03.Fejezet

            Hajnali öt óra, s én futáshoz készülődök. Alig aludtam az éjjel, ezek után ki tudna?

Szerencsémre miután elhagytam társaságát, sikerrel jártam Darlene megkeresésével. Épp egy svédasztalnál habzsolta az életet. Ennyit arról, hogy Ő komoly diétán van.

Cipőfűzőmet kötöm, s megfogva egy vizes palackot és a telefonom egy fülhallgatóval indulok el a lehető legcsöndesebben, hogy Darlenet ne ébresszem fel. Mert ha Őt felébreszti valaki; halálfia.

Bedugva fülhallgatót a fülembe sétálok a lift felé, ami levisz a földszintre. Kicsit aggodalommal tölt el, hogy nem ismerem a környéket, de itt az alkalom, hogy most ezt megtegyem.

A porta előtt elsétálva tekintek a kómás tekintetű emberre, aki –szerintem – igazán azt se tudja, hol van. Hogy nyugodt legyen lelkiismeretem, köszönök egy „Jó reggelt!”-et, bár válasz nem jön rá, mivel jobban el van foglalva, hogy szemét ne hunyja le és aludjon el állva.

Kilépve az épületből megcsap a reggeli hideg, ami azonnal csípi arcomat. A Nap most kel fel, s gyönyörű látványt nyújt, ahogy az üveg épületeken megtörik a fénye, s azok „cikáznak” az épületek között.

Lépésekből gyorsítok át futásra, s koncentrálok inkább a zenére, mint arra, hogy ki fogok fulladni.

-Szóval tahó volt. – bólintok beleegyezésként, hiszen büszkeségemet nem rég tiporták a porba. –Kapja be! – emeli meg a hangját, s kezdek a felől elvonatkoztatni, hogy Ő teljesen józan. –Holnap megmondod a magadét és eljössz. Tudod, ki dolgozna egy tahónak. Egy szexi, karizmatikus, megragadó embernek. Na jó – nyújtja meg a jó szót – talán, én. Ah, felejtsd el, el kell menned. Nem mindennap van ilyen alkalom és még sok pénzt is kereshetsz! – nem is igazán kellene társaságom neki, teljesen meg van egyedül, de mégis megszólalok, mikor közelebb jön, s belém karol, hogy ne essen össze.

-Darlene, mennyit ittál? – állítom meg, s próbálom magamra vonni figyelmét.

-Csak egy nagyon-nagyon aprókát. – mutatja kezével is, s közben csücsörít, mintha egy kisgyermekhez beszélne. Hihetetlen, hogy képes egy múzeumban becsiccsentenie. Az a legnagyobb szerencsénk, hogy idő előtt eljöttünk, különben nem hiszem, hogy megúsztuk volna műsor nélkül.

-Gyere, haza megyünk. – fogom meg kezét, míg ő vállamra hajtja fejét.

Lehunyom szemem az emlékre. Telhetett volna jobban is az estém, helyette az iszákos fejét pátyolgattam. Persze, nem mondom, hogy azért tettem, mert kötelességemnek éreztem, hanem mert Ő a barátnőm. Megtette volna Ő is értem.

Lassabb zene következik, s gyorsabban futok. Eddig követtem, hogy merre megyek, nem áll fent a veszély, hogy eltévedek.

-Ade, nagyon szeretlek! – motyogja nyakamba, míg én mellette fekszem az ágyában. Igen, szomorú részegség. Egyik legrosszabb pillanat. Együtt érzőn simogatom hátát, míg ő nem tartja vissza szipogását. –Látni fogom még valaha is? – lendül meg keze, s eltávolodik tőlem, így leverve az éjjeliszekrényéről a lámpáját. Szemet hunyok a felett, hogy mekkora kárt is okozott is most ezzel, s rá koncentrálok. –Könyörgöm, egy nutellás üveggel fogok meghalni! – mutat az ágyon fekvő üres üvegre, amin belül nevetek, hiszen mindenki tudja, hogy nem így lesz.

-Felejtsd el azt a seggfejt és lépj túl rajta, Darlene! – simogatom meg kezét, míg Ő magához szorít egy párnát.

-Beszél az, akinek már vagy két éve nem volt semmiféle kapcsolata egy férfival sem! – szinte ordít rám, s tudom; csak ingerlékeny.

-Nem jött velem szemben olyan személy, akire szükségem lett volna akkor vagy most, s én nem indulok a keresésére. Megtalál, ha Ő is szeretetre vágyik, akár ki is legyen az. – mosolyodok el, míg Darlene könnyeit törölgeti, s mondandóm végén megforgatja szemét.

-Süket duma. Mivan, nem tengnek túl benned a hormonok sem?! – kérdez rá Darlenesen-finoman, arra, hogy még lefeküdni se feküdtem le az óta.

-Pihenj inkább, s ne erről beszélgessünk. Valakinek holnap nagy napja lesz, s sajnos nem te vagy az. – húzom el játékosan szám, míg Ő is elmosolyodik, s bólint egyet. Betakarom mostanra már fáradt testét, s egy puszit nyomok homlokára, míg Darlene lehunyja szemét.

-Szorítok, hogy ne süljön el semmi se balul! – motyogja, s egy mosoly játszik ajkán.

-Kösz. – nevetek fel halkan, majd kifele lépkedve még utánam szól.

-Jó éjt, Ade! – csak lágyan elmosolyodom, s viszonzom.

-Jó éjt, Darlene! – becsukom ajtaját és egy mélyet sóhajtok. Csak röpke négy órába telt elaltatni és rendbe hozni őt.

Felemészti Darlenet a már rég véget ért kapcsolata, de komolyan szerette Őt. Bár a srác – szerintem – csak az alakot és a lehetőséget látta benne, ami elszomorító. Darlene nem ezt érdemelné, gyönyörű, tiszta lelkű lány, aki egy hasonló természetű fiút érdemelne.

Kifulladva állok meg, s támaszkodom térdeimre. Kapkodó levegővételeimet próbálom kiegyenlíteni, s megnyugtatni sebesen dobogó szívemet. Mellettem már viharoznak el az emberek, s mintha egy szellem lennék, itt senki se jön oda hozzám, hogy minden rendben-e velem. Mély levegőt véve egyenesedek ki, s egy padot keresek tekintetemmel.

Leülve kiveszem fülemből a fülhallgatót, s megcsapja LA városmoraja.

Picit gyönyörködve határozom el magam egy jó kávéhoz, így nem húzva az időt keresek egy kávézót.

-Adelin-

-HOL VAGY? – Darlene most-keltem-hangja kiabál a telefonomban, amire picit távol emelem fülemtől.

-Egy kávézóban ülök, s épp várom, hogy kihozzák a reggeli kávém. – motyogom, s közben meg is hozta a srác, így eltátogva egy „Köszönöm!”-öt hálálom meg gyorsaságát.

-Most hívott a Tudodki, s beszélni szeretne velem! – ujjong, míg én fájdalmasan felsóhajtok. Nem szabadna beszélnie vele, csak megint, még jobban összetörne.

-Dar-

-NEM, ADELINE! Ne is kezd el, mert nem hat meg. Erre várok már mióta és JÉZUSOM, végre felhívott! – vág szavamba, tudja, mit akarok mondani. Nem, nem ismerem az alakot, de azt hiszem most lesz részem egy találkozásban vele.

-Haza megyek és megbeszéljük. – rendezem le ennyivel, hiszen tudom, hogy így nem sikerülne semmiről se meggyőznöm. Ezzel kinyomom telefonom, s belekortyolok kávémba. Jobb picit éberebbnek lenni tőle, de ennyi a különlegessége. Undorító az íze, vagy tíz kanál cukorral se lehet elvenni, még ha tejszínhab van rajta se. Rühellem, de ez kell ahhoz, hogy ép legyen gondolkodásom és felébredjek a zamatos, kába mámoromból.

Elhagyva helyem, s kifizetve kávém indulok haza, hogy Lükémmel megbeszéljem a történteket. Addig nem is nyugodna. Vissza fele is futok, majd egy újságos standnál lelassítok, hogy vegyek időelütésnek egyet.

Kozmetika-tini-modell-barkács újságok sora, mikor megpillantok egy ismerős alakot egy hír újságban.

Karizmatikus arca egyszerűen megfog, míg smaragd tekintete megtart, s megjelenése nem enged el. Bevillan a kép, ahol lekezelően beszél velem, s a testi szépsége azonnal el is veszti értékét, s már csak a bunkó, szégyenérzetétől mentes embert látom, ahogy újra ránézek a képre. Megveszem az újságot, hátha megtudhatok így többet róla, de a képet elfordítom, hogy senki se lássa.

-ADELINE NEM ÉRTED! – vágom mérgesen az újságot az asztalra. Hihetetlen makacs egy személy Darlene, s most ezt újra bebizonyítja nekem.

-Darlene, értem. Felhívott, hogy találkozzatok, megdug, majd közli veled, hogy csak ennyire kellettél! – nagyon nyers vagyok és bántó, de nem akarom, hogy sérüljön.

-Nem érdekelsz! – motyogja ingerülten, s ledobja magát a fotelba, ami az asztal mellett van. Levetem sportcipőmet, míg Darlene egy gúnyos nevetést ad ki. Ránézek, s az újságot fogja a kezében, amit vettem. – Megfogott? – nevet fel, míg én kiveszem kezéből, s újra lecsapom az asztalra, de most a képpel lefele.

-Információszerzésképpen vettem. – mormolom megbántva, míg bemegyek szobámba, s ő is követ.

-És? Mit tudtál meg róla, azon kívül, amit tapasztaltál? – csipegeti a témát, míg én órámra tekintek, s ledöbbenve tapasztalom, hogy van kerek két órám, hogy elkészüljek, és oda érjek időben.

-Sajnos még semmit, mivel nem volt időm még belenézni és nem is lesz, úgy érzem. – Darlene is az órára néz, s azonnal felpattan, és bőröndöm felé indul.

-Segítek kiválasztani, mit húz fel! – legalább ennyivel megúsztam. Igaz, hamar témát váltottunk az Ő szerelmi életéről az én felvételimre, de még lesz időnk megbeszélni.

Pontosan másfél óra múlva mondhatom ki azt, hogy; -Végre, hogy elkészültem! – sóhajtok, s szemem lehunyásánál nem merek többet tenni, bár igazából levágnám magam az ágyra vagy fotelba, vagy ami épp a közelembe esik, s aludnék egyet, de ez lehetetlen most.

-Nekem mondod? Mondjuk én élveztem. – mosolyog elégedetten, míg felmér. Egy fekete szoknya van rajtam, válltól lefele csipke a kezem háromnegyedéig, míg egyáltalán nem fodros a szoknya, inkább hasonlítanám a stílusát egy ceruzaszoknyáéhoz. Nem nagy a dekoltázsa, viszont Darlene rám tuszkolta, hogy ehhez a ruhához ne húzzak melltartót. Nem látszik, de bennem van a tudat, hogy én tudom, hogy nincs rajtam, és ha valaki észreveszi, szörnyen kellemetlen lesz. Egy Christian Louboutin Pigalle magas sarkú van rajtam, ami kiemeli lábam kecses vonalát, s magasabb is vagyok a megszokottnál. S ez a magas sarkú el is nyerte a tetszésemet már az első pillanattól kezdve, így nincs problémám vele. Táskának csak egy sima vállra akasztható, bőr táskát adott, míg számra kent vörös rúzshoz egy nem kitűnő sminket helyezett fel szememre. Hajam egy középen elválasztott kontyba fogta, s lefújta hajlakkal, hogy ez meg is tartson.

Órámra tekintek, van bő negyed órám, hogy épségben oda érjek. Felkapva egy elegáns szövetkabátot, még egyszer az egész alakos előszobai tükörbe nézek.

-Gyönyörű vagy, na de menj és vágd földhöz külsőddel és csodás intelligenciáddal ezt a pöcst. – lökdös ki Darlene az ajtón, majd vigyázva sminkemre nyom egy puszit arcomra, s rám csukja azt. 

Metróval utazni talán nem éppen a legjobb ötlet volt. Zsúfolt, büdös van, s alig kapsz levegőt.

-Elnézést, szabad itt maga mellett a hely? – tekint le rám egy idős hölgy.

-Természetesen! – felállok, hogy jobban elférjen.

-Oh, nem kell felállnia!-

-Hagyja, úgyis pillanatok kérdése és leszállok. További szép napot! – mosolygok rá melegen, míg ő ezt viszonozza, s megáll a metró.

Fújtatva kapkodom lábam, s szidom Darlenet, hogy rábeszélt erre a magas sarkúra. 2 PERC. Ordibál a bensőm, s már lemondtam arról, hogy pontos leszek. Berontva a nagy üvegajtón, amin természetesen nagybetűkkel rá van írva, hogy „Styles Holdings Inc.” próbálom megigazítani hajam, s úgy tűnni, hogy nem úgy rohantam, hogy ne késsek el. A bejáratnál egyből egy nő fogad, aki egy pult mögött ül, s telefonon beszél valakihez, míg rám tekint. Szőke haja kontyba összefogva, s műkörmével a telefon zsinórját tekergeti. Határozottan lépkedek oda, s krákogok. A fölötte lévő órára tekintek, s egy percem van.

-Jó napot! Miben segíthetek? – teszi le a telefont, s szenteli rám figyelmét. Hangjával furcsán hangsúlyoz, az a direkt kedves hangú hangsúlyozás.

-Adeline Brooks vagyok és Mr. Styles felvételiére jöttem. – nyújtom neki a kiküldött papírt, ami ezt tanusítja.

-Második emelet, majd elmegy egyenesen és elfordulva balra találja meg az irodát. Majd szólítják. – úgy mondja, mintha ezt a szöveget betanulta volna. Bólintok, s elindulok a lift fele. Minden ismeretlen és égetnek a rám irányuló tekintetek.

Ahogy felérek a második emeletre, halk suttogást hallok. Összevont szemöldökkel megyek a megadott irányba, majd elmémben eltátottam szám, mennyien ott ülnek. Mind hasonlít; műköröm, eltúlzott smink mennyiség, kibuggyanó mellek. Megforgatva szemem ülök le egy székre, s várok soromra.

Hogy elüssem az időt, előveszem táskámból az újságot, s elkezdem olvasni a róla szóló cikket. 

Harold Styles:Amit még nem tudtál róla!

  Középső neve:Edward

(Ezt csak a megkülönböztetés jeleként kapta, mivel édesapja is szintén ezt a nevet viseli.)

Saját céget vezet, minek nevét mindenki ismeri: Styles Holdigns Inc.

(Híres divat cég, mely ruhák tervezésével, gyártásával foglalkozik. Világban az egyik leghíresebb cég, vagy milliók ezeket a ruhákat viselik. Modellek, hírességek, hétköznapi emberek.)

Két testvére: Jone Styles és Jen Styles

(Ikrek, s hihetetlen külsejükkel Jen, modell, míg Jone, szintén viszi a cégvezetés szakmáját.)

Párkapcsolata:

-Miss Brooks! – szakít félbe egy hang, míg én felkapom tekintetem, s szintén egy platina szőke hajú, kosztümben, s hihetetlen hosszú lábú lány látványa néz vissza rám. Összecsukom az újságot, míg gyorsan bedobom táskámba, hogy ne vegyék észre, bár ha eddig nem vették észre, a hatalmas képét, akkor most biztos.

Biztosan lépek a titkárnő fele, míg tekintetem a kezében pihenő mappára csúszik, amin az én nevem pihen.

Ahogy belépek tekintetem a göndör fürtű emberre siklik a nőről, s megáll bennem az ütő, ahogy Ő egy halvány mosolyra húzza száját, mert felismert.

-Less, hozna nekem egy csésze kávét? – az ajtóban álló szőke nő bólint, majd azonnal ki is lép. Nyelek egyet, majd próbálom fent tartani határozottságom. Leülök az asztalával szemben elhelyezkedő székbe, míg leveszem szövetkabátom, majd rá tekintek.

-Mr. Styles! – mondom köszönésképpen, míg Ő eltünteti azt a halvány mosolyt is, s komolyan pillantva rám, húzza ki magát.

-Miss Brooks!

________________________________________________________________________

Sziasztok!
Köszönöm a kilenc feliratkozót és a pipákat(:
Véleményeteket, sajnos még mindig nem olvashattam, így nem tudom, hogy a történet milyen.
Örülnék, ha legalább véleményt írnátok vagy valami

Noraxoxo

02.Fejezet

            Egyedül fekszem egy motelszobában, ami nagyobb egy normál szobánál. Inkább mondanám már lakosztálynak.

Darlene választott szálláshelyet, tudta, hogy egy ideig, most ez lesz az a hely, ahova mindennap haza jövünk.

A plafont bámulom, s gondolkodom a holnapon. Vajon minden rendben fog-e menni, meg lesz velem elégedve Mr.Styles?  Itt van csütörtök este, s azon izgulok, hogy hogyan alakítok holnap.

-Ade, épülj ki az ágyadból, s öltözz! – ront be Darlene, engem megzavarva ismét az elmélkedésben.

-Miért? – ülök fel, s megigazítom magamon a pólóm, hiszen nincs rajtam melltartó, s hiába, hogy Darlene-t már régóta ismerem, szégyenlős vagyok.

-Ma este nyitott egy múzeum. Persze ez nem egy kiöltözős-múzeum. Vagyis úgy tudom. – motyogja a végét, s rám csukja az ajtót. Kikelek az ágyból, s a ki nem pakolt bőröndömhöz sétálok, hogy keressek valami ruhát.

Legalább ez a múzeum lefoglalja a kattogó agyam.

Elég hűvös van ahhoz, hogy megfagyjak öltözékemben, míg mellettem Darlene, szinte flangál egy szoknyában. Egy rózsaszín, spagetti pántos, fodros szoknyában, ami nagyon jól áll neki. Hosszú, dögös lábait kiemeli egy fekete magas sarkú, s egy fekete bőrdzseki veszi fel a harcot a kihűlése ellen.

Míg én egy hosszított derekú farmerben, egy fehér moccasin-ban(kiejt.:mokaszinban) vagyok, s mivel kényelmesen éreztem magam melltartó nélkül, így megpróbálva legyőzni szégyenlősségem egy olyan pántos fehér felsőt választottam, ami lenge, így nem kivehető, hogy nincs alatta semmi. Amiért –megjegyzem – Darlene meg is dicsért.

Darlene elmondása szerint nincs messze ez a múzeum, de vagy fél órája sétálunk, s érzem, hogy mezítelen kezeim megfagytak már.

-Elv egy sarok és ott vagyunk. – motyogja a telefonját nézve. Csak megforgatom a szemem, s mellem alatt összefonom kezem, hogy enyhítsem fázásom. Tekintetem cikázik az esti LA látványán, gyönyörű. Minden ki van világítva, s mint nappal, este is van élet itt.

Épp egy dudáló taxi előtt baktatunk át az úttesten, mivel Darlene kedves, nem néz ki a telefonja mögül.

-ITT VAGYUNK! – mutat egy fehér épületre, ahol nyitva van az ajtó, s fény áramlik ki bentről. Sandítva nézek rá, majd egy sóhajt elejtve indulok el az épület fele. Művészi, zongora dallam csapja meg fülemet, s automatikusan mosolyra húzódik szám. Imádom a klasszikus zenét.

Lehunyom szemem, s úgy lépek be elsőnek az épületbe, majd ahogy meghallom Darlene halk szitkozódását kinyitom.

Mindenki öltönyben, gyönyörű szoknyában.

Arcomra pír szökik, s hátra lesek Darlenre, akinek arca hasonló színt vett fel. Már nem hátrálhatunk meg, pofátlanság lenne.

Egy nem szembetűnő sarokba rángatom Darlenet, s lehunyom szemem, hogy lenyugtassam magam.

-Szépen elintézted! – összefűzöm kezem mellem alatt, hogy határozottabbnak és mérgesebbnek tűnjek. Nem törődve azzal, hogy így a póló hozzám simul. Szégyentől terhelt arca elnéz rólam, s körbe vezeti tekintetét a tömegen.

-Nem olyan vészes! Megnézünk pár festményt, majd stílusosan elhagyjuk a „bulit”. – húzza ki magát elégedetten az ötletére, amire csak sóhajtok, s beleegyezően bólintok. Padlót rugdosva sétálok az egyik festményhez, amin meztelen, nagyon jól kidolgozott alakok metszik egymást. Arcuk nem felismerhető, csak nemi erényük. Picit elpirulok a gondolatra, hogy vajon mit gondolhat rólam a többi engem körül vevő ember, hogy ezt a festményt nézem. Így lehunyom szemem, s állnék tovább, de neki megyek valakinek, aki engem körülölelő kezemet fogja meg, hogy ne essek el. Érintése hideg és érdes, majd azonnal, ahogy megállok lábamon, el is enged.

-Sajnálom, nem figyeltem a lábam elé. – motyogom, s gyorsan leeresztem kezem, mikor ráeszmélek, hogy így észre lehet venni, amit nem akartam, hogy észrevegyenek. Feltekintek az alakra, s szívem hirtelen nagyot dobban a félelemtől és a felismeréstől. Címlapokról már ismerős az üres tekintet és a komolyságot sugárzó arc. Zavaromban letekintek moccasin-omra, s ekkor döbbenek rá, hogy most le is járattam magam. Lehunyom szemem, hogy valamennyi nyugalmat tudhassak magamnak.

-Megfogta a festmény? – nem is reagálva bocsánatkérésemre fordul az általam előbb megfigyelt festményhez. Nem mutatva zavarom fordulok én is a festmény felé, s bólintok egyet, bár Ő nem engem figyel, de ezek után képtelen vagyok egy hangot is kiengedni a számon. Majd mivel nem vett figyelembe, de nem hallott kérdésére választ; rám tekint. Van esélyem valamennyire felmérni az életnagyságú cégvezetőt, de megrémiszt komolysága, s semmit mondó tekintete, így el is nézek róla.

-Igen, nagyon- torkomon akad a szó, amit mondani akarok rá, így két perces kínos csönd következik, mivel az agyam elfelejtette azt a szót, amit használni akartam, pedig hétköznapi – kifejező. – motyogok mást, amire tekintetét szórakozottan ereszti rám. Biztos megjegyzi magának, hogy egy tele meztelen alakkal lévő festményre egy buta liba azt mondta, hogy „kifejező”. Ennél már nem tudom magam jobban lejáratni, így próbálok kiutat keresni ebből a „társaságból”.

-Látom, menekülne. – hangszínében ott a gúny, s a vidámság, amire legszívesebben elásnám magam itt helyben. Rég nem éreztem ekkora megaláztatást.

-Igazából barátnőmet keresem, szóval nem zavarnám tovább jelenlétemmel. – biccentek fejemmel, s a maradék büszkeségemet összekaparva hagyom egyedül, az ő megaláztatástól bűzlő légkörét. 

_______________________________________________________
Sziasztok!
Köszönöm szépen azt a pár visszajelzést, de örülnék, ha többen tennétek!(:
Üdvözlöm az újonnan érkezett olvasókat, remélem nem csalódtok!
A Következő szerdán-csütörtökön várható (02.18-02.19.)
Noraxoxo

01.Fejezet

             Mélyet szívok a káros szálból, míg lehunyom szemem abban a hitben, hogy így kapok legalább egy perc nyugalmat.

-Ade, tedd le azt a káros szart!

-Cigaretta, Darlene. – ismertettem vele, mintha nem tudná, mi az.

-Tudom, hogy mi is az! – erőteljesebb lett hangja, zavarta, hogy én nyugodt voltam – Csak közelebb hozza a halálodat. – kivette kezemből, ledobta a földre és azzal a lendülettel rá is taposott, így „eloltva”. Csak egy nagy mosoly kúszott arcomra, de nem a boldogság miatt. A gondolat miatt, hogy nem ez hozza közelebb a halálom.

-Az ember már születésétől kezdve haldoklik, Darlene. – vetettem oda neki, majd az erkélyről bementem a szobájába.

-Attól, hogy valaki a Harvard-ra jár, nem kell magát fölényben éreznie! – hangján tisztán hallatszott a sértődöttség, de nem tehettem róla. Egyszerűen meg kellett osztanom azt, amit gondoltam.

Most már mosolyogva emlékszem vissza, de nem változott semmi. Én még mindig szívom ezt a „káros szart” és Darlene is velem van. Ha már Darlene-nél tartunk, ő egy igazi barát, tudom, most azt hiszitek, hogy „Mindenki ezt mondja.”, de ő tényleg az. Emlékszem, mikor a Harvardra kerültem, voltam a legmélyebb pontomon. Alig ettem, nem beszéltem senkihez, s magammal se foglalkoztam. Mintha csak éltem volna a szerencsétlen életemet, s vártam volna, hogy mikor lesz vége. Talán így is volt, talán tényleg ezt vártam. De jött Ő, s segített. Hiába voltam vele nyers, bunkó és nem beszéltem hozzá, Ő nem hagyott. Ezért még máig is hálás vagyok neki. Azóta eltelt már hosszú négy év.

-Los Angeles-be közlekedő utasainkkal tudatjuk, hogy a repülőgép öt perc múlva megkezdi indulását. Kérjük, aki még nem tette meg, szálljon fel a járműre. Köszönjük! – zavarja meg gondolataimat a kellemes és egyben idegesítő női hang. Még egy utolsót szívok a cigarettámból, s ezt élvezettel teszem, hiszen tíz óra egy zárt légterű, emberekkel teli repülőgépen, nem lesz kellemes. Míg én ráérősen felkapom a táskám és a kabátom, hallom meg Darlene kiabálását.

-AZ ISTEN ÁLDJON MEG! SZEDD A CSÜLKÖD! – kiabál a kaputól, ahonnan már nem engedik vissza. Csak elmosolyodok rajta, s a kényelmes fekete-fehér mintájú balerinacipőmet fürkészem, míg arra fele sétálok.

-Komolyan azt hittem, hogy lekéssük! – füstölög mellettem Darlene. Nem is ő lenne, ha nem ezt tenné. Régen is mindig én voltam a nyugodt, semmin sem tépelődő ember, míg Darlene, minden butaságon rágódott vagy épp felkapta a vizet. Most is ugyan így van.

Rávezetem tekintetem, s felméri őt. Hosszú szőke haja eltakarja előlem mérges arcát, míg manikűrözött körmeivel dobol idegesen a karfáján, s félig meztelen lábai idegesen járnak a padlón. Nem sokkal alacsonyabb nálam, így ha nincs rajta egy magas sarkú, nagy az esélye, hogy le se érne a lába. Egy gyönyörű koktél ruha van rajta egy fekete bőrkabát társaságában. S korához képest sokkal fiatalabbnak tűnik, míg magamra tekintek csak a balerinacipőmet figyelem, a fekete nadrágomat, ami bokámig ér, s egy fehér trikót eltakaró fekete blézeremet. Talán pont a koromnak megfelelően öltözködöm, de mégis öregebbnek és érettebbnek érzem magam.

Sokan mondják, hogy smaragdszemeimért ölni tudnának, és hogy néhol aranyló, néhol barnuló hajam se szokványosan hullámos vagy épp egyenes. Persze erre csak elmosolyodom, megköszönöm a bókot vagy épp dicséretet és tovább állok jobik esetben, hiszen zavarba ejtő, ha valaki ilyet mond. Vagyis számomra az.

Darlene imádja, ha dicsérik, sőt szinte elvárja. Persze én csak akkor teszem, ha komolyan gondolom, aminek mennyiségével nincs nagyon megelégedve, s néha szóvá is teszi. Persze csak finoman!

-Adeline Brooks! – rángat ki ismét egy hang gondolataimból, s Darlene összevont szemöldökkel figyeli arcom, amin most egy kínos tekintetnél nem tudna többet leolvasni.

-Igen? – motyogom zavartan, s meghúzom az ennél már úgy sem szorosabb copfomat.

-Kérdeztem, hogy melyik céghez mész „felvételizni”. – forgatja meg szemét, majd elfordul tőlem.

-Styles Holdings Inc. – márkás ruhákkal kereskedő cég, aminek nem kis hírneve van. Én a pénzügyi részlegére jelentkezem, vagyis papírmunkára.

-AZ EGYIK LEGNAGYOBB DIVATCÉGHEZ SZEGŐDNÉL? – kiabál, majd eltátja száját a meglepettségtől. Pedig már mondtam neki.

-Csak mint egy pénzügyi szakértő. – vonom meg a vállam, hiszen ez nem nagy ügy. Mindenhova keresnek pénzügyi szakértőket. Majd egy sértődött pillantást vetek felé, amire Darlene összehúzza szemöldökét.

-Mi az? – túr hajába, s tekintete cikázik. Talán túl átható pillantásom van.

-Már mondtam, aranyos, hogy nem felejtetted el! – tetetek mosolyt, s tudom, hogy igazinak látszik. Mindig ilyen a fanyar mosolyom, a szomorú mosolyom, a hazug mosolyom. Mielőtt elkezdene szabadkozni, csendre intem, s előveszem telefonom, mivel az rezgéssel jelez.

Egy idegen számról bejövő hívás.          

-Adeline Brooks. – szólok bele, miután elhúztam a hívás fogadása jelzést.

-Jó napot, Miss Brooks, Styles Holdings Inc. egyik titkárnője vagyok. –lefagyva tekintek Darlene-re, akinek tekintete egyre nagyobb lesz, s arcomat méri fel. –Értesültünk róla, hogy felvételt szeretne nyerni cégünkhöz, ehhez viszont meg kell jelennie egy beszélgetésen. Tudnia kell, hogy ha nem felel meg, azt a cég vezetője azonnal közli Önnel, mivel Ő is ott lesz ezen a beszélgetésen. – hangja elhalkul, én ajkamat harapdálom. Kezem remeg, s arra koncentrálok, hogy ne ziláljak a készülékbe. Ez HIHETETLEN! Csípjenek meg, el se hiszem! De ne igyunk előre a medve bőrére!- suttogja a tudatalattim, s igazat adok neki, így próbálok megnyugodni és határozottnak, kiegyensúlyozottnak hangozni.

-Rendben, mikorra lenne ez az időpont? – hangom nem remeg meg, s halkan, de annál nagyobbat nyelek idegességemben.

-Péntek, 14:00 – válaszol, szinte azonnal, amin picit meglepődök. –Kérem, ne késsen, Mr.Styles nem tolerálja az ilyen dolgokat. – bólintok, pedig ő ezt nem érzékelheti, majd észbe kapok és válaszolok egy „rendben”-nel. Ő elköszön egy „További szép napot, Miss!”-vel, míg én levegőt se tudok venni, hogy válaszoljak, mielőtt leteszi.

Elveszem fülemtől, míg Darlene kérdésekkel ostromol, de most agyam kizárja, s az eddig begyűjtött információkra összpontosít. Mr. Styles is ott lesz, s Ők kerestek fel. Kezem izzad, s szaporán veszem a levegőt. Kezdek megijedni ettől a reakciótól, majd bemesélem magamnak, hogy ez normális.

-Adeline! – bök oldalba, míg feltekintek a mellettem álló alakra. Az egyik légiutas-kísérő mosolyog rám kényszeredetten. Lehangoló a tudat, hogy ez a kötelessége. – Azt mondja, hogy megérkeztünk! – suttogja barátnőm, s magamat szidom, miközben kikászálódok az ülésből. 

__________________________________________________________________
Sziasztok!
Nagyon örülnék, ha kifejtenétek véleményetek, természetesen igyekszem a részek hozatalával, hiszen eddig nem igen történt semmi, DE(!) a következő fejezet már nem erről fog árulkodni!
Köszönöm az eddigi egy véleményt és a 2(!!) feliratkozót!
Noraxoxo

Prológus

           Egyik ismerősöm – közeli ismerősöm – mindig azt mondta, hogy „Állj ki amellett, amiben hiszel, még akkor is, ha egyedül maradsz”.

Nagyon bölcsnek, karizmatikusnak találtam Őt. Határozott egyéniségű, könnyen felhergelhető – de ezt persze nem mutatta ki – mániákusnak is tartottam néha. De mégis, mintha száz egy követ mozgatna, én voltam az a kő, ami megmozdult benne.

Remek francia tudással rendelkezett, ahogy Ő mondta; „Détermination, Mlle Brooks!”.

Ami annyit tesz; „Eltökéltség, Miss Brooks!” .

Miért is beszélek róla múlt időben? – Természetesen ez költői kérdés, hiszen nem tudhatjátok. - 

Talán kezdeném a történetem elején, így míg én visszaemlékszem, ti új történetet tudhattok magatoknak.

            Már régóta fonom életem fonalát, s érzem, nem sokára célba érek. Utolsó végállomáson „pihenek”ami nem más, mint az általam oly’ annyira utált egyetemem, - ami jelen esetben a Harvard, ahol jogi és üzleti szakot végzek vagy, ha most nézzük végeztem -…