogy megnézzem reakcióját. Határozottan nem erre számított.

-Micsoda? – szemöldöke között megjelenik a rég nem látott ránc, s ebből tudom, hogy nem éppen dobta fel, mint amire én számítottam. –Azt hiszem, el kell vele beszélgetnem.

-Nem, dehogy! Nem ezért mondtam! – egyből felébredek enyhe álmodozásomból, mikor ismerteti tervét. Mit fog gondolni ezután rólam Less? – csak ez jár a fejemben.

-Ne aggódjon, csak finoman teszem. – mosolyodik el, s tudom, hogy humorosnak találja. –És ezért sírt a padon? Mert le ribancozták? – tér rá a lényegre, amiért elhozott ide.

-Nem, nem viselt meg nagyon. – motyogom, míg próbálok beletemetkezni italomba.

-Ismerteti okát? – nemlegesen megrázom fejem, amire Ő fujtat egyet, s feláll. –Akkor ne tegye! – ordít rám, amire az egész ház visszhangzik. Kezén erei kidudorodnak, ahogy ökölbe szorítja azt, míg haja arcába lóg és ingerült tekintete kutat engem.

-Így nem fog nálam elérni semmit! – állok fel, hogy egy szinten érezzem magam vele. – Fogadja el, ha nem, akkor nem! – emelem meg hangom, majd kiiszom poharam tartalmát, s indulni készülök. –Köszönöm a teát, és a törődést. – mosolygok rá, de nem igazi; ezt Ő is tudja. Kiviharzok, elsétálva a sok festmény mellett. Amik előtt szívesen állnék meg, és csak nézegetném őket, s fejtemén, hogy mit gondolhatott közben. Mielőtt az ajtóhoz érhetnék, s nyitnám ki; becsapja előttem. Megfordítva nyom neki, s illeszti ajkát enyémre. Csókja hideg, s csak az indulat vezérli. Kirepedezett ajkai, mintha keresnék a vizet, hogy ne száradjanak ki. Próbálva nem visszacsókolni tolom el magamtól, s elkönyvelem; hogy egyáltalán nem tud csókolni. Kinyitja szemét, ami eddig csukva volt, s rám tekint, de arcomon az undoron kívül nem tud mást leolvasni. Ábrázata megfejthetetlen, de csak reakciómat várja. –Hogy volt pofája? Undorodok magától!– kiabálok rá, míg szemeimet mardossák a könnyek. Kicsapom az ajtót, majd elkezdek futni. Nem tud követni, hisz mezítláb van és az öltözete is túl lenge.

            Ahogy futok kifolynak könnycseppjeim, s most érzem, hogy elérkezett a pillanat, mikor búcsút mondhatok a munkámnak.

-Nem Darlene, csak egyszerűen megcsókolt. Ha azt lehet nevezni annak. – sírok Darlene ölében, míg Ő fejemet simogatja, s próbál megnyugtatni. –Szerinted lőttek a munkámnak? – törlöm meg szemem, s nézek fel rá.

-Egy próbát megér, Ade. Menj be, mutasd meg, hogy téged ez nem hatott meg és próbáld meg elviselni a következményét ennek a helyzetnek. – húzza el száját, míg fülem mögé tűr egy tincset. Csak bólintok, s kikelek öléből, hogy el kezdjek készülődni.

-Mr Styles hívat! – nyit be az egyik ismeretlen alkalmazott, kit még én nem láttam. Mosolyogva bólintok, míg belül felemészt kijelentése. Talán most van vége? Itt ér véget a mesébe illő munkám?

Mély levegőt veszek, mielőtt lenyomnám ajtajának szürke fém kilincsét és besétálnék a vesztembe. Ahogy lenyomom, párhuzamosan hunyom le szemem vele, s lépek be rajta.

-Miss Brooks! – köszön hivatalosan. Arcára tekintek, ami nem fejez ki semmi érzelmet.

-Jó napot, Mr Styles! – nyelek egyet, s leülök az íróasztala előtti egyik székre. Arca megfeszül, ahogy közelebb mengyek hozzá. Megigazítja nyakkendőjét, majd hajába túrva húzza előrébb székét.

-Illetlen volt ma. – közli, s talán ez csak a bevezető mondata volt. –Talán túl gyengén fejeztem ki magam, de nem rombolom földbe az érzéseit saját magával szemben. Nézze, talán úgy.. talán úgy tűnt mintha-

-Maga nézze, azt hiszem, hogy a magánéleti ügyeket nem beszélheti meg velem hivatalos helyen. Vagy akárki mással. – motyogom a második mondatom, mivel önbizalmam csökken. Elmosolyodik, de nem jó szórakozottsága miatt.

-Én cégem, én néző pontjaim, én döntéseim. Talán problémája akadt? – elégedett mosolya jelenik meg, gödröcskéivel együtt.

-Vegyük úgy, hogy meg sem történt. Rendben? – próbálok megalkuvó lenni, hogy ne érjen veszteség.

-De megtörtént, és maga csúnyán fejezte ki nem tetszését. Ha emlékezetem nem csal. Bár csak két, talán három órával ezelőtt történhetett. – arcára hirtelen ül ki és tűnik is el érzelme, ami a megbántottság. Megbántottam azzal, amit mondtam.

-Nem szokásom csókolózni a főnökömmel. Vagy ha igen, ami természetesen nem üzleti alapú, akkor legalább annyi, hogy már egy ideje ismerem. – próbálom megértetni vele, hogy miért érzem ezt. Hiszen úgy ül velem szemben, mint egy most visszautasított tinédzser.

-Értem. –elnéz szememből, s az asztalát kezdi fürkészni. –Távozzon! – parancsolja erőteljes hangon, amire megszeppenek. Nem küldhet csak így el! –Menjen vissza dolgozni! – hunyja le szemét, s dörzsölni kezdi halántékát. Azonnal felpattanok, s kisietek, hogy több kellemetlen pillanatot ne éljek át és munkámat is megtartsam, mielőtt még meggondolná magát.
____________________________________________________________
Sziasztok!
Egy kis meglepetés számotokra. Picit zavarosak a részek hozatalai, de igyekszem ezeket rendszerezni! 
(Csak egy ritka pillanat, mikor van egy alcíme a résznek. Hiszen van egy nagyon jó barátnőm és Ő találta ki neki ezt. Innen is puszi :*)
Véleményeteket ne sajnáljátok. Keveslem az előző részhez írt véleményeket. Természeten válaszolok rájuk! 
További szép napot, my Sunshine's!
Noraxoxo

07.Fejezet

            „Drága Delinem!

Nagyon sajnálom, hogy így kell megtudnod. Hogy nem olyan életed van, mint minden kislánynak, aki körülötted van.

Nem tudom, hogy életed melyik időszakát éled. Talán tizenegy, ami egy nagyon szép szám. Milyen szép nagylány lehetsz! Biztos van már fiú, ki elnyerte csupán létezésével kicsi szíved. Viszont én nem lehetek ott, hogy megvédjelek.

De Deline, nem lehetsz ezek miatt szomorú, rendben?

Meg KELL ígérned apunak, oké?

Elmesélem neked, hogy mi történt, de nagyon sok dolgot meg kell nekem ígérned. Még így is.

Most az első, hogy meg fogod próbálni feldolgozni, amit írok és nem kétségbeesni. Nem teszel semmi rosszat, sem magadnak, sem másnak.

Nem fogom megtudni, ha nem tartod be őket, de a te lelkiismereted tisztább és nyugodtabb lesz.

-Ade!..Talán csak sok alkoholt fogyasztott, Mr Ficsúrral. – Darlene próbál suttogni, de erre is felkelek. Hunyorogva fordulok hasamról a hátamra. Darlene és Jone alakja köszönt, amire a takarómat egyből magamra húzom. Talán csak, hogy Jone ne lássa azt, amit Darlene napi szinten láthat.

-Épp le „Ficsúr”-oztad a bátyám! – megy közelebb Darlenehez Jone, amire Darlene sikoltva szalad ki a szobámból. Jone rám tekint,  hogy megnézze; felkeltem-e rá. –Szép Reggelt! – kacsint rám, míg megszeppenve figyelem őt.

Van alkalmam jobban felmérni arcát, s rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem hasonlít Stylesra. Arca karizmatikus, s álla élesen kiáll, míg tekintete mogyoró barna, míg ajkai kevésbé olyan húsosak, mint bátyjáé. Haja egyenes és inkább megy át a közepes hosszúsága szökés barnába.

-Jó reggelt! – motyogom, míg felülök az ágyamban. Megkeresem az éjjeliszekrényemen a karórám, majd elmotyogok magamban pár obszcénszót, ahogy nyugtázom magamban, hogy kevés időm van, míg újra munkába kell állnom. Jone megáll az ajtóban, s intek neki, hogy menjen, hiszen nem előtte akarok átöltözni. Mosolya fülig ér, de becsukja az ajtót, amivel szinkronban pattanok ki, s elkezdek készülődni.

            A metrón ülve van időm gondolkodni, hogy miért álmodok olyannal, amit abszolút nem szeretnék. Ez nem egy álom volt, ez a megtörtént múlt. – tisztázom magamban. A leveleket is elolvastam, s nem akarom őket felemlegetni. Szörnyű emlékek sokasága.

            Ahogy sétálok fel az épületbe vezető lépcsőn megpillantom a parkolóban Stylest, ahogy egy elegáns nővel veszekszik a kocsijánál. Testbeszéde frusztrált, de hangját nem lehet hallani, csak pár szót. A nő rám tekint, ami nem esik nehezére, hiszen Stylesszal szemben áll, míg Styles nekem háttal. Kérdőn tekint rám, amire Styles is megfordul, de a düh ott marad arcán. Zavartan pillant el, majd a nő felé mond valamit és elindul irányomba. A nő álla a padlót verdesi, ahogy figyeli Styles alakját. Épp elindulnék zavaromban, mikor Ő utánam szól.

-Miss Brooks, nem is várja meg a főnökét? – ér utol, míg hajamat zavaromban fülem mögé tűröm. Nem lett volna időm kontyba tűzni, így hagytam hullámosan a tegnap esti göndörből. –Jó reggelt! – sétál mellettem, s rám néz, hogy felmérje kinézetem.

-Jó reggelt, Mr Styles! – motyogom, s én is rá nézek. Az Ő öltözete szokásos. Az öltönye tökéletesen áll rajta, míg haja mostanra már szétzilált. Nyelvem hegyén van, hogy megkérdezzem a hölgy jelenlétét vagy, hogy ő kicsoda, de illemből inkább hallgatok.

-Örömmel látom, hogy sikerült nem elkésnie. – mosolyog rám, s ismét érzem, hogy tenyerem viszket, hogy megpofozzam modortalansága miatt.

-Örömmel látom, hogy maga nem mindig néz ki tökéletesen, ahogy elképzeli. – vágok vissza, úgy érzem magam, mintha egy óvodás lennék. Erre rátéve egy lapáttal, hogy sietősebbre veszem a tempóm és egyedül hagyom. Egyenesen a nekem fent tartott dolgozószobába megyek.

-Jó reggelt, Ribi! – nyit be Less, majd a fénymásoló géphez megy.

-Reggelt’! – dermedek le megszólítására. –Adeline a nevem. – állok fel, hogy kérdőre vonjam őt.

-Jól tudom – fordul felém, majd elmosolyodik –Ribi. – és kimegy. Számat eltátom, s visszaülök a székembe.

            Haza érve úgy döntök, hogy kiadom magamból a nap feszültségeit és elmegyek futni, de aztán szemem megakad a cigarettás dobozomon. Rég nem cigarettáztam. Úgy érzem a futás ma már nem fog segíteni. Stylest az óta az óvodás szurkálódásunk óta nem láttam, de valahogy most nem is bánom. Darlene nincs itthon, így egyedül élvezhetem a lakáson eluralkodó csendet.

Aztán végig gondolva elnyúlok az ágyon és a plafont kezdem fürkészni. Késztetést érzek arra, hogy elszívjak egy szálat, de tartani akarom az ígéretem. Mint említette „Nem fogom megtudni, ha nem tartod be őket, de a te lelkiismereted tisztább és nyugodtabb lesz.”

Nyugodt lelkiismeretet akartam. Így inkább kikapcsolva az agyam, megfürdök és lefekszem aludni.

Mikor először nem voltam otthon, - emlékszem, talán négy éves lehettél – azt mondtam neked, hogy a Nagyihoz megyek. Megkérdezted, hogy jöhetsz-e te is, amire azt válaszoltam, hogy a Nagyi rossz helyen van, és nem tetszene. A „Nagyi” szó egy fedőnév volt, Édesem. Fedőneve a helynek, ahova járnom kellett. Miért kellett járnom a Nagyihoz?

Valami nem volt velem rendben.

Az agyamban a dolgok fakultak, sötétedtek el. Mikor egy világos szobában hirtelen lekapcsolják a világítást, de te nem tudod, hol a kapcsoló.  Kilátástalan.

Nem akartalak ebbe a kilátástalan helyzetbe csalni téged is, sőt inkább el akartalak zárni magamtól.

Nem volt akkora szerencsém, ahogy kevesebbet láttál, úgy ragaszkodtál hozzám.

Ez a levelem csak egy összefoglaló levélnek készült, mégis mindent össze-visszaírtam. Megpróbálom a következőben az elejétől leírni.

Ne feledd, Delinem; Apu szeret!”

            Nagyokat lélegezve ülök fel az ágyon. Ismét az emlékkép. Egy szörnyű, szívet maró emlékkép. Hajamba túrok, hogy egy kis levegőt kapjanak izzadt tincseim. Nem akarom újra élni ezeket, de mégis magamon kívül ezt teszem. Kinézek az ablakon, ahol a táj egy gyönyörű csillagos ég, több magas épületben úszva.

Halkan felkelek, s kisétálok, hogy valamivel lenyugtassam hevesen verő szívemet. Lábam alatt a hideg padló leviszi felhevült testem hőmérsékletét, de miután ittam se nyugszik meg szívem.

Visszamegyek szobámba és felhúzom futó szettem.  

Halkan csukom be magam után a bejárati ajtót, majd a lépcső felé veszem az irányt. Lefutva azon lassítok le a földszinten, ami csöndbe és nyugalomba burkolózott a nappali nyüzsgéshez képest.

Ahogy elkezdek futni szívem nehezebb, s torkomban keletkezik egy szorongató érzés, s tudom, hogy nem fog menni. Keresek egy padot és arra leülve elkap a sírás. Hirtelen zúdul rám minden, s úgy érzem, már csak ez segít; ha kiadom magamból.

Tudom, hogy ez a sírás már régóta kikívánkozik belőlem, s most érkezett el az idő, hogy beteljesüljön.

-Miss Brooks, minden rendben? – hallok meg egy ismerős dörmögő hangot a hátam mögül. Azonnal letörlöm a könnyeimet, s veszek egy mély levegőt. Az ember már sírni se tud „vendég” nélkül. –Maga sír? – ül le mellém, majd egyik ujjával erőszakosan felemeli államnál fogva fejem. Beszívom ajkaimat, hogy ne kapjon el ismét a sírás. –Mi történt? Valaki bántotta? – arca nem fejez ki semmi érzést, míg szeme zaklatottan fürkészi arcom. Nemlegesen megrázom fejem, majd kihúzom fejem kezéből.

-Mit keres itt? – bunkón hangzik kérdésem, de egyáltalán nem vágyom társaságra.

-Futok. – köpi idegesen. Gondolom nincs ínyére megosztani velem.

-Hajnali három. – közlöm vele, míg rá tekintek, s ezzel biztosra vehetem, hogy tényleg csak futott. Haja csapzottan tapad homlokához, fekete pólója izzadtan tapad testéhez és melegítőnadrágja lóg derekán.

-Jól tudom, hogy mennyi is az idő. – álla megfeszül, s elnéz rólam. – Maga viszont..? – várja, hogy folytassam a mondatot.

-Nem tudtam aludni.

-Ezért sír egy padon, a park egyik legjobban nem keresett részén egyedül. – bólintok, majd felállok, hogy itt hagyjam vagy jelezzem neki, hogy nem kívánom társaságát. –Jöjjön, igyon meg velem egy teát. Gondolom, kávéra nem fáj a foga. – áll Ő is fel, s szemembe néz.

-Tudja, holnap dolgoznom kell. Sajnos a főnököm nem olyan elnéző. – húzom el szám, míg belül nevetek magamon. Halványan elmosolyodik, míg reagál.

-Talán ha elég eltökélt, enged magának. – kacsint, s derekamra simítja kezét, hogy irányítson.

-Komolyan, holnap- vagyis ma nem tudok felkelni, el fogok késni! –mászok ki keze hatalmából, míg újra megállunk.

-Adeline, kérem, emelje meg a kurva lábát és ne kéresse már magát! – szám eltátom, ahogy kedvesből hirtelen váltott át frusztrálttá, s kiabált. Először szólított a keresztnevemen, ami szintén meglepett. Alsó ajkamat beharapva bólintok, míg Ő visszaveszi normális formáját.

-Détermination, Mlle Brooks! - ejti kecses brit akcentussal, míg felnézek arcára. –Franciául van. – válaszol a fel nem tett kérdésemre.

-Tud franciául? – Persze, hogy tud! – csap fejbe tudatalattim, de csodálatom miatt örülök, hogy egy ép mondatot sikerül összehoznom.

-Úgy nézek ki, mint aki ne tudna? – mosolyog le rám, majd kocogásba kezd. Én még mindig sétálok, s próbálom emészteni az információkat. –Miss Brooks, ha nem szedi a lábát, kénytelen leszek a hátamon elvinni teázni! – kiabál hátra, 

_________________________________________________________
Sziasztok!
Köszönöm azt a pár megjegyzést, amit írtatok. Nagyon hálás vagyok a pozitív véleményekét!
Most se sajnáljátok, szívesen olvasom őket.
Remélem nem csalódtatok!
Nora xoxo

06.Fejezet

            Darlene szeme megcsillan az örömtől, talán a felismeréstől, de semmiképp sem a csodálattól. Jone avagy Mr Styles vagy Mr Styles öccse, mosolyogva méri fel a teremben ülő embereket. Majd miután még mesélt arról Styles, hogy minek érdekében gyűltünk össze, megkezdtük a vacsorát.

Felmérem tekintetemmel a tömeget, s megpillantok egy frusztráló ábrázatot. Less méreget, s tekintetéből semmi jót nem veszek ki. Mintha villámokat tudna szórni szeméből, s azzal meg tudna ölni. Nyelek egyet, míg tányéromra terelem figyelmem. Darlene mosolya füléig ér, s arca a szokásosnál pirosabb. Míg Jonera tekintek, aki szinte le sem veszi Darleneről tekintetét. Elnézést kérve és oda súgva Darlenenek, hogy miért megyek, szállok el az asztaltól, s a mosdó felé veszem az irányt. Kinyitva ajtaját tükörbe nézek, s viszek fel a már kopott vörös rúzsomból. Hajamba túrok, hogy megigazítsam azt, miközben kilépek az illemhelyről. Mélylevegőt veszek, közben picit lehunyom szemem. Azt hiszem, ez megnyugtat valamelyest, mikor valaki megérinti vállamat. Azonnal kipattannak szemeim, s a kéz tulajdonosára vezetem azt. Styles.

-Látom, sikerült elkészülnie. – nyugtázza kinézetem szinte magának, viszont azért bólintok neki reagálásképpen. Majd ajkaimra tekint, s szemöldöke között megjelenik az, az oly’ ismerős ránc. –Mi ez a kurvás rúzs, Miss Brooks? – kiveszi zsebéből az Ő monogramjával ellátott zsebkendőjét, s erősen rányomva számra; letörli. Reagálni nincs időm, így csak ledermedve hagyom neki. Megnyalom alsó ajkam, hogy megbizonyosodjak róla; már nem érzem a rúzs enyhe eszenciáját. Majd zsebkendőjét visszahelyezi zsebébe. –Olcsó ribancnak tűnt. – közli, míg megfordul, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nincs senki velünk egy légtérben. Egy keskeny folyosó, ami ajtóval van zárva, minek okát nem látom. Pontosabban nem zárva, de azt is lehetne.

-Már elnézést?! – háborodok fel, hiszen nekem az a rúzs nagyon is tetszett. Visszafordul, s felvonja egyik szemöldökét.

-Jól hallotta; olcsó ribancnak tűnt. – ismétli meg, de pontosan hallottam először is.

-Ez aranyos. Más férfi értékelné. – hajamba túrok frusztrációm végett, s egyik lábamról, másikra állok. Válla föl-le mozog, ahogy magába fojtja nevetését.

-Ugyan, mind azt képzeli, hogy a maga vörös ajkai hogyan kényeztetik az ő..hm, hát hogy is mondjam; hímtagját. Ne értse félre, nem magamra gondolok! – mosolyodik el féloldalasan, s gödröcskéje megjelenik azon az oldalán. Mintha egy pajzán mosoly ülne rajta, de úgy érzem, ezt nem szabadna tűrnöm. Felemelve jobb kezem találkozna az Ő frissen borotvált arcával, ha azt Styles keze nem állítja meg, s szorítja meg úgy, hogy fel kell jajdulnom. Arca elkomorodik, s ismét látatni engedi idegességének jelét. –Ezt, még egyszer meg ne próbáld! – idegesen mormolja közvetlen arcomnak, míg lehelete orcámat simogatja. Megszeppenve állok, valahogy nem így képzeltem el ezt a szituációt. Egyre erősebb a szorítás a kezemen, míg arca és arcom közötti távolság nem csökken. Majd a folyosó ajtajának nyitódása zavarja meg Őt.

-Harry, az asszisztensed keres. – Jone jön kiabálva ezt az egy mondatot testvérének, aki próbálja visszavenni normális küllemét. Megigazítja zakóját, majd hajába túrva tekint még rám figyelmeztetően, s öccse felé fordul érdeklődve, így ott hagyva egyedül.

Kezemre tekintek, amit egy perce sem szorított, ezt bizonyítják a véraláfutások, amik már most megmutatkoznak.

Feldolgozva mind ezt megyek vissza az asztalhoz, ahol a hangulat nem változott, kivéve a helyzetem. Már két frusztráló tekintete figyel, amire hasam görcsbe rándul.

-El van kenődve a rúzsod, Ade! Miért nem figyelsz, ha már leszeded? – nyúl arcomhoz Darlene, amire ösztönösen elhúzom. Talán a durva érintések hatására, de nem engedem, hogy hozzám érjen. –Mi történt? – tekint kezemre, ami még csak piros, de később sötétebb árnyalatokat fog felvenni. Mielőtt elkezdhetném mondani Jone zavar meg minket.

-Darlene, kijönnél? – nyújtja felé manikűrözött és ápolt kezét, amire már ránézve is kellemes érzés fog el. Darlene gondolkodás nélkül hagy ott, s nyugtázom magamban viselkedését. Alsóajkamba harapok idegességemben, s kezemre pillantok. Talán csak túldrámázom a helyzetet. Lehet meg akarta tartani a „férfi” pozícióját, s nem akarta magát megalázni.

-Sajnálom, nagyon fáj? – jön mellőlem a dörmögő hang, amire felkapom fejem. Darlene helyét foglalta el, s közelebb húzta a széket, s ezt mind úgy, hogy én észre se vettem. Sajnálja? Felfogja, mit tett? –belsőm teljesen kiakadt, ami érthető is, de külsőm csak a fájdalmat mutatja.

-Nem éppen kellemes. – motyogom sértetten, s elfordulok tőle.

-Normálisan kérdeztem, normális választ várok el Öntől, Miss Brooks! – vonásai megkeményednek, s rá kell jönnöm; nem szereti, ha nem kapja meg a megfelelő tiszteletet. Telefonja megcsörrent, amihez rögtön oda kap, s kiveszi nadrágzsebéből. Majd egy kaján mosoly után visszahelyezi, s mosolyát lemosva tekint vissza rám. –Kedves barátnőjének hosszú éjszakája lesz! – jelenti ki, mire eltátom szám, s úgy érzem elég volt mára társasága.

-Mennem kell, köszönöm a meghívást és további szép estét! – szedem össze magam, s felállva hagynám ott, ha nem követne. Derekamra simítja kezét, hogy ne tűnjön úgy, hogy fut utánam. Ismét, a megaláztatástól való félelme. Megfogom kezét, ami csodámra nem puha. Sokkal inkább érdesebb, s hideg, mint ahogy azt elképzeltem, s mint amilyennek tűnik. Próbálom levenni, de erősen szorítja azt. Inkább hagyom, s megvárom, míg kiérünk az épületből.

-További szép estét, Mr Styles! – köszön el az étterem bejáratánál álló ember, amire Styles csak bólint.

-Bunkó! – motyogom magamban, hiszen engem észre se vett. Styles megsimogatja azt a helyet, ahol kezét tartja, mintha nyugtatni vagy talán csitítani akarna. Kiérve kilépek tartó keze közül, míg az Ő testtartása elernyed, s bent tartott levegőjét kifújja. Mivel már elköszöntem, így úgy gondolva nem fogja sértésnek venni, elindulok haza.

-Ne vigyem haza? – kiabál utánam, amire az én testtartásom is elernyed. Bunkóság lenne neki nemet mondani.

-De, persze, haza vihet. – fordulok meg, s veszek fel egy kényszer mosolyt, amit Ő észre is vesz, de nem jegyzi meg.

            Beülve kocsijába ismét elkap az ismerős érzés, mint két órája körülbelül. Annyi különbséggel, hogy most nem kapcsolja be a kellemes dallamot, hanem helyét átvette a kellemetlen csönd.

-Jól érezte magát? – töri meg a kellemetlen pillanatot, s kérdése számomra még kínosabbá teszi. Hihetetlen, hogy komolyan is gondolja az ilyen jellegű kérdéseit.

-Lehet azt mondani, igen. – válaszolom remélve, hogy érzi; igazából szörnyen érzem és éreztem magam.

-Túl jó színész, Miss Brooks! Nem lehet, hogy pályát tévesztett? – néz rám vezetés közben, s tekintete komoly érdeklődést mutat, de mondanivalójában érzem a szarkasztikát.

-Mindketten rossz pályát választottunk, Mr Styles. Úgy gondolom. – vágok vissza, amire ajka szélén mosoly bújik meg.

-Haza vigyem? – tekint rám, így az útról elveszi tekintetét. Szemei egyfajta érzést mutatnak, ami számomra még ismeretlen, de próbálok nem figyelni rá. Bólintok, amire reagálásképpen Ő is bólint és ismét az utat figyeli.

            Lekapcsolja a még búgó motort, de tekintete erősen a szélvédőt szemléli. Mintha mindent ki akarna zárni. Éjfél elmúlhatott, s ahogy feltekintek a lakásunk ablakára, rá kell jönnöm, hogy tényleg nincs itthon Darlene. Majd Stylesre nézek, ki mintha szellemet látna, csak kifele bámul.

-Köszönöm a fuvart! – hangom gyenge és halk, hiszen hirtelen nincs merszem megtörni a csendet. Rám szegezi tekintetét, így a kinti lámpák fényének segítségével van esélyem végigmérni kifejezéstelen arcát.

-Ez nem csak egy fuvar volt, Miss Brooks! – mondja, mintha sokkal többet látna bele. Aztán elismételve magamban mondatát eszmélek rá, hogy lehet az estére gondolt.

-Elnézést, az estét is köszönöm! – mosolyodok el, mintha hálás lennék, pedig abszolút nem vagyok az.

-Felkísérjem? Egyedül nem épp biztonságos egy ilyen fiatal hölgynek. – Bólintok beleegyezésképpen, de nem értem, hogy miért pocsékolja a drága idejét. Kiszállva magára kapja a zakóját, s hajába túrva zárja be az univerzális kapcsolójával. Kezét nyújtja, majd mikor odaérek hozzá, derekamra simítja, mintha ezzel kifejezné birtoklási kényszerét. Kényelmetlenül érzem magam, nem megszokott.

-Szép estét, Adeline! – köszön a portás srác, akivel már egészen összebarátkoztam. A köszönésre Styles keze erősebben szorítja derekamat.

-Estét’! – motyogja idegesen Styles, s tudom, hogy nem értékeli tiszteletlenségét.

-Jó estét! – mosolygok rá viszonzásképpen a gesztust, amire hirtelen Styles elveszi a kezét és nadrágzsebébe csúsztatja. Az általa nyújtott enyhe melegség megszűnik, s mintha kinyitották volna az ajtót, ami mögött egy durva téli vihar tombol, átjár a hideg. 

            A liftre várni kell, ami elég kellemetlen, hiszen Ő nem beszél hozzám, én meg nem szeretnék kezdeményezni egy kelletlen beszélgetést. Ahogy megérkezik a lift, beszállunk, s mintha két idegen lennénk egymás mellett állunk. Nem nézünk egymásra, nem beszélünk egymáshoz. Becsukódik az ajtó és Styles velem szemben áll, engem beszorítva a lift egyik sarkába.

-Tiszteletlen volt a barátod. – suttogja, s szeme mélyen enyémbe mered. Úgy közli velem, mintha én tehetnék a portás faragatlanságáról.

-Nem a barátom, csak ismerősöm. Minden nap találkozunk, hiszen itt lakom. – eltűröm a mostanra már enyhén göndör hajamat a fülem mögé. Frusztrál ez a közelsége.

-Értem. – távolodik el, s visszaáll ugyan abba a pozícióba, mint amiben állt. Légzése sietős, s rá tekintek, hogy minden rendben van e vele. Testtartása peckes, míg orra fel van húzva.

-Minden rendben? – megyek közelebb és kezemet bicepszére teszem. Eltávolodik érintésemből, majd hirtelen fogja meg két karom és taszít a lift falának. Kifújja mélyen a levegőt, hogy lenyugtassa magát.

-Sajnálom, csak- elengedi kezem és ismét eltávolodik. –Hirtelen közeledett. – motyogja, amire szemem elkerekedik. Hirtelen közeledtem? Az érintésemre gondol? Hirtelen tettem volna?

Majd a lift jelzi, hogy megérkeztünk, így engem előre engedve jön utánam. Kiveszem táskámból a kulcsom, s nyitnám ki, ha az ajtó nem lenne résnyire nyitva. Riadtan tekintek Stylesre, aki csak az ajtót figyeli és engem eltolva onnan, vágja be azt és kapcsolja fel a villanyt. Mögötte lépkedek, de Styles hirtelen megáll, és felém fordul. A földre tekintek, ahol Darlene meztelenül fekszik Jone alatt. Szememet reflexszerűen takarom el és fordulok meg. Arcom ég, nem éreztem magam még ilyen kellemetlenül.

-Azt hiszem rosszkor jöttünk. – Styles hangjában ott a humor, míg én eltakart szemmel próbálom elvezetni magam a szobámhoz. Mikor azt megtalálom, már Styles lenyomta nekem a kilincset. Elveszem a kezem és azonnal berobbanok oda, de Ő nem követ. –Igazán otthonos. – néz körbe a küszöbről. –Azt hiszem, mennem kell. – halványan elmosolyodik, majd elindul kifelé. –Érezzétek jól magatokat! – kiabál a turbékoló párnak, majd becsukja az ajtót. De mielőtt becsukhatnám szobám ajtaját, még megszólal a szobaszerviz telefonja.

-Szép álmokat, Miss Brooks! – Styles dörmögő suttogó hangja köszönt vagy épp búcsúzik el tőlem.

-Magának is! - mosolyodok el gesztusán, majd leteszi a telefont, így már csak a sípszót hallom.

            Becsukom magam mögött az ajtót, hogy ne találkozzak több kellemetlen pillanattal. Leveszem a ruhám és lemosom a sminkem, majd összefogva a hajam és felhúzva egy tiszta fehérneműt ülök le az ágyamra. Hosszú nap volt ez a mai. Az első munkanapom, ami őrület volt. Azt érzem, hogy Styles több figyelmet ad nekem, mint amúgy adna másnak.

-Eline, örülnék, ha- nyit be Édesanyám, s teljesen elocsúdik, ahogy meglátja, mit teszek. –Tedd le! MOST, Eline! – megüti kezem, hogy kiessen a cigaretta belőle és majdnem egy egész szál csak úgy a semmibe vész. –Adeline Brooks, mi a jó Istent csinálsz? Tisztába vagy azzal, hogy mit teszel? – kezemet fogva rángat ki szobám ablakából, így kisszoknyám, amibe öltöztem; elszakadt, mivel térdeltem. Lefolyik első könnycseppem, hiszen ez a szoknya sokat jelentett nekem. Édesapám vette születésnapomra. Különleges értéke volt, mely’ így elvesztette valamennyi varázsát. Nem is arra figyeltem, ahogy megpofoz anyám vagy hogy kiabál velem, hanem ahogy száll el a varázsa a gyönyörű fodroknak, ahogy szememben fakulnak a színek.

Majd ahogy megnyugszom, veszem észre, hogy Édesanyám már kiment a szobámból, ablakom lakatra van zárva a szobám fel van forgatva és az ajtóm nem nyitódik. Büntetést kaptam. – tisztázom magamban, de nem visel meg különösebben. Inkább a kupis szobámban megkeresem a varródobozkám és levéve szoknyám varrom meg, ahol elszakadt. Már nem lesz ugyan olyan, de jobb, mintha nem lenne.

Megvarrva úgy néz ki, mintha egy sebes szívet próbálnánk helyrehozni, valahogy az én szívem egyezett a szoknyám állapotával.

Ágyam alól kiveszem a régi, poros leveleket, melyeket még Ő írt. Nem, nem szerelmes levelek. Inkább csak szeretetről szólnak, törődésről és odaadásról.

Lassan nyitom ki az elsőt és kezdem olvasni sorait.

„Drága Delinem!

Nagyon sajnálom, hogy..

_______________________________________________
Sziasztok!
Itt van a 6.fejezet, mely remélem nem okoz csalódást és pozitív véleménnyel vagytok róla.
Köszönöm a kommenteket, ha időm engedi reagálok rájuk és aki még nem tette vagy új csatlakozzon a blog fb csoportjához, melyben minden plusz és alap információt megtaláltok a részekkel kapcsolatban. LINK

05.Fejezet

            Hat óra negyvenöt, s már az irodája előtt ülök, s várom, hogy megjelenjen

vagy behívjon. Combközépig érő szoknyámon végig simítok, smegigazítom vállamnál a ruhám pántját, hogy az tökéletesen álljon rajtam.Hajamon is végig simítok, ami hasonlóan a múltkorihoz egy középen választékoskonty. Ujjaimmal idegesen kopogok táskámon, s karórámat figyelem. Pont hét óra nulla nullakor meg is érkezik, amint megpillant egy elégedett mosoly jelenik meg arcán, amit legszívesebben egy pofonnal letörölnék.

-Reggelt’ Miss Brooks! – nyitja ki irodájának ajtaját, s enged előre, így esélyt nem adva arra, hogy felmérjem Őt.

-Reggelt’. – motyogom, s leülök az íróasztalával szemben elhelyezkedő székbe. Ő megáll szinte az ajtónál, ahol egy tükör lóg a falról, s megnézi magát benne. Gondosan elrendezett hajába túr, majd ajkán végighúzza ujját. Testét egy fekete szmoking fedi, ami tökéletesen élére van vasalva, kezén karórája pihen. Megjelenése kifogástalan. Biztos van az öltözésre is külön embere. – jegyzi meg belsőm. Ingjének ujját igazítva sétál felém, majd kigombolva zakóját, ül le székére.

-Magát vettem fel az állásra. A papírokat majd elintézzük más időpontban, mint tudhatja sok a dolgom. – egy részem örül, hogy megkapta az állást, míg másik keservesen visít az elégedetlenségtől. Talán nem éppen a legjobb ötlet volt ide jelentkezni erre az állásra, de már nem vonhatom vissza. Tapintatlannak és hálátlannak tűnnék, ami rám egyáltalán nem jellemző. Bólintok, s Ő csak figyel engem, mintha valami olyan lenne rajtam, amiről nem tudod levenni a szemed. Kényelmetlenül érzem magam, így krákogva egyet, elnézek másfele, s felmérem az irodáját. Két általa készített festménye is kint van a falon, s ezt csak az aláírásából veszem ki. Az egyik egy olyan kinézetű fiú, mint Ő talán egy erdőben, s virágot fog a kezében, míg a másik, amit a kiállításon volt szerencsém először megnézni. Az emlékre inkább visszafordulok, s újra Rá tekintek. Papírokat olvas át, s ismét ott a szemöldöke között elhelyezkedő ránc. Majd a papírokról a telefonra vezeti tekintetét, s megnyomva egy gombot szól bele az ismerős asszisztens hangja.

-Jöjjön be! – parancsolja neki köszönés nélkül, amire megrezzenek, de mintha itt se lennék, nem néz felém. Az asszisztens azonnal be is nyit, amire Ő ismét mély levegőt vesz, hiszen megint nem kopogott, így a ránc még nagyobb lesz, s teste megfeszül. Kezét ökölbe szorítja, így próbálja dühét visszafojtani. – Miss Brooks-nak meg kéne mutatnia az irodáját, és hogy mit hol talál. –kezdi halántékát masszírozni, amire az asszisztens feszélyezetten tekint rám.

-Rendben. Esetleg valami más, Mr Styles? – szorongatja a nő a mappáját, ujjpercei szinte elfehérednek, de arca nem sugároz semmi féle aggodalmat vagy hasonló érzést.

-Kopogjon. Köszönöm. – int, hogy elmehet, amire én felállok, s visszatekintek rá, ahogy lehunyja szemét, hogy nyugalmat leljen. –Sok szerencsét, Miss Brooks! – tekint fel rám, s arca hirtelen megváltozott. Dühösből váltott át ismét nyugodttá, ahogy rám tekintett, ami megijeszt.

-K-köszönöm! – nézek el róla, kellemetlenül érzem magam.

-Jöjjön, Miss! – szólít meg az asszisztens, amire oda kapom tekintetem, s szinte azonnal el is indulok felé.

-Ez lenne az új irodád. Ha valamit esetleg nem találsz, keress meg vagy értesíts valakit. – miközben beszél, alaposan végig mér, s tekintete elítélő. Nem értem, hogy miért.

-Rendben, köszönöm! – próbálok mosolyogni, s nem mutatni belső érzésem. Az asszisztens arcáról, mintha lemosták volna azt a maszkot, amit még a főnöke előtt viselt, s mostanra már csak a pökhendiséget, az undort és a lenézést látom rajta.

-Mi is a neved? – kezdi keresni papírjai között.

-Adeline, Adeline Brooks. – mondom, mielőtt megtalálhatná a keresett papírt.

-Adeline, ebben a társaságban senki nem magáz senkit. – közli velem nyersen, majd egy „Sok sikert!” motyogása közben, rám csukja az ajtót. Táskámat az íróasztalra teszem, s leülök a székbe. Kezembe temetem arcom, vigyázva halvány sminkemre. Még nyolc óra sincs, de már most érzem, hogy elfáradtam agyilag.

     Próbáltam ízlésem szerint – amennyire ezt megtehettem – átalakítani az irodát, hogy valamennyivel otthonosabban érezzem magam, de az asszisztensnő csak növényeket engedett. Aminek nem örültem, de egyelőre megtette.

-Mr Styles hív. – nyit be az asszisztens. Kipattanok a székből, s utána sietek.

-Amúgy, hogy is hívnak? Ne haragudj, de te még nem mutatkoztál be nekem. – próbálom tartani vele a lépést, de mintha ő le akarna engem hagyni, siet tovább.

-Less. – vágja rá, majd kopogva az ajtón, s megkapva rá az engedélyt nyitja ki előttem azt. Mielőtt megköszönhetném Lessnek, már be is csukja, így egyedül maradva Vele.

-Miss Brooks, üljön le. – mutat a székre, ami az íróasztala előtt pihen, míg ő leveszi zakóját, s a hajába túrva ül le velem szembe. –Csak pár papír van, amit alá kell írnia és egy ideig nem találkozunk ennyiszer. – mosolyodik el féloldalasan, amire gödröcskéje azon az oldalon megjelenik. –Így is több figyelmet kapott, mint amit amúgy meg szoktam adni. – teszi elém a papírokat. Gyorsan átfutom szememmel, majd aláírom, mikor úgy gondolom, hogy minden rendben. –Köszönöm! – veszi el, s egy mappába teszi, amin az én nevem szerepel. –Adeline. Milyen művészi név. – olvassa fel nevem, s még pár percig azt fürkészi, majd elteszi. Nem tudom, hogy ez most bóknak szánta vagy csak megjegyezte.

-Köszönöm! – motyogom, amire rám emeli tekintetét és ismét ott van féloldalas mosolya.

-Olyan szerény itt az irodámban. A nyílt utcán valahogy többet jár és máshogy a szája. – sétál közelebb, s szinte előttem neki támaszkodik karöltve az asztalának. –A „máshogy”-ot a stílusára értem, természetesen. Mivel maga képes mindent félreérteni.- smaragdja megcsillan, s agyam kikapcsolja a belső „értékeit” és a külsővel kezd foglalkozni, ami így hihetetlenül szívdöglesztő.  Majd az ajtón való kopogás szakítja meg ezt a pillanatot, így agyam azonnal visszakapcsol és elundorodik tőlem, hogy egy perce ilyen fordult meg a fejemben.

-Mr Sty- Less nyit be, de amint meg pillantja helyzetünket, ahogy én ülök a széken, s közvetlen előttem dől íróasztalának Ő, karöltve; megdermed. –Elnézést, csak- rám tekint, s szeme egyfajta gyűlöletet sugároz, mintha én hoztam volna őt kellemetlen helyzetbe.

Ellöki magát az asztaltól, így visszasétálva a székéhez.

-Mondja, mit szeretne. – sürgeti, nem is figyelve szerencsétlenkedésére.

-Tárgyalása van, negyed óra múlva. De nem helyben tartják, most hívtak fel és közölték. – olvassa ki papírjából, míg én Stylest figyelem, ahogy ismét előjön szemöldöke között az a ránc.

-Ez csodálatos. Miért nem előtte egy perccel szólnak ide? Faszkalapok. – csapja asztalához kezét, amire megugrok. –Hívd vissza őket és mond meg nekik, hogy kurvára késni fogok és leszarom, hogy mit mondanak. – mondata végén Lessre néz, aki csak bólintani mer, majd kimegy az irodából. –Jobb, ha maga is teszi a dolgát, Miss Brooks. – küld el finomabban, amire csak bólintok. Mielőtt kiléphetnék az ajtón, még megszólal. – Oh, majd’ elfelejtettem. Céges vacsorát szerveznek, amire Ön is hivatalos. Majd eljuttatom a többi információt magának. – bólintok ismét, s egyből arra gondolok, hogy ez majd Darlenet mennyire lázba fogja hozni. –Ja, és ne számítson valami komoly dologra. Általában csak könnyedebben beszélünk a cég dolgairól. Ha gondolja, hozza el barátnőjét. – mosolyodik el mondata végén, amire én értetlenül összehúzom szemöldököm az utolsó információ hallatára. – Viszlát, Miss brooks! – küld el, amire csak elmotyogok egy „Viszlát!”-ot és becsukom magam után az ajtót.

-Szia Darlene, készülj, mivel este hivatalosak vagyunk egy vacsorára. – vágok egyből a közepébe, semmi bevezetéssel. Az irodám túl egyszerű, unalmas és csöndes. Nem ismerek itt senkit, akivel tudnék beszélgetni, így gondoltam felhívom Darlenet, mivel úgy is kell vele beszélnem.

-Ugyan csak hova? – picit furcsállom beszéd stílusát, de nem említem meg.

-Felvettek a céghez, így hivatalos vagyok a céges vacsorára. – visszafojtott hangon mondom, nem mintha bárki hallaná.

-ÚRISTEN! GRATULÁLOK, NAGY LÁNY! – kiabál a telefonba. Majd meghallok egy dörmögős férfihangot.

-Darlene, nem egyedül vagy? – kérdem kétségbeesve, remélem nem hangosított ki.

-Hát, nem hiszem, hogy hallani szeretnéd a válaszom. – elképzeltem, hogy összehúzza magát és lehunyja szemét, reakciómat várva.

-Ki vagyok hangosítva? – hangomon érezni lehet a dühöt, s tudom, hogy Darlene is észrevette.

-Már nem. Sajnálom! – motyogja, tudja, hogy nem értékelem.

-Ki az, Darlene? – szinte követelem a válaszát, s lábam idegesen járni kezd a padlón.

-Tudod meséltem-

-Nem kell folytatnod. – nyomom ki, s nyugtatásképpen egy mély levegőt veszek. Sose tanul a hibájából. Mint minden ember, többször elköveti. De mégis lehetne több esze.

-Mr Styles faxot küldött neked! – nyit be egy – számomra – idegen lány. Hasonlóan kosztümben van, s haja kontyba van összefogva.

-Rendben, köszönöm! – mosolyodok el halványan, amire ő viszonozza, s kimegy. Leülök, és megnézem a faxot.

„Miss Brooks!

A vacsora húsz óra nulla nullakor lesz, a Sédation étteremben. Igen, egy francia étterem, remélem nem lesz ellenére, ha mégis; Ön problémája.

Remélem az öltözetet és hasonlókat nem kell tisztáznunk.

Viszlát később, Mr Styles.”

Megírtam Darlenenek is üzenetben az információkat, csak hogy mire hazaérek, már kész legyen.

Este tizenkilenc óra és talán rajtam és a takarítókon kívül nem tartózkodik senki az épületben. Összeszedem a dolgaim, s próbálok nem itt hagyni semmit. Összegombolva szövetkabátom megyek a lift felé, megnyomom a gombot, míg elköszönök a takarítóktól. Majd egy csengőszóval jelzi a lift, hogy megérkezett. Ahogy kinyitódik az ajtó, megpillantom a mai napon általam már sokszor látott személy.

-Jó estét, Miss Brooks! Maga? – megy arrébb, hogy besétáljak mellé. –Már rég véget ért a munkaideje és ezért nem kap több fizetést, remélem, ezzel tisztában van! – támad le, amire megforgatom szemem. Természetesen tisztában vagyok vele.

-Magának is Jó estét és igen, tisztában vagyok vele. Csak nem akartam otthonra hagyni a munkát. – magyarázom meg, amire csak bólint, de ideje sincs tovább vinni a beszélgetést, mivel megcsörren telefonja, amit fel is vesz.

-Harold Edward Styles. – álla megfeszül, s tekintete előre mered, ahogy a telefonálóra koncentrál. – Talán fél óra..Kurvára ne parancsolgass nekem!..Odaérek, mikor oda érek, egyelőre a saját magam főnöke vagyok. – ezzel ki is nyomja a telefonját, így én eltekintek róla, mintha nem is figyeltem volna, bár Ő is jól érezte tekintetem, mint ahogy én szoktam az Övét. Mindketten a földszintre megyünk, így mikor megérkezünk, Ő előre enged engem, így elsőnek megyek ki.

-Mivel van? – néz körbe, keresve a kocsimat, de ott csak az Ő autója áll.

-Metróval jöttem. – nézek rá, amire egy gyors undor fut végig arcán.

-Metróval? Mindennap azzal jár be? – lassan sétál, mintha komolyan érdekelné a válaszom.

-Nem rég költöztem ide Los Angelesbe. – világosítom fel, hogy nem mindennap.

-És most gyalogolna? – zsebébe dugja kezét, s rám tekint. Smaragdja csillog, s az ember nem tud nem belenézni.

-Azt hiszem igen. – kapom el tekintetem, mintha szégyellném, pedig nem így van, csak kellemetlen ez a helyzet.

-Elvihetem, ha gondolja. – univerzális kulcsával nyitja ki a kocsiját, amire az villog és egy éles hangot ad ki, ezzel jelezve ezt.

-Ugyan, megteszem ezt a távot, nincs messze. – mosolygok rá kedvesen.

-Nem egészen egy órája van, hogy haza érjen, letusoljon, felöltözzön, kicsinosíthassa magát, összeszedje a barátnőjét és ne késsenek el a vacsoráról. Azt hiszem, ha haza viszem, talán mind ezekre lesz ideje, de ha sétál, jól lejáratja magát. – érve egész ésszerű és be kell vallanom; igaza van.

-Rendben, köszönöm! – motyogom, s beszállok a bőrüléses kocsijába. Hatalmas a tisztaság benne, így már nyelvem hegyén van, „A cipőt ne vegyem le?” kérdésem, de inkább magamnak meghagyom az olcsó humorom. Ő is beszáll, de előtte leveszi zakóját és nyakkendőjét, hogy azok ne feszélyezzék vezetés közben. Férfias illata szinte azonnal, ahogy beszáll a kocsiba, megcsapja orrom. Megnyomva egy gombot indul el hegedű kellemes hangja, ami betölti az egész autót és egy fajta nyugalmas hangulatot csalogat elő. Rá tekintek, s mindkét keze a bőrborítású kormányon pihen, míg szeme csak az utat fürkészi. Néha bal kezével ajkához nyúl, hogy azon végig simítson, de szinte pár pillanat múlva vissza is helyezi. Én csak összegörnyedve ülök az ülésben, s a kezemben tartott papírokat szorongatom, míg ajkamat harapdálom idegességemben.

Nem is koncentrálva az útra, csak most veszem észre, hogy már ide is értünk a hotel elé, ahol megszállunk Darlennel. Felé fordulok, hogy megkérdezzem, hogy honnan tudta, de Ő csak az ajkát simogatja mutatóujjával.

-Miss Brooks, Viszlát később! – néz rám, s kemény tekintete lyukat fúr belém.

-Viszlát! – nyitom ki a kocsi ajtót és még egyet bólintva csukom be és sétálok a járdára. Ő megvárja, míg átsétálok, s csak azután hajt el. Megpördülök, hogy a bejárat felé induljak.

Beérve a lakásba Darlene már készen vár rám a kanapén, egy magazint bújva.

-Ade, azt írják az újságban, hogy ez a Harold egy adoptált gyerek. – mintha semmi se történt volna, mondja nekem, míg én készültem arra, hogy kifaggassam.

-Örökbefogadott? – tűnik el haragom, s kérdezek vissza.

-Nincs időnk több beszédre. Indulj készülődni! – zavar a szobámba, majd rám csukja az ajtót.

    Darlene segített hajamat hullámokba foglalni, míg a fekete rövid, mély dekoltázsú szoknyám kiemeli alakom. Felvittem egy kihívó vörös rúzst, míg a sminket nem túloztam el.

Darlene hívott egy taxit, így biztos volt az időben érkezésünk.

-Mr Sty-

-Kérem kövessenek! – meg se várja, hogy befejezzem, hogy kit keresünk vagy mit, hanem egyből vezet oda minket. Elvezet egy másik terembe, ahol egyetlen hatalmas asztal van, aminek a székein szinte mindenhol ülnek. Kivéve kettőt. Mintha számítottak volna Darlenere, bár Styles megemlítette, hogy hozzam őt is.

-Jó estét! – mondom minden harmadik embernek, míg a helyünkre nem sétálunk. Felmérem az embereket, akik az asztalnál ülnek, s rá kell jönnöm; alig ismerek valakit. Míg Darlenre nézek, Ő csak egy embert figyel, akire szüntelenül mosolyog. Az, az ember egy férfi, aki Styles oldalán ül, s épp valamin felnevetnek. Styles nevetése hevében rám néz, s arcáról a mosoly szépen lassan fagy le. Bólint egyet, míg én is üdvözlöm, majd megszakítva vele a szemkontaktust nézek a Darlene által figyelt férfira.

-Ismered? – persze, hogy ismeri, hiszen idegenre csak nem mosolyog így.

-Igen, Ő-

-Jó estét kívánok! Üdvözlök minden részvevőt itt, remélem kellemesen telik majd az idő. Bemutatnám a még nem ismert, látott embereknek ezt a fiatalembert; Ő itt az öcsém, Jone Styles! – a férfi, akivel mióta megjöttünk szemezett Darlene feláll, s egy intéssel üdvözöl mindenkit, míg az én szám tátva marad.

____________________________________________________________________
Sziasztok!
Nagyon köszönöm az eddigi feliratkozásokat és kommenteket.
A következő fejezet jövő hétre várható, addig sajnos be kell érnetek ennyivel, de igyekszem a csoportba kitenni részleteket. LINK
Addig vigyázzatok magatokra, és elképzeléseket leírni ;)
Noraxoxo

04.Fejezet

   Érzem, hogy életem egyik legkínosabb pillanatát kell megélnem.

De mutatom, hogy nem rettent meg, pedig igazából egy picit igen. 

-Szóval Miss Brooks, örülök, hogy van szerencsém viszontlátni. – dől hátra székében, s tekintete elégedettséget és apró humort mutat. 

-Szóval emlékszik rám. – motyogom, bár ez eddig is tudatosult bennem, mikor beléptem és találkoztam tekintetével. Akkor árulkodó volt, nem mint most. Semmit nem lehet leolvasni róla. 

-A nő, aki egy festményemre azt mondta, hogy kifejező. Hozzáteszem, tele volt az a festmény meztelen alakokkal. Érdekes megfogalmazása egy érzésnek. –gödröcskéje megmutatkozik, ami arcát káprázatosabbá teszi, de hiába a testi szépség. Szóval azt Ő festette? Hihetetlenül gyönyörű, de ezt nem mondom neki, elszállna. Bár nem mintha érdekelné is egy idegen nő véleménye Őt. 

-Rá térhetnénk a lényegre? Kérem. – sütöm le szemem, zavarom végett, hiszen szeme nem hagyja el jelenlétem. De kiét is figyelné? Most rám kell figyelnie. Halvány, de annál rejtélyesebb mosolyát, mint egy álarc szedi le és krákogva figyel egy lapot. 

-Mr Styles, itt a kért kávéja! – nyit be kopogás nélkül az asszisztense. Ő felemeli kemény tekintetét, majd frusztráltan kiengedi a levegőt. 

-Akkor kérem, használja a kurva kezét az ajtón, mielőtt kinyitná, hogy egyáltalán bejöhet-e! – morran rá, amire az asszisztens lesüti tekintetét, kimegy, majd halkan kopog az ajtón. Határozott álarcom mögött, a belsőm eltátotta a száját. Úgy beszélt a nővel, mint egy senkiházival és a nő nem tett semmit. Ezek után megfordul a fejemben a kérdés, hogy; biztos itt akarok dolgozni? Igen, Adeline, hiszen jó hírnevű cég és milyen büszke lennél magadra, ha sikerülne! – válaszolja a belsőm, amivel teljesen egyetértek. –Igen. – motyogja, amire ismét belép a nő. 

-Itt a kávéja, Mr Styles! – teszi le asztalára, majd halkan becsukva az ajtót hagy ismét minket egyedül. Tekintetem Harold arcát figyeli, ahogy az álla megfeszül, s szemöldöke között egy ránc alakul. 

-Szóval Miss Brooks, miért gondolja, hogy maga a megfelelő ember erre a munkára? – fogja meg a kávéval teli poharát, míg rám tekint, feltéve a kérdést. Megfontolom válaszom, hiszen nem akarok butaságot beszélni. 

-A Harvard-ra jártam, jogot és üzleti szak-

-Nem ezt kérdeztem, Miss Brooks! – mondja lekezelően, míg szájához emeli a poharat és a forró kávét úgy issza, mintha egy normál hőmérsékletű víz lenne. 

-Teljesíteni tudom a feladataimat. – válaszolom tömören, amire szarkasztikusan felnevet. Felvonom szemöldököm, hogy kérdőre vonjam viselkedését, de Ő csak tovább nevet. 

-Ez elég tág, Miss Brooks. – túr hajába, abba hagyva a nevetést. –Mi történne, ha nem lenne a válaszom? Ha nem venném fel, mivel eddig elég gyengén alakított. – vallja be, pofátlanul őszintén, amire a belsőm ismét eltátotta a száját. 

-Elég eltökélt tudok lenni, Mr. Styles. – húzom ki magam, míg Ő engem méregetve simogatja az állát. Majd a telefonhoz nyúl, megnyomva egy gombot, beleszól az asszisztens ismerőshangja. 

-Igen, Mr. Styles? 

-Hívhatja a következőt! – engedi el azonnal a gombot, meg sem várva a válaszát. Míg én ott ülök és próbálom felfogni, hogy mi történt. –Köszönöm, Miss! – mosolyog erőltetetten, s rólam az asztalán pihenő papírokra tereli inkább a tekintetét. 

-Tessék?! – állok fel, mire rám se hederít. Úgy tesz, mintha belemélyedne a papírmunkájába. Majd pár perc múlva lustán rám tekint. 

-Azt hiszem, megköszöntem a felvételét. – dől hátra székében, s kezét karöltve pihenteti mellkasán. Nem jutok szóhoz. Hihetetlenül nyers, de úgy beszél, mintha kedveset mondana. Hajamba túrok, s az ajtó felé indulok, mikor utánam szól. –Ezt ne hagyja itt. – neki dőlve az íróasztalának fogja a nyitva lévő táskám, amiben jól látható, hogy „az Ő arca fekszik”. Gödröcskés mosolya újra előbújik, s úgy figyel engem, hogy mi lesz a reakcióm. Visszasétálok kecsesen, s közelebb érve hozzá veszem észre, hogy neki támaszkodva az asztalának is magasabb nálam. Kikapom kezéből táskám, amiből észrevehető sértettségem. Visszasétálva az ajtóhoz, nyitom ki, Ő csak egy „Viszlát, Miss Brooks!”-val elköszön, míg én megforgatva szemem csukom be magam után. A Szőkék rám kapják tekintetüket, s mosolyognak elégedetlenségemen, s, talán mert úgy megyek a Loubountin magas sarkúmban, mint egy bálna.  Ahogy elhaladok a recepciónál, megállít a nő. 

-Miss! Miss! – szinte kiabálni kell utánam, mert fülem megtelt vérrel, ahogy az egész fejem. –Miss, Mr. Styles kért meg, hogy adjam át ezt magának. Remélem nem tévedtem. – motyogja az utolsó mondatot magának, mintha össze lenne zavarodva. Egy összehajtott papír, amit aligha egy perce nyomtathattak faxon keresztül. Bólintok, s motyogva egy „Köszönöm!”- öt hagyom ott. Összegyűröm a papírt mérgemben, s táskámba dobom. 

-Talán egy beteges seggfej! – Darlene, ha azt mondom mérges, az gyenge kifejezés. Jobban kiakadt, mint én. Lehet picit betett neki a havi női baja is, hiszen ilyenkor lehetetlen vele egy szobában megmaradni. Úgy néz ki, mintha vagy száz kamion átment volna rajta és állíthatom azt, hogy nem túlzok. 

-Hihetetlen, hogy talán egy kérdés feltétele után elküldött! – össze-vissza járkál idegességében, míg én az ágyamon ülök, s figyelem ideges alakját. Majd eszembe jut, hogy kaptam egy papírt, így a táskámat kutatva megyek oda, s veszem ki és ülök vissza. Darlene nem vette észre, hogy elmentem érte, csak zsörtölődik magában. 

Kinyitva egy rövid üzenet áll benne. 

„Mutassa meg eltökéltségét, Miss Brooks!” 

Egy telefonszámmal és a nevével megfűszerezve. Ajkaim kiszáradnak, s megdöbbentségem tetőfokán hág. 

-De miért teszi ezt az emberekkel, és ha ott volt még egy csomó liba, miért vesztegette rád az idejét, miért nem küldött haza egyből és- mikor észreveszi, hogy levegőt alig kapok, megáll, s felém fordul. –Adeline? – megnyalom kiszáradt ajkam, s felé pillantok. –Mi az a papírdarab? – sétál lassan felém, mintha egy idegbeteg lennék, aki bármi kárt tenne az emberekben. Jobb esetben nem tenném. Leülve kiveszi  a kezemből, s elolvasva egy „MI A JÓ ISTEN?!” kiabálása közben feláll. Hirtelen állok fel, s indulok a bőröndöm felé. 

-El kell mennem futni. – mintha bedrogoztak volna, nem pislogok, alig veszek levegőt, s nem gondolkozom. Felöltözve, s felkapva telefonom hagyom a még mindig döbbent Darelenet egyedül. 

Gondolatok tömkelege nem hagy nyugodni, próbálok elmenekülni előle, s csak a futásra koncentrálni, de egyszerűen lehetetlen. Miért reagálom túl? Sejtésem sincs. Talán csak egy esélyt adó üzenet, hogy próbáljam meg, és ne adjam fel. Megállok futásomban, ismét nem kapok levegőt, s a térdeimen támaszkodom, mikor oldalra pillantok, megáll bennem az ütő. Ő fut ott, fekete pulcsijában alig lehet felismerni, aminek kapucnia a fején pihen, kihúzott testalkata, határozottságát sugározza. Megpillantva engem lelassít, s furcsán méreget. Talán nem kéne fenékkel felfele pihenni, hanem egyenesedj ki! – kiabál rám a belsőm, így ráébredve, miért is nézhet így rám, azonnal kihúzom magam. Arca árnyékolt az esti sötétségben, csak a lámpák fénye világítja meg néha, így egyfajta rejtelmet nyújtva alakjának. 

-Estét’! –motyogja elsétálva mellettem. Nem tudom miért számítottam barátságosabb köszöntésben vagy esetleg még meg is áll velem beszélgetni. Kifújva az eddig bent tartott levegőt kezdek futni ismét, így lehagyva alakját. Alig látok sötétben, de mégis érzem égető smaragdját, ahogy engem fürkész. Majd alakja beér engem, de csak előre figyel. Mintha egyfajta játékot űznénk egymással, s nem tudni ki a macska és ki az egér. Kitartóan futottunk, míg velem szembe nem jött egy biciklis, s ha nem lett volna ott Ő, talán el is üt. 

Két karja közé zárva ránt el előle, míg én kapkodó lélegzetemet próbálom kiegyenlíteni, s Ő mintha nem is futott volna, normál lélegzeteket vesz. 

-Jobban kéne figyelnie. – motyogja, mielőtt megköszönhetném neki. S ezzel a mondatával el is érte, hogy bármivel is megháláljam neki. 

-Lehet. – veszek egy mély levegőt és alakja felé fordulok, ami ilyen testközelből rémisztő. Túl sötét, magányos. Két fejjel nagyobb nálam, s göndör fürtjei egy lófarokban összefogta, s ezt úgy tette lehetővé, hogy lássam, hogy levette a kapucniát. 

-Túl késő van már egy ilyen fiatal hölgynek. Nem fél, netán történne valami, nem tudna értesíteni senkit. Mint mondjuk most. Nem vagyok itt, mi történt volna? – oktat ki, mintha a húga lennék, s lealacsonyítva érzem magam. 

-Eddig is megoldottam egyedül a dolgaim, most se okozott volna gondot. – fonom karjaimat össze mellem alatt, míg ő zsebébe dugja kezét, s kemény tekintettel figyel engem. –S megkérhetném, hogy maga, mint számomra egy idegen, ne oktasson ki? – összehúzza szemöldökét, mintha nem értené, mit mondok. 

-Gondolja meg, hogy mit mond, és milyen hangnemben, ha kérhetem. – semmi kedvesség nincs abban, amit mond, puszta figyelmeztetés. 

-Amit küldött papírt, munka ajánlatnak szánta? – engedem le kezem, s arcából próbálok kivenni valami érzelmet, de mintha egy érzelemmentes maszkot viselne. 

-Természetesen, ha örömlányt keresek, meg van a módja ennek is. – mosolyodik el, amire megforgatom szemem, s elkezdek ismét futni, ott hagyva őt. Nem tapasztaltam volna eddigi életem során, hogy egy ember ennyire faragatlan, bunkó, de közben udvarias és tisztelettudó legyen egyszerre. 

Erősen szorítja meg kezem valaki, ezzel megállítva a futásban engem, majd maga felé fordít az illető. 

-Tisztelet. Ismeri ezt a fogalmat, Miss Brooks? – arca túl közel van, s düh önti el azt. Keze elszorítja vérkeringésem, de jobban félek attól, hogy Ő mindjárt felrobban mérgében. –Ha elmegy egy kurva „Viszlát, Mr Styles!” is elég, bassza meg! Ha nem adja meg másnak a kurva tiszteletet, maga se várja el! – ezzel elengedi kezem, s felhúzza kapucniát. Mintha a kapucnia jelezné, hogy távol akar maradni vagy közelebb szeretne kerülni. –Holnap hét óra nulla nullakor az irodám előtt. Jó éjt! – bólint, majd csak futó alakját figyelem. 

Mi ez a furcsa hangulatingadozása? 

Vagy a hirtelen közeledése? 

Inkább haza fele kezdek futni, s próbálom kikapcsolni agyamat. S csak merengni a semmiben. 

_________________________________________________________________
Sziasztok!
Köszönöm a kommenteket és a feliratkozókat, majd a kommentekre reagálok(:
Véleményeteket most se sajnáljátok.
Noraxoxo