21.Fejezet

            A terem csodálatosan be van rendezve, s mindenki kezében találni valami elegáns alkoholt. A pincértől elvesz nekem Styles egy pohár pezsgőt, míg magának valami mást vesz.

            -Igyunk a kilencbetűs szóra! – hajol egész közel hozzám, hogy csak én halljam.

-A kilencbetűs szóra! – koccintom össze poharunkat, míg egymás szemét figyeljük, elég intenzíven. Majd belekortyolok az italomba, s ajkam mosolyra húzódik. Boldognak érzem magam. Az a felhőtlen boldogság. Ahogy Styles-ra nézek, rajta is boldogságot látok, ami még nagyobb örömet okoz nekem.

Majd megpillantom Jone-t, ahogy felénk közeledik egy borospohárral a kezében.

-Köszönök pár embernek. Ne menj sehova! – súgja fülembe a Göndörigazgató, majd egy csókot nyomva arcomra, elmegy. Jone mellém sétál, de nem szól semmit.

-Darlene-t, miért nem hoztad? – fordulok hozzá, míg kortyol egyet a borából.

-Részeg, és még nem kell a családomat ismernie. – szinte bunkón köpi oda, amitől elpattan fejemben egy húr.

-Hogy lehetsz ekkora bunkó? A lány, aki szeret, körülbelül emberszámba se veszed! – hangom erőteljesebb, s hangosabb.

-Adeline, ne csinálj jelenetet! – hangja nyugodt, de szeme fenyeget.

-Hát, fordulj fel! – kiabálom neki, majd ott hagyom. Elhallgat kissé körülöttünk a tömeg, de pár perc múlva, újra beszélgetnek. Egy mosdó keresésére indulok, hogy Darlene-t fel tudjam hívni. Mikor már negyed órája mosdót keresek, de nem találok. Úgy döntök, hogy kimegyek, s felhívom ott.

-Darlene? – két csöngés után veszi fel, de nem szól bele. – Minden rendben? – most egy halk szipogást hallat.

-T-téged elvitt.. – hal el hangja a készülékben, s szívem összeszorul.

-Édesem, haza menjek? Minden rendben? – szemem könnybe lábad, ahogy elgondolkodom, hogy mind az, ami nekem van, azt Ő akarta.

-Dehogy. Meg is vernélek, ha haza érnél! – nevet fel, de nem őszinte a nevetése. Az ajtó kinyitódik, s a Göndörigazgató lép ki. Elég eldugott helyen, egy sikátorban vagyunk, így nem láthatnak minket fényképészek.

Gyorsan megtörlöm szemem, de már észrevette könnyeim.

-Darlene az? – kérdezi halkan, amire csak bólintok. Kiveszi telefonom kezemből, s a sikátor egyik sarkához sétál. –Szia, Darlene! Harold vagyok. – S innentől nem lehet már hallani, amit beszélnek. Pár perc után visszajön, s telefonom kezembe adja. –Haza megyünk, hozzátok. Barátnődnek boldogító társaságra van szüksége. – mosolyog rám halványan, s szívem hevesen verni kezd.

-Köszönöm! – ölelem szorosan nyakát, míg arra egy csókot hintek. Keze szorosan öleli derekam, s hajamra nyom egy csókot.

-Darlene? – kiabálok a lakásban, mikor beérünk az előszobába.

-Hmm? – jön válaszul. Leveszem magas sarkúm, s egy hajgumit keresve, összekötöm a hajam. Styles is leveszi cipőjét, szmokingját és nyakkendőjét is. Összekuporodva ül az egyik fotelben, egy takaróval maga körül. Azonnal lehajolok hozzá, s egy ölelésbe vonom.

-Sajnálom! Annyira-annyira sajnálom! – ha lehetne ennél szorosabban ölelni, megtenném.

-Ugyan, Ade! Nagyon szeretlek, de én most lefekszem. Ti pedig..találjátok fel magatokat! – kacsint rám, s bemegy a szobájába, bezárva annak ajtaját. Styles-ra nézek, s szomorú tekintettel válaszol. Közelebb jön, s egy ölelésbe von. Mély levegőt véve húzom szobámba, s becsukom ajtaját.

-Kérsz valamit inni vagy enni? – kérdezem tőle, míg leveszem a drága ruhát, s gondosan egy vállfára akasztom. Csak egy fekete, csipke fehérneműben vagyok, ami fölé keresek egy nagy pólót és felhúzom. Leveszem a drága ékszereket, s lemosom az erős sminkemet.

-Köszönöm, nem! – válaszol illedelmesen, míg én rámosolygok. Az ágyamon ül, hátradőlve, s kinyújtott kezein támaszkodik a matracon.

-Ma itt alszol? – ülök ölébe, s ingjét kezdem kigombolni, amit figyelemmel követ. Majd miután végzek, smaragdjába nézek, amiben ég a vágy. Ajka gyorsan találja meg enyémet, s húz közelebb magához.

-Ez kérdés? – hajol el, s lehámozza rólam a pólómat. Nyakamat csókolgatja, majd fülemhez hajol, s ott csókolgat.

Már meztelenül fekszünk egymáson, s a boldogság felé tol a Göndörigazgató, mindkettőnket. Halk nyögéseink töltik meg a szobámat, s a fülledt levegő. Egyszerre érünk beteljesülésünk végéhez, s a Göndörigazgató kifulladva esik rám. Izzadt tincseit csavargatom ujjaim között, míg Ő kapkodva veszi levegőjét, ami vállammal találkozik.

-Harry? – csak nehezen hümmög, válaszként. – Jone-t kérdeztem, hogy ikertesvére-e Jen-nek. Erre a válasza annyi volt, hogy igen és hogy vérszerinti. Ez mit jelent? – megdermed, s a nagy levegő vételei abba maradnak.

-Csak hülyeségeket beszél. Ennyit. – vágja rá mogorván, s leszáll rólam. Meztelenül megy megkeresni ruháit, míg én formás fenekét nézem, s kidolgozott testét. Felhúzza alsónadrágját, majd visszafekszik mellém az ágyba.

Én felállok, s kimegyek a fürdőbe, hogy letusoljak. Majd mielőtt vissza fele kinyitnám szobám ajtaját, erőteljes suttogást hallok.

-Mondtam, hogy NE, te Faszfej! – nem szeretnék a vonal másik végén lenni. –Majd ezt még megbeszéljük. – majd elhallgat a suttogás. Benyitok az ajtón, s a Göndörigazgató a telefonjában nézelődik. –Az egyik netes újságban már a címlapon vagyunk. – adja telefonját kezembe, s mutatja a pdf-formájú újság címlapját.

Több kép van összevágva rólunk. Van, amin csókolózunk a divatbemutató közben, van egy kép, mikor Styles keze a térdemen pihen és van egy, ahol én a vállának dőlök. Maguk ezek a képek nagyon édesek lennének, ha erről cikk és a címe, nem lenne szörnyen undorító.

Elolvasva a címet, – Az alkalmazottat is be kell fűzni? – vissza is adom neki a telefont.

-Hát..ez igazán aranyos. – mondom, s visszafekszem az ágyamba. Styles csak bólint, majd felhúzza nadrágját és ingjét kezdi begombolni. –Elmész? – ülök fel, s érzem, hogy az az apró boldogság, ami még megmaradt, kezd kiszállni belőlem. Csak bólint, míg arcvonásai megkeményednek.

-Túl..sok a papírmunkám még. – hadarja, s nyakkendőjét köti meg, majd felhúzza szmokingját.

-Nem akarsz maradni, ez után a cikk után. Igaz? – szívem összeszorul, s érzem, hogy gyomrom lesüllyed, ahogy rám tekintve, arca ismét semleges lesz, mint régen.

-Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ezt tovább csinálni, Adeline. – csúsztatja zsebébe telefonját, s szívem kettétör.

-Félted a szaros céged? – kiabálok rá, s szemem nem bírja a harcot tovább könnyeimmel, veszít. –Félsz, hogy ennél nagyobb szarban lesz? – szipogok, s zaklatottan hajamba túrok. Styles, mintha megfagyott volna, csak figyeli jelenetem.

-Ha itt tartunk; igen.  – vágja rá nyugodt hanggal, amire minden érzésem, ami eddig iránta felépült, eldőlt, összetört.

-Komolyan fontosabb a cég, mint..EZ? – mutatok ujjammal a kettőnk közti távolságra, ami igazából minket takar. –Hol marad az eltökéltséged, Te fasz? – megint kiabálok, s a sértésemre szemöldökét összevonja. –Most mondtad ki! Esküszöm nincs három óránál több ideje, hogy kimondtad azt, amit nem hiszem, hogy sűrűn hajtogatsz. Vagy te is egy akkora seggfej vagy, mint az öcséd, Jone? – erre már keze is összeszorul, s fogait csikorgatja. –Szánalmas egy alak vagy, aki csak megfekteti az alkalmazottjait, majd ott hagyja őket. Gondolom Rebeca egy visszatérő ügyfeled. – szemeim még mindig nedvesek a könnyektől, de már nem potyognak azok. Itt arca vörösödik, s nem bírja tovább visszatartani dühét.

Sietve teszi meg a távolságot köztünk, majd kivesz az ágyból, s az ágyam melletti falnak nyom. Idegesen liheg, s tekintete vagy száz féleképpen megölt már. Míg fél órával ez előtt, még a vágytól csillogott. Keze szörnyen erősen mélyedik karomba, de nem adok hangot fájdalmamnak. Tudtam, hogy erős, de el nem tudtam képzelni, hogy egyszer meg is tapasztalom.

-Hogy beszélsz velem, te ribanc? – köpi szavait arcomba, s már nem is kézszorítása fáj, hanem szavainak súlya; felülkerekedett ezen.  –Hogy a picsába van merszed, így beszélni velem? Inkább egy szavadnak nem kellene lennie, amennyi mindent köszönhetsz nekem! – nyakán egy ér igen durván kidudorodik. Szemébe nem merek nézni, mert félő, hogy mégis sikerül csak pusztán tekintetével megölnie, ha nem fizikailag, belül.

Számomra hihetetlen, hogy nem rég még nevemet nyögte a kéj miatt, most meg olyan szavakat vág hozzám, amiket nem tudom, hogy komolyan gondol-e, s nevemet úgy ejti ki, mint egy átokkal megszórt szót.

-T-tudod, hogy mi a „szeretlek” szó jelentése? – kérdezem suttogva, s mellkasára meredek. –A szeretlek szó, egy kifejezés. Egy kurva érzelem kifejezése, amit más szóval nem igen tudsz kifejezni. Általában, ép elméjű emberek akkor ejtik ki ezt, ha komolyan gondolják. Nem egy névelő, ami minden mondatodban benne van. – szemébe nézek, majd úgy teszem fel utolsó kérdésem. – Jelentetted már ki így valaha is valakinek, hogy ezt a jelentést hordozta ez a szó? – szeme fátyolos lesz, de arca még mindig kemény. Várakozva válaszára, nyúlok arcához, s kezem rásimítom. –Nem. Igaz? – suttogom, s megint magamat érzem fölényben. Kezének szorítása enged, s testtartása görnyed, s már nem tűnik magabiztosnak.

-Mennem kell. – suttogja, majd lehajtja fejét, s kisiet a lakásból. Engem ott hagyva a falnál, csalódottan, összetörve.

-Mert én már igen.  Ejtettem ki úgy, alig ha három órával ezelőtt. – motyogom, míg az ajtóra meredek, ahol kiviharzott.

Másnap nem ébredek semmire. Se ébresztő hangjára, se szuszogásra, mely nyakamat csiklandozza, sem rekedtes, mély hangra, mely azt mondja, hogy ébredjek, mert indulnunk kell a munkahelyre.

Szemem erre azonnal kipattan, s telefonom után kutatva nézem meg a napot és az időt. Szerencsémre szombat van, s ilyenkor nem muszáj bemenni, hanem otthon is el lehet végezni, ha elmaradásod van. Akinek nincs, annak ugyan úgy szabad, mint az összes többi polgárnak, akinek szabad a hétvégéje.

Telefonom visszaejtem, s lehunyom szemem. Túlzaklatott vagyok és körülbelül minden harmadik másodpercben sírva fakadnék. Nem tudom, hogy Ő mit érez, de remélem, hogy legalább legyen ilyen rosszul, mint én. Szívem szabályosan fáj, a fizikai hiánytól, s mert több darabra törte azt szavaival.

Kitápászkodva ágyamból, a tükrömbe se nézek, csak felkapok egy pulcsit magamra, s kimegyek a konyhába. Ott töltök magamnak egy pohár narancslevet, s leülök a pulthoz. Kezemmel támasztom fejem, s lehunyom szemem, azzal a tudattal, hogy ez megnyugtat. De csak az ideges alakját látom magam előtt, ahogy a szívszorító szavait köpi felém. Így inkább kinyitom, s sóhajtva besétálok szobámba.

Természetesen szemem egyből a drága ruhán állapodik meg, s szavai ismétlődnek csak bennem. „Inkább egy szavadnak nem kellene lennie, amennyi mindent köszönhetsz nekem!”

Egy hét múlva, se történik semmi érdekes. Csak megy a szokványos kerék. Styles nélkül.

Kivéve a mai edészünetig. Telefonom csörgése ijeszt ki a papír munka rengetegéből, így úgy döntök, hogy ez a szünetem jelzése, s kiviszem telefonom, míg elindulok egy kávéért, s közben elfogadom hívását a készüléken hívó embernek.

-Adeline Brooks! – köszönök bele, s várom a túl oldalon lévő személy jelzését.

-Itt Jen Styles! – szívem kihagy egy ütemet, mikor meghallom a „Styles” szót.

-Szia Jen! – próbálok hangommal úgy játszani, hogy az ne tűnjön, se olyannak, mintha mindjárt sírnék, se olyannak, aki már sírt.

-Tudom, furcsa, hogy hívlak, de.. – és itt elhallgat. Hirtelen azt hiszem, hogy megszakad a vonal, de utána ismét megszólal. – Harold szörnyű állapotban van. – hangja halk, s kétszer se mondom, hogy nála van.

-Hallottátok, hogy Mr. Styles már egy hete nem jár be dolgozni? – suttogja elég hangosan az egyik kolléga.

-Azt is mondták, hogy nem sokára befuccsol a cég és mehetünk lapátra. – nyavalyog a másik. Majd ismét megszólal Jen, így rá fordítom figyelmem.

-Egy hete nem evett semmit. – hangja nagyon halk, s hallom egy ajtó csukódását a háttérben, majd hangereje normálisra vált. – Egy héttel ezelőtt jött hozzám, hogy elmondja, hogy szeret.  – szívem összezsugorodott az utolsó szóra - Majd beszélgettünk és elment. Valami furcsa volt rajta, de nem említettem meg neki, s Ő se mondta, hogy problémája lenne. Majd meglátogattam a hét közepe felé. Általában, ha LA-ben tartózkodom, hetente legalább egyszer meglátogatom. – indokolja meg.  – És nem azt láttam, hogy veled van, hogy épp főztök, vagy a kanapén alszotok vagy isten tudja, mit csináltok! – kiabál egy picit, majd újra visszaveszi hangerejét. –Hanem, hogy a kanapéján fekszik, s a plafont mereven bámulja. Egy munkása se volt a házában, csak egyedül volt. Mikor beszéltem hozzá, nem reagált, mintha tudatán kívül lett volna. Megnéztem a szobáját, majd a fürdőt, s megtaláltam a műtermét, amit eddig még sose mutatott meg nekem. – nagyot nyeltem itt, hiszen tudtam, hogy valahol itt jövök én a képbe. – Majd megláttam a festményeket. Szinte minden Te szerepeltél! Volt egy félig kész festmény, ami az állványán pihent. – alsó ajkam beszívtam, s úgy döntöttem, hogy nem a kollégáim előtt kellene elsírnom magam. Így visszasétáltam az irodámba, s magamra zártam az ajtót. –Azon is te voltál, de az aljára oda volt írva, hogy „Hiányos”. Ennek a szónak a jelentését, csak rá két napra tudtam belőle kifacsarni. Ennyi volt csak a válasza: „Hiányos, mint az almafa, az alma nélkül. Mint a gyertya, a lángja nélkül. Vagy mint egy kifutó, modellek nélkül. Mint az a festmény, nélkülem.” – Arcomon, mint egy folyó, meg sem álltak a könnyeim. Vannak érzései! Érez valamit! Mondjuk most épp fájdalmat és hiányt, DE ÉREZ VALAMIT.

 _____________________________________________________________________

SZIASZTOK ELTÖKÉLTEK!

Hát, igen. Egy deppis rész, de(!!) minden szomorú után jön a boldogság. Is. 

Véleményt várok, bár nem bízok benne, hogy kapok is. 

Sajnos nem nagyon akarjátok leírni. Bár nyugodtan írhatnátok negatívat is, de mindegy. 

All the love, Nora.