Sokat töprengtem azon, hogy mit tegyek.
Látogassam meg?
Beszéljem meg vele a dolgokat? Bocsássak meg neki?
Szívem
egyiket se akarja megtenni. Hogy miért?
Mert legalább annyira
fáj nekem is, mint neki. De én próbálom magam túltenni ezen. Jól eljátszott
velem, meg az érzéseimmel, amik eleinte nem voltak biztosak.
Úgy érzem, hogy amit én
megtehetnék, azt Ő is megtehetné, ami nem fog megtörténni. Nincs többé közöm
hozzá, kivéve, hogy a főnököm.
Jen többször is keresett az óta. De már vagy egy hónap
eltelt.
Styles csak néha járt
be, de akkor is, hogy beszéljen a titkárnőjével, Less-szel, vagy, hogy beüljön
egy-egy tárgyalásra. De a legtöbbet kihagyta.
Egyszer sem találkoztam vele, szerencsémre. Meg talán az
övére is.
De sokan mondták, hogy
szörnyen néz ki, s sokkal vékonyabb.
-Megjöttem! – kiabálok, ahogy benyitok lakásunk ajtaján.
– Ja, persze. Darlene nincs itthon. – motyogom inkább magamnak, míg ledobom
magas sarkúm lábamról.
-Adeline?
– jön egy női hang a sötét nappaliból, így megtorpanva, kapkodom tekintetem a
sötét szobában. Gyorsan egy villanykapcsolóért nyúlok, s hirtelen rajzolódik ki
a hanghoz tartozó ismerős alak előttem.
-Jen.
– sóhajtok, majd táskámat ledobom a kanapéra. –Hogy jutottál be? – kérdezem,
míg a konyhába megyek, hogy töltsek magamnak valami innivalót.
-Jók
a kapcsolataim. – sejtelmesen válaszol, amit már megszokhattam ettől a
családtól. Csak bólintok, s leülök a táskám mellé. –Valaki lent vár rád. – nyel
egyet, miközben mondja, s kezd olyan érzésem lenni, hogy valami nem jó dolog
fog velem történni.
-Tessék?
– leteszem poharam, míg zaklatottan kapkodom tekintetem.
-Egy
fekete, elsötétített kocsiban. Ő kért meg rá, hogy szóljak neked; menj le
hozzá! – elárulva érzem magam, ahogy tekintete megkeményedik, s arca
érzelemmentes lesz.
-Ha
meg akartok ölni, vagy hasonlók, akkor megteszem én magam! Nem kell ehhez
felbérelni drága pénzért valakiket. – kiabálok, s idegesen hajamba túrok.
-Nyugodj
meg, kérlek! Csak Harold az. – ajkam tátva marad, s lefagyok.
-Akkor
miért nem Ő mondja ezt, miért kell egy postagalamb? – Jen megvonja vállát, majd
az ajtó felé int fejével. Nagyot nyelve, - tudva a kockázatokat, ha nem megyek
le – visszahúzom magas sarkúm, s még utoljára visszatekintve Jen-re, kimegyek.
Idegesen
tépem ajkaimat fogammal, s nem tudom, hogy mire számítsak. Tenyerem izzad, így
inkább mellem alatt összefonom kezem, míg a liftben várok, hogy az levigyen hozzá. Lassan lépkedek a földszinten, a
recepción ülő pasi megkérdezi, hogy megint hova megyek, hisz nem rég értem
haza, de fülem zúg és nem hallok környezetemben semmit. Kitolom az ajtót, s
tekintetem megtalálja a besötétített ablakú, fekete kocsit. A kocsihoz sétálok,
a lehető leglassabban.
Zaklatottan
körbe tekintek, majd kinyitom a jármű ajtaját. Egy kapucnis ember ül a
volánnál, aki előre mered. Ahogy meghallja egyenetlen levegő vételem, felém
fordítja fejét.
Sötét
van a kocsiban, de a fények miatt, amik kintről jönnek, láthatom arcát. Szemei
alatt sötét, nagy táskák, míg arca soványabb, s sápadtabb. Kapucnija alól
kilógnak kusza hajtincsei. Beszállok a kocsiba, s becsukom az ajtót, ami egy
hangosabb csattanással csukódik. Szívem hevesen ver, s tenyerem szörnyen izzad.
Míg mellkasomban érzem a szúró érzést, s gyomromban a görcsöt. Kifele nézek az
ablakon, s azon gondolkodom, hogy MI A FÉSZKES FENÉT CSINÁLUNK.
-Szeretlek!
– motyogja elég hangosan ahhoz, hogy tisztán értsem. Az ütő megáll bennem, s
ledöbbenve fordulok felé. Hangja meggyötört, s nincs benne már az a hatalmas
magabiztosság és egoizmus.
-Egy
seggfej vagy! – ledöbbenve figyelem előre meredt alakját.
-Tudom.
– suttogja, s szívem megfájdul a tudattól, hogy én tettem ilyen gyengévé.
-Hazudnék,
ha azt mondanám, hogy én nem szeretlek. De-de nincs kedvem egy olyan alakkal
együtt lenni, mint te! – visszhangzanak szavaim, még az én fejemben is.
Szörnyen bántó, amit mondtam, de hasonlóan fáj nekem is.
-Értem.
– hangja megbotlik. – Édesanyám szavai is hasonlóan csengtek. – mióta beszélünk,
először fordítja tekintetét rám. Egy savanyú mosoly ül ajkain, míg szeme
csillog, és nagyon remélem, hogy nem kezd el sírni. –Bármint az ig-
Kopognak
az ablakon, ezzel félbeszítják Őt. Jen az. Styles lehúzza az ablakot, s úgy
hadarja el Jen, hogy az Anyjukat épp kórházba viszik, mert rohama van. Jen
beviharzik hátulra az ülésre, s én zavartan nézek hátra.
-Harry,
én..- kimutatok az ablakon, ezzel utalva arra, hogy semmi keresnivalóm itt.
-Nem!
– kiabál rám, s elindítja a kocsit. Az eső esni kezd, s mintha ez lenne a
hangulatunk lefestője.
Jen
zaklatottan értesíti Jone-t is, majd halkan pityeregve néz ki az ablakon. Ha a
férfi Styles-ra tekintek, csak idegességet és aggodalmat látok, ahogy a
régebbi, fájdalom és megsebezhetőség érzései keverednek benne.
Beérve
a kórházba, Styles leveszi fejéről a kapucniját, s idegesen siet a recepcióhoz.
Mi Jen-nel követjük Őt.
-Harold
Edward Styles, Mrs Edward Styles fia. Arról értesültünk, hogy ide hozták be. –
hadarja hivatalosan.
-Elnézést,
elismételné a nevét? – Styles egyre idegesebb lesz, de próbálja nem bunkó
hangnemben elismételni. –Ön nem a
vérszerinti hozzátartozója. – jelenti ki a recepciós hölgy, amire mind a
hárman megfagyunk.
-Örökbefogadott gyermeke vagyok. –
ingerülten motyogja, s szívem sajgása erősebb lesz, míg Jen aggodalmas
tekintettel néz rám.
-Oh,
elnézést. Első emelet, sürgősségi osztály. – igazítja el, majd Styles bólintva
megköszöni, s húga kezét megfogva húzza maga után. Én megtorpanok, amire Styles
hátra néz. Tátogok neki egy „Minden rendben lesz!” – et, amire szeme könnybe
lábad, de abban a pillanatban el is tünteti ezt. Leülök a recepciónál a
várószékek egyikébe, s bólintok, hogy menjenek. A Göndörigazgató nyel egyet,
majd Jen fejére nyom egy puszit, s elindulnak. Távolodó alakjukat nézem, ahogy Harry,
Jen kezét szorítja, s szinte egyszerre lépnek. Néha Styles, Jen-re tekint és
mond valamit, amit csak ajkának mozgásából látok, majd befordulnak a sarkon.
Már
vagy két órája itt ülhetek egyedül. Életemben nem unatkoztam és idegeskedtem
egyszerre ennyit. Általában a ki- és beközlekedő embereket figyeltem. Volt, aki
sírva jött be és szaladt a recepcióhoz, s volt, aki mosolyogva lépett ki innen.
Nem volt nálam se telefon, se iratok. Csak egy ember voltam, akit négy emberen
kívül, akik itt tartózkodtak, senki nem ismert. Elolvastam már a létező összes
újságot, ami előttem, az asztalon pihent.
Már
majdnem elaludtam, ahogy egyik kezemmel fejemet támasztottam, mikor egy gyenge
érintést éreztem a lábamon. Szemeim kipattantak, s egy szomorú és meggyötört
Styles-szal találkoztak.
-Hogy
van? – első kérdés, ami felmerül bennem, míg közelebb megyek hozzá. Hajába túr,
s kezét elveszi lábamról.
-A
sürgősségi osztályon van. Súlyos volt a rohama. Ha Apám nem veszi észre, talán,
életét is vesztette volna. – hangja érzékeny, s tudom, hogy túl sok ez neki. –Kómában
van, s az se biztos, hogy felébred. Az orvosok nagyon keveset mondanak. –
szipog egyet, majd megtörli arcát.
-Nem
lesz semmi baj! – ölelem magamhoz, míg Ő arcát nyakam hajlatába bújtatja, s
halkan sír. Szörnyen nyomja oldalamat a köztünk lévő karfa, de nem akarom
megszakítani ezt a pillanatot.
-Nem-nem
akarok még egy anyát elveszíteni! – szipogja, s erősebb lesz sírása mondata
után. Szívem megszakad, s erősen ölelem, s puszilom fejét.
Vakuk
villanására leszek figyelmes, s hogy az ajtón jönnek be a fényképészek.
Zavartan húzom össze szemöldököm, s Harry-hez bújok.
-Gyere,
menjünk el innen! – suttogom, amire Ő abba hagyja sírását, s még takarásomban
megtörli arcát, majd felhúzva kapucniját, kulcsolja össze kezünket, s húz be a
kórtermekhez. Idegesen nézek hátra, s a vakuk ismét villannak. Látom még, ahogy
három biztonsági őr ki küldi őket, de ők keményen harcolnak ez ellen.
Styles
elvisz a sürgősségi osztály elé, ahol a családja ül. Jone, Jen és az idősebbik
Mr Styles. Jen szeme szörnyen vörös, ahogy rám tekint, míg Jone csak maga elé
mereng. Mr Styles feláll, s egy kézcsókkal köszönt. Harry elengedi a kezem, s
zsebébe csúsztatja, és kapucniját is leveszi.
-Nagyon
sajnálom, Mr Styles! – suttogom, amire Ő csak bólint válaszképpen, majd
visszaül. Lába idegesen jár, föl-le.
A
Göndörigazgató elhúz egy távolabbi padhoz, ahol csak mi ketten ülünk.
-Szükségem
van rád! – kulcsolja össze kezünket, s szívem hevesen kezd verni. Én vállára
hajtom fejem, míg Ő sajátját, az én fejemre. S várunk.
A
nővér kellemes hangjára kelek, s picit elszégyellve nézek fel rá. Hogy el
tudtam aludni egy kórházban, ilyen helyzetben. Styles is akkor ébred fel, mikor
felemelem fejem válláról.
-Jó
estét! Nem rég mondtam családjának is, hogy nyugodtan haza mehetnek. Értesítjük
Önöket, ha történne valami. Viszont az Apja azt válaszolta, hogy Ő marad. –
értesít minket, amire Styles csak bólint. A nővér elmegy, s én a
Göndörigazgatóra nézek.
-Menjünk
hozzánk. Az közelebb van. – suttogom neki, amire szintén bólint. Arca szomorú,
s nem láttam még ennyire letörtnek.
-Deline-hez
megyünk, eszünk, és alszunk valamennyit. Kell valami? – kérdezi Harry az
Apjától, aki csak nemlegesen megrázza a fejét, majd feláll, s egy ölelésbe
vonja fiát. S elkapom azt a szót szájából, hogy „Szeretlek!”, amire szemem
könnybe lábad. Ajkam beharapom, hogy ne sírjam el magam, s elnézek onnan.
Styles elköszön még testvéreitől is, akik szintén maradnak, s elindulunk. Összekulcsolja
kezünket, s csak a recepciónál engedi el, hogy oda menjen, s szóljon a nőnek,
hogy értesítse, amint valami történik. Mielőtt kilép az ajtón, leveszi
pulcsiját, ahogy észreveszi, hogy esik, s nekem adja, hogy húzzam fel.
Szoknyámhoz rémesen mutat, de most ez érdekel a legkevésbé. Kezünket ismét
összekulcsolja, ahogy felhúztam pulcsiját, s a kocsihoz vezet. Kinyitja
ajtaját, majd miután beszálltam, becsukja. Átszalad a vezetői oldalra, s Ő is
beszáll. Ahogy rá tekintek, a fehér pólója, ami rajta van; átázott, s haja
vizesen tapad homlokához. Bekötöm az övemet, s fejem az ablaknak döntöm.
Itthon,
Darlene-t találom, ahogy idegesen járkál föl, s le.
-Ade!
Tudod mennyire aggódtam miattad? – húz egy szoros ölelésbe, s fülembe puszil.
–Harold! – bólint fejével, ahogy elszakad tőlem. Igen, nem bírja az óta, mióta
el kellett mesélnem, hogy miért nézek ki úgy, ahogy és miért nem keres.
Semmilyen formában.
-Szia
Darlene! – köszön neki illedelmesen Styles, majd szobámba megy. Darlene
értetlenül néz rám, a Göndörigazgató viselkedése miatt.
-Az
anyukája életveszélyben fekszik a kórházban. – suttogom, hogy ne hallja meg
Harry.
-Jézusom!
– csapja kezét szájához, Darlene. – És Jone nekem miért nem szólt? – kezd el
sírni, amire sóhajtok.
-Nem
tudom, Darlene. Próbáld meg, hívd fel! – javaslom neki fáradtan, amire Ő
bólint, s ott hagy. Összedobva két szendvicset a Göndörigazgatónak, megyek be a
szobámba, ahol Styles már az ágyamon fekszik egy alsóban, és kifele néz az
ablakon. –Hoztam szendvicseket, ha éhes vagy. – motyogom, s leteszem az
éjjeliszekrényre. Leveszem pulcsiját, s a fotelre hajtom, hogy megszáradjon. Leveszem
vizes ruháimat és felhúzok egy toppot egy pizsamanadrággal, majd leülök mellé,
az ágyamra. Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, vagy cselekednem, ezért mikor
látom, hogy meg se mozdul, megszólalok.
-Nem
eszel? – fordulok felé, amire arcát Ő is felém fordítja.
-Nem
vagyok éhes. – válaszolja, mintha egy öt éves kisfiú mondta volna.
-Nem
lesz semmi baj! – bújok kezéhez, mit átemel vállamon, így már mellkasán pihen
fejem.
-S-sajnálom,
hogy így kellett megtudnod dolgokat! – teste megfeszül, amire én mellkasán
kezdek körözni egyik ujjammal.
-Ne
erre gondolj. Ezt megbeszéljük később, máskor. – nyomok oda puszit, ahol kezem
körözött. –Most aludjunk egy keveset. Rendben? – nézek fel rá, amire Ő szemembe
néz, s bólint. Lecsúszik velem, majd a lehető legközelebb bújva hozzám próbál
meg elaludni. Két óra elteltével hallom csak ritmikus szívverését, s egyenletes
szuszogását. Keze erősen szorítja oldalam, még álmában is. Én haját simogatom,
hogy megnyugodjon valamennyire, s orrom élvezettel szívja be citrom illatú
samponját.
Ezt
a napot betehetnénk a világ-legpocsékabb-napja, második helyére.
________________________________________________________________
SZIASZTOK ELTÖKÉLTEK!
Igen, hát itt nincs az a csend a baj előtt. Csak halmozódik minden.
Nem sokára történetünk egy hatalmas fordulóponthoz fog érkezni. Már csak pár rész. Jövő hét vasárnap talán fény derül arra, hogy mire is gondolok most.
A véleményeket most is várom változatlanul.
(és ha valaki nem lenne benne a csoportba az olvasók közül: a részek MINDIG - persze vannak kivételes esetek- SZERDÁN és VASÁRNAP jönnek.)
All the love, Nora.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése