13.Fejezet

Zaklatott teste, ahogy haja szétzilált és ökle vérzik, szívem összeszorul. Arca megtört, s nem tudja, hogy mit tegyen. Hajába túr és elmegy mellettem, ahogy egy egészen jól hallható "Bazdmeg"-et motyog.

Utána fordulok, s figyelem, ahogy nehezen teszi lábait, s testtartása görnyedt. Elindulok, hogy kövessem útját. Nem hagyhatom ezt csak így, és Ő sem! Megáll kocsijánál és neki támaszkodik.

-Minden rendben? - bizonytalan vagyok kérdésem feltevésével kapcsolatban. Kis mosollyal rám néz kezei mögül.

-Úgy nézek ki? - meglökve magát felém fordul és szemembe néz. Mintha onnan akarna olvasni. -Haza viszlek. Nem biztonságos ilyenkor egyedül sétálni. - nyitja ki a kocsija ajtaját és beszáll. Elindulok az anyósülés felöli oldalra, s furcsa, hogy nem nyitja ki nekem az ajtót beszálláshoz.

Bekötöm magam, s veszek egy mély levegőt. Rám tekint kezéről, majd Ő is beköti magát és elindítja a motort. Se zene, se beszéd, csak csendben utazunk.

Ahogy megáll egy piros lámpánál ismét rám néz.

-Aludj nálam! - szinte parancsolja, de lehet hallani a kérés hangsúlyát is.

-Viccelsz velem? - nevetek fel. Röhejes, hogy ezek után ilyenre kér.

-Nem. - határozottan válaszol, mintha nem érezné a helyzetet.

-Képletesen a szemem előtt csaltál meg, ha lehet ilyet mondani. - bizonytalanodok el a végére, hiszen mégsem voltunk együtt. -És ezek után arra kérsz, hogy aludjak nálad? Ez nem lehet más, csak egy szar vicc. - a lámpa át vált zöldre és Ő elindul.

-Szeretném, ha ezt meg tudnánk beszélni normális körülmények között! - hangja megemelkedik, nem tűri a nemleges válaszom.

-Mondtam, hogy nincs mit megbeszélni. Esetleg azt, hogy mi volt ez a szoborral. - arcára nézek, ami megfeszül, s keze a kormányon erősebb fogásba kezd. Mikor észre veszem, hogy ez nem az a környék, ahova én aludni akartam volna menni ideges leszek, s rácsapok táskámra, ami az ölemben pihen. -Styles, megmondtam, hogy NEM! - figyelembe se vesz, és befordul a házához. Leállítja a motort és kikapcsolja az övét.

-Ha nem szállsz ki, akkor nekem kell, hogy bevigyelek. - néz rám és kicsatolja az övemet.

-Rendben! - fújtatok és kiszállok a kocsiból. - Megbeszéljük és én eljövök. - közlöm vele és a bejárat felé indulok.

Az ismerős folyosón elhaladunk, majd bevezet a nappalijába. Ismét visszaköszön a csodálatos önarckép, amit most tele tudnék szurkálni késsel.

-Valami üdítőt kérsz? Tea, ásványvíz? - fordul felém a konyhától. Nemlegesen megrázom a fejem és a táskámban kezdek kutakodni, hogy telefonomat megnézzem és írjak Darlene-nek.

Ahogy feloldom két üzenet fogad és egy nem fogadott hívás.

Hol vagy, Ade? D.

Basszus, minden oké??? D.

Darlene-nek visszaírok, hogy minden rendben és hogy ne aggódjon, majd megyek. S telefonomat visszasüllyesztem táskámba és fejemet a háttámlának döntöm, s lehunyom szemem, hogy egy kis nyugalomra leljek.

-Khm..szóval - kipattan szemem, ahogy meghallom a krákogást, egész közelről. Velem szembe ült le és egy bögrét fog a kezében. - Sajnálom, ami történt. Elhiheted, hogy komolyan gondolom, mert nem szoktam bocsánatot kérni, általában. - nem néz szemembe, a bögréjét fixírozza. Szmokingját levette, s ingjének az ujja fel van hajtva, míg lábán csak zoknija van, s szmoking nadrágja feszül lábán. Nyakkendője is lekerült, és haja csapzottan kunkorodik mindenhova. Majd sebes kezére terelődik tekintetem, ami még mindig vérzik kicsit.

-Hol van az elsősegély doboz? - állok fel, amire az ő szemei kipattannak a meglepettségtől.

-T-tessék? - zavartan húzza össze szemöldökét.

-Az elsősegély doboz. Hol van? - elindulok fel az emeletre, s a sok ajtó közül tippelni kezdek, hogy melyik lehet a fürdőszoba. De megint a műterembe nyitok be, ahol ismét egy fél kész festmény pihen, s azok az ajkak, amik rá vannak festve, hasonlítanak arra, amire néha rúzst kenek, vagy csak épp egy kis ajakbalzsamot. Utánam trappolva jön fel, s siet felém, mikor Ő is észre veszi, hogy rossz ajtót nyitottam ki.

-Az ott..? - mutatok a festményre, de ő kihúz a szobából és becsukja az ajtót. -Az én leszek?! - így furcsa volt kimondani és furcsán is hangzik, de nem tudtam másképp megfogalmazni.

-A fürdő itt van! - nyitja ki a mellette lévő ajtót, ami szinte szembe van.

-De-

-Igen! Úristen, nem hiszem el, hogy ennél jobban még meg tudsz alázni. - viharzik be a fürdőbe és keresgélni kezd. Én csak döbbenten figyelem, ahogy minden fiókot kinyit, s keze, mintha remegne kicsit.

-Megalázni? - beljebb lépek és a hatalmas kádjának a szélére ülök.

-Miért kell az elsősegély doboz? - kerüli ki kérdésem.

-Lekezelni a sebedet. De miért érzed magad megalázva? - alakját figyelem, ahogy kiegyenesedik és rám néz.

-Először, basztál hagyni engem és hogy ki tudjam magam dühöngeni. Másodszor, benyitsz a műtermembe és én balfasz, persze, hogy nem pakoltam el a dolgaimat, mert senki nem megy be oda rajtam kívül. Érted? Senki! Erre meglátod azt a festményt, és persze, hogy felismered magad, én meg egy szaros festményt festek rólad, ami a világ legbénább dolga, de ezt tettem. Mert.. - és itt abba hagyta. Rám néz és orrnyergét megszorítja.

-Mert..? - bíztatom folytatásra, de ő csak elfordul és kinyit egy szekrényt, amiben már ott a doboz. Kiveszi és odaadja nekem.

-Mert különlegesek azok az ajkak. - motyogja szemembe nézve, s hüvelykujját végig húzza rajta. Tudom, hogy nem ezt akarta mondani, de nem kényszeríthetem ki belőle.

-Hát, köszönöm! - bizonytalanul lenézek a dobozra, s kimegyek a fürdőből. Leülök a kanapéra, s mondom Styles-nek, hogy jöjjön ide. Leül mellém, s megfogom véres öklét és elkezdem tisztítani a sebet. Ahogy felpillantok arcára, kezéről; az ajkát harapdálva figyeli, hogy mit csinálok.

-Régen hívtak Harry-nek. - motyogja, míg én áttérek a másik kezére.

-Pedig ez a Harold egyik beceneve. - nézek arcára, de Ő nem néz rám.

-Nem mindenkivel vagyok ilyen jóba, hogy becézzenek. - beharapom arcom, s belül picit örülök, hogy egyike lehetek ezeknek a különleges embereknek, akik megkapják ezt a közelségét.

-Utoljára, talán Édesanyám hívott így. - hangja nagyon halk, s mintha nem akarta volna ezt megosztani velem.

-Nagyon édes becenév, egy göndör fürtös kisfiúnak. - mosolyodom el, s befejezem kezének ápolását.

-Köszönöm! - mosolyog vissza, s a mellettünk elhelyezkedő asztalra teszem a dobozt. -Biztos, nem alszol itt? - szemében remény csillog, s nincs szívem kioltani benne azt a reményt.

-Mivel bocsánatot kértél, -amitől még ugyan úgy megtetted- de itt alszom. Túl fáradt vagyok haza sétálni. - kinyújtom lábam és hátra dőlők a kanapén, lehunyva szemem.

-Amúgy is elvittelek volna haza. - motyogja orra alatt, míg a dobozt elviszi. Csak elmosolyodom és érzem, ahogy az álmosság felülkerekedik rajtam és egyszer csak beszippant magába, s elalszom.

_______________________________________________________
SZIASZTOK ELTÖKÉLTEK!
(Igen, ez lesz az új nevetek:D) 

Furcsa, hogy szinte naponta hozok már részeket, de sajnos ez csak a kárpótlásom, és minden vissza fog majd állni. 
Az eddigi kommentekért hálás vagyok, bár nagyon kevésnek találom. Legyen velem a baj, de ehh.
A történet itt kezd beindulni, ha kifejezhetem így magam. Itt kezdődnek a bonyodalmak, sírások, nevetések, csókok, ismétlések stb. 

Most kérném, hogy az eddig kialakított véleményeteket fejtsétek ki nekem a blogról. 
ÉS EGY JÓ HÍR!!!!44!!!!!444444!!!
Megcsináltattuk a laptopom és már tudok rendszeresen írni, így ez miatt már nem lesz kimaradások. (https://instagram.com/p/5xHxMDI_RK/?taken-by=nagy___nora)

All the love, Nora. 

12.Fejezet

Második levelem hozzád, aminek hangvétele nem éppen ujjongó.

Folytatva a történetem; a kirándulás gyönyörű volt a maga módján. Sok nő, sok alkohol, egy üres hotel szoba.

Nem hiszem, hogy részleteznem kell, már vagy olyan nagy, hogy megértsd.

Viszont, - mint kiderült - a betegségem súlyosbodott. Egyre többször tört minden, egyre több kárt tettem magamban. A kirándulás elhúzódott egy hosszabb "ott maradásig". Felfüggesztve ezzel a "Nagyi" látogatását.

Édesanyád keresett engem, de nem engedtem senkit közel magamhoz.

Csak a kudarcot éreztem, hogy megyek tönkre. Kezdek elhasználódni, s a sötétség ellepi a fejem.

Majd haza utaztam.

Te lehettél vagy tíz éves. Csodálatos lánnyá nőttél, s még nőni is fogsz. Ebben biztos vagyok, hiszen gyönyörűséged Édesanyádtól örökölted.

Otthon, csoda vagy nem az, de nyugodt lettem. Elkezdtem veled beszélgetni, először nem ismertél fel. Hiszen öt év az sok idő.

Igen, szomorú, hogy tíz évesen kellett Édesapádat megismerned igazán és, hogy nem lehettem ott veled az első iskolás napodon, vagy nem tudtuk igazán megünnepelni a születésnapjaidat, vagy hogy nem lehettem ott az oltásaidnál, hogy "apuci megvédjen". Hogy kénytelen voltam szembe nézni a hibámmal, amit elkövettem.

Majd, mikor tizenhat éves lettél. Pont a születésnapodon.

Édesanyád engem hibáztatott, hogy kezdtél megváltozni a rossz irányba. Kétségbe vonta azt, hogy én jó szülő vagyok.

Dühös lettem, s eldurvult a helyzet.

Nem volt hatalmas szülinapi bulid, mint a korod bélieknek. Csak mi hárman voltunk.

Felküldtünk a szobádba, hogy ne halljad, bár nagyon sok veszekedésnek, csattanásnak, puffanásnak szemtanúja voltál.

Mint akinek elgurult a gyógyszere, ott ütöttem Antoanette-t, ahol éppen értem.

Súlyos sérülésekkel aznap este kórházba vitték, te rettegtél tőlem, s hozzám kihívták a rendőröket és egy pszichológust.

Ott maradtál egyedül, az én sötétségemben.

Miután Édesanyád felgyógyult, elvállt tőlem, s kitett a házból. Te rám se néztél, még köszönni se köszöntél.

Egyedül elköltöztem egy lakásba, s rendszerességgel jártam pszichológushoz.

Megállapította, hogy nekem súlyos nárcisztikus-betegségem van, amiből már nem lehet gyógyulni. Ami annyit takar, hogy a dühkitöréseim, már érthetőek lettek, hogy miért rajtatok csattant. Mert ennél a betegségnél, az általunk legjobban szeretett emberek szenvedik ezt meg.

Sajnálom!

Tudaton kívül, a betegség tette ezt veled, Édesanyáddal és velem.

Hiszen ki tud ezzel élni?!

A tudattal, hogy miattad ment tönkre a család, amit titkon szerettél. Hogy miattad szenvedett lelkileg kárt a családod. Mert nem tudod magad felismerni, és kontrolálni.

Mikor leesett, hogy se családom, se munkám - hiszen kirúgtak onnan, miután híre jutott a családi "balesetnek" és annak, hogy milyen betegségem van, s melyik stádium - se életem...

Öngyilkossági kísérleteket végeztem, nem volt értelme élnem.

Elmegyógyintézetbe zártak, azzal, hogy káros voltam már saját magamnak is.

Ezt a levelet, most épp egy nyugodt pillanatomban írom, mikor kint ülök a virágokkal teli kertben, egy padnál, s éppen a volt életemen rágódom.

Hogy vajon mi lehet veletek?

Tudod, ez az utolsó levelem.

Már mindent látsz, tisztán.

Nekem már nincs több dolgom itt, s csak reménykedem, hogy megkapod, miután megtalálnak engem, holtan.

Remélem, hogy sokra viszed és fentről nagyon büszke lehetek rád.

Legyen egy csodálatos munkád, csodálatos családdal és élettel.

Ne legyen egy jó példa az, amit én tettem, hanem az elszörnyülködtető példa.

Édesanyádnak üzenem, hogy nagyon szeretem és sajnálom, amiket tettem és hogy neki nem jutott időm írni levelet.

Vigyázzatok magatokra és egymásra is!

Szeretlek, a nem apának való Édesapád! 

Az idő pont annyi, hogy vége a munkaidőmnek, s elindulhatok haza. A Göndörigazgató nem jött vissza, még csak nem is keresett. Megértem, hogy sok dolga lehet, de rosszul esik.

Gondoltam benézek az irodájába, hátha még ott lehet találni a sok papír munka között, az író asztala felett. De mikor kopogva kinyitom ajtaját, teljesen nem az a látvány fogad, amire számítottam.

A már a parkolóból ismert nő terpeszben az asztalán ül, míg Styles letolt nadrággal, s kigombolt inggel, szinte az asztalt dönti fel. De ahogy meghallja az ajtó nyitódását, ez mind abba marad, s a kis szőke liba levegőt kapkodva néz az irányomba, addig Styles csapzott hajába túrva ráncolja szemöldökét a váratlan vendégre.

Keservesen lemosolyodom a látványon, míg belül több darabra török.

Amint Styles felismer, arca átmegy aggodalmas kinézetbe, míg a szőke, akinek lába között van, zavartan néz rám, s szinte mérgesen, hogy én itt ezt megzavartam.

-Adeline.. - hal el nevem szájából.

-Mr Styles! - köszön megtört hangom. Még leplezni se tudom, hogy fáj. Mikor érzem a sós könnycseppeket orcámon, megfogva a kilincset hangosan csapom be az irodája ajtaját.

Ahogy állok az ajtó előtt még egy picit, csak ruha csattogásokat hallok és egy magassarkút, ami a földdel érintkezik, majd egy vékony hangot.

-Ő ki volt? - harsogva kérdezi a nő. A kérdés után egy csattanás, ami mintha egy könyv lett volna.

-Cs-csak egy kurva alkalmazottam, oké? - hangja ideges, temérdek méreg.

Alkalmazott.

Őszintén, nem vártam, hogy azt válaszolja, hogy "életem szerelme" vagy "csak a lány, akitől akarok valamit". Hanem mondjuk egy egyenes választ; "A lány, akiért most küzdök!"

Mikor már több könnycsepp folyamatosan hullik le ruhámra, elsétálok onnan. Eleget hallottam.

A portán a szőke hölgy még ott van, s udvariasan elköszön tőlem. Nem törődve azzal, hogy piros, könnytől ázott szemeimet törlöm. Leülök az épületnél elhelyezett egyik padra, s úgy döntök, hogy megvárom, míg kijön.

Ahogy feltekintek az üveges épületre, csak egy ablak van, ahol ég a világítás. A többin, csak a folyosóról beszűrődő fény látható.

Majd egy óra múlva kialszik a fény, s szívem fájdalmasan jajdul, ahogy agyam felfogja, hogy most jön.

Még megáll a portán beszélni a hölggyel, s ahogy beszél kitekint az üveg ajtón és tekintete megakad rajtam. A beszédben megáll, s arca feszültté válik és idegessé. Ajkába harap, s visszafordulva beszél még pár szót a nővel és lehajtott fejjel az ajtó felé indul. Kinyitva felemeli fejét és kifújja a bent tartott levegőjét. Megáll és rám néz; talán azon gondolkodik, hogy idejöjjön-e. Egy motyogás után elindul felém, majd az egy méter távolságot megtartva megáll előttem.

Szemeim már nem pirosak, csak arcomra ült ki az érzelem, ami a hatalmas szomorúság és csalódottság.

-Tudod, nem tartozol nekem magyarázattal. Csak egy alkalmazott vagyok! - motyogom, s próbálok szemébe nézni, de feje le van hajtva.

-F-figyeld, én.. - idegesen kifújja a levegőt - én..

-Azt akarod mondani, hogy sajnálod?

-Igen! - vágja rá azonnal, s szemembe néz.

-Hát nem kell. Nincs mit sajnálni. - felállok, s indulni készülök, a gyülekező könnyeim miatt. Arca elszomorodik, amit még életemben nem láttam. Egy negatív érzés, amit le lehet róla olvasni. Utoljára szemébe nézek és elindulok, ahogy a tekintetében is felfedezem ugyan ezt az érzést.

-Adeline! - szól utánam, hangja megremeg. Én csak jobban szedni kezdem lábaimat. Velem nem játszasz ilyen játékot! - ordítja belsőm. -Kérlek, állj meg! - hideg keze csuklóm után nyúl, miután utolért. Azonnal megállok, s lehunyom szemem hideg érintésére.

-Harry, nem érdekel! Te életed, te cicád, aki pénzért kényeztet téged. Megbeszéltük. - nézek szemébe, s beceneve hallatán az megcsillan. -Én nem az vagyok, aki ezt megcsinálja. Te ennyi után feladtad. Nincs miről beszélni. - kihúzom kezem szorításából és bólintva egyet elindulok. Mikor már vagy húsz lépést megtettem egy csattanást hallok. Szemeim automatikusan a hangra összehúzódnak, ahogy testem is. Megfordulok, de csak több csattanó hangot hallok. Majd megpillantom, ahogy a göndör igazgató a kőből készült szobrot üti az öklével. Kezéből a vér az aszfaltra csöpög, haja ugrál, ahogy teljes erejéből a szoborba üt.

-Mr Styles! - kiabálok rá, de nem hallja meg. Futni kezdek irányába, s a nevét kiabálom. Az utcán furcsán kevesen vannak, mondjuk lehet vagy este tizenegy. -Harold, Harold! - mellé futok, de ő csak a követ üti. Keze egyre rondább, s idegesen zihál, ahogy a levegőt kapkodja. -Harry, kérlek! Hagyd abba! - ölelem meg derekát, amire teste megfeszül, így abbahagyva az ütést félúton. Kezét leengedi maga mellé, és csak zilálva emelkedik teste. Mellkasa, ahogy rá teszem kezem észveszejtő tempóban mozog fel- és le.

-S-sajnálom! - rázza le karom magáról.

11.Fejezet

Reggel homályában, mosolyogva ébredek, ami furcsa, s rég nem éreztem e fajta érzelmet.  

Mosolyom levakarhatatlan, amit persze Darlene szóvá is tesz.  

-És Drága, mi a helyzet? - mindentudóan hajol bizalmasan közel hozzám, ami már bent van személyes teremben.  

-Hogy érted, hogy "Mi a helyzet" ? - szedem össze eldobott ruháim, melyeket alváshoz használtam, s teszem a fotelbe, ahol szinte négy órája Styles ült. Igen, nem épp gusztusos oda tenni, de időm, mint egy elkésett alkalmazottnak. Ami tényleg így is van.  

-Hajnalban felkeltem, hogy igyak valamit, mert torkom, mint egy kiszáradt sivatag, már homokot köpött vissza és egyszer csak egy nem éppen a mi hangnemünkben beszélő emberke hangját hallottam meg. -mosolya, most már neki is széles. Bár az én arcom, kezd inkább vörös lenni, s szám lefele kunkorodik. -Persze, én azt sem kétlem, hogy a te alteregódnak van ilyen ultra szexi, mély és reszelős hangja. Bár, szinte meg mernék esküdni, hogy akkor a te alteregód Harold Edward Styles. Te kis mocskos mázlista! - dobott nekem egy kispárnát, amit aligha, vagy két perce rendeztem el.  

-Oké! Oké! Lehet, hogy itt volt, tegnap. Vagyis ma. - lepillantok izzadó kezeimre, majd kibökőm, mi történt. - És az is megeshet, hogy meg is csókolt. Normálisan, érzelmesen és uhh. - Darlene csak mosolyog, majd mint egy szende szűz kiandalog a szobámból. Ezt annak a jelének veszem, hogy Isten segít, hogy ne késsek el.  

-Á, Miss Brooks megtisztel jelenlétével! - hallom meg a kellemes morajt, ahogy az épület ajtajához sétálok. Megfordulva, s elnyelve mosolyom, fordulok meg és találom szembe magam egy csodálatosan gyönyörű férfi egyeddel. Haja, fürtökben pihen, míg háta és válla megfeszül fekete szmokingjában, ami alatt egy fehér ing, s benne egy szürke nyakkendő fekszik. Szemei, mintha boldogságtól csillognának, de lehet csak az én boldog szemem látja így.  

-Tudja, Mr Styles, néha ez is megesik. - elmosolyodok aprón, majd közelebb jön, s fülemhez hajol, míg teste sehol nem érint.  

-Csodásan festesz! - suttogja bizalmasan, amire hátam borsozni kezd, s lábam, mintha gyengülne. Azonnal el is hajol tőlem, és egy csábos mosolyra húzza ajkait, amikből kikandikál csodálatos, fehér fogsora. De mielőtt szólhatnék bármit is, valaki félbeszakít.  

-Jó reggelt, Mr Styles! - egy hivatali hangon csengő hölgy köszönti, amire Styles elkomorodik. Mintha egy álarcot dobott volna el, úgy tűnik el mosolya.  

-'Reggelt! - elhalad mellettem, mintha nem is beszéltünk volna pár perce és a nő is elsétál. Arca kérkedő, örül győzelmének, hogy megszakíthatta ezt a pillanatot. 

Ahogy irodám fele sétálok, telefonomban pőtyögőm Stylesnak a szép üzenetem.  

"Értékelem, te fasz, hogy így ott hagytál. Adeline"  

Ah, ez túl erős.  

"Ez mi volt?! Adeline"  

Igen, ez egész jó.  

Elküldve teszem telefonom asztalomra, de amint megfordulva kinyitom az ablakot, az irodám ajtaja kinyílik. Hangosan csapja be az illető, s tudom, hogy Ő az.  

-Igen, Mr Styles? - hangom úgy cseng, mintha nem lenne semmi problémám. Illetve, úgy kellene, hogy csengjen. Megfordulok, így felfüggesztve a kinti táj fürkészését, s megpillantva az aggodalommal, s más nem leolvasható érzelmekkel teli arcát. Szemöldöke közt ott az a ránc, ami általában nem jelent jót.  

-Van egy hangnem, amit nem sikerült megütnie. Még SMS-ben sem! - arca, most már dühödt és egyre közelebb jön, így a falnak szorítva testem. Keze fejemmel párhuzamosan pihen a falon, aminek célja, hogy maga előtt tarthasson.  

-Tudja, van egy fajta viselkedés, amit az e fajta történtek után, nem szoktak elkövetni. - idegesen lihegem arcába.  

-Ideges a cica. - mosolyog. Az a fajta mosoly, amit szívesen letörölnél a képéről.  

-Cica az, aki a farkadat szopkodja, pénzért! Nem én. - hirtelen lökőm el mellkasát, de az nem mozdul. Megfogja állam azzal a kezével, mellyel nem a falnak támaszkodik, s szúrósan néz szemembe. Zöld tekintete, szinte villámokat szór és szikrázik.  

Észre se vettem, hogy ajkaim elnyíltak, míg az alsó ajkam fogai közé nem vette, s úgy tekintett rám. Szívem vadul vert. Talán az adrenalin, miatt hogy egész közelről érzem, ahogy veszi a levegőt. Kezem felkarjára csúszik, s bicepszét szorítom, hogy levezessem a közöttünk áramló feszültséget. Gyengéden elengedi, s forró csókba invitálja ajkam, amire szinte azonnal vevő leszek. Közelebb jön, így a tisztes távolságot már rég túl lépve, nekem dől, s megérzem nem éppen eltitkolandó öröme kezdetét. Elszakadok ajkaitól, s levegő után kapkodva nézek smaragdjaiba.  

-Pedig lehetnél te az, hiszen érzed mennyire kész a kicsike. - motyogja szemtelenül és ott hagy a falnál. Szám eltátom, amire Ő kacsint egyet és kimegy az irodából. 

_____________________________________________________________

Annyi idő után, VÉGRE ismét egy új rész. 

Nem győzöm elégszer megköszönni nektek, hogy mennyire hásál vagyok a türelmetek miatt. Nagyon köszönöm! 

Kommentjeiteket ne sajnáljátok! 

All the love, Nora.