35.Fejezet

-Mamii – vékony, kisfiú hang ébreszt, s a mozgolódás az ágyamban. Lustán nyitom ki szemem, s dolgozom fel az apró Beni testét mellettem, ahogy térdén támaszkodva próbálja hajam kisimítani arcomból. Én csak lehúzom magamhoz, és apró csókokat nyomok fürtös fejére. –Mami, elkésünk az oviból! Az első napom, emlékszel? – visítja, ahogy csikizem oldalát, míg Ő hánykolódik mellettem és kacag. –Mami! – kiáltja el magát, amire megállok mozdulatomban, hiszen azt hiszem, hogy fájt neki. Aztán elneveti magát és kiugrik az ágyamból.

-Jó, rendben. Felkelek! – adom meg magam, mint egy tinédzser lány, akit az anyukája épp most parancsolt ki az ágyából. Ő kiszalad a szobámból, s hallom, ahogy Patric nevét kiabálja, ezzel Őt is felébresztve.

Patricnak mára már saját szobája van a mi kiskuckónkban, hiszen több idejét tölti itt, mint a saját otthonában. Semmi sincs köztünk, hiszen szívem érzelmek terén egy elhagyott csatatér. Csak romok vannak. Egyelőre csak Benettre koncentrálok és, hogy neki tökéletes élete legyen.

Miután indulásra késznek nyilvánítottam magam, átmegyek Beni szobájába. Halkan kuncogni kezdek, ahogy látom, hogy épp próbálja egy kék pulcsiját magára húzni, de csak a göndör fürtök kandikálnak ki a pulcsi nyakánál.

-Várj Bébi, segítek. – megyek hozzá, s lehúzom fején. Ő tüsszent, ahogy az anyag megsimogatja az orrát, míg én elfintorodom, ahogy rám tüsszent. A kockás ingjének a nyakát kihajtom a pulcsira, s hajába túrok, hogy megigazítsam a rakoncátlan tincseit. –Lassan el kell mennünk fodrászhoz. – állapítom meg, míg Ő hadakozni kezd, hogy Ő be nem ül többet Diana autós fodrász székébe, mert nagyon kényelmetlen és unalmas volt.

Ráadom cipőjét, s hagyom, hogy Ő kösse meg a cipőfűzőjét. Addig megnézem Patric hogy áll, mivel megkértem, hogy vigyen el minket kocsijával az óvodába.

Összeszedem a holmijait, amiket írtak a papírra, hogy mit kell, vigyen. Megpróbáljuk, hogy már első nap ott alszik, mivel a bölcsödében már hozzászokott ahhoz, hogy csak délután lát legközelebb.

-Kész vagy, Bébi? – Ő csak bólint, míg kabátjáért ugrál, hogy elérje. Nevetve leakasztom a szövetkabátot és a sálját, s kezébe adom. Hisz’ lelkemre kötötte, hogy a nagyfiúk már egyedül öltöznek, nézzem meg Patric bácsit. Így neki is egyedül kell öltöznie.

Aprókezét nyújtja, mikor Patric szól, hogy indulásra kész. Szorosan fogom Benett kezét, míg felkapom a cuccainak egy részét, míg a másik részét Patric hozza. Kettőre zárom az ajtót, s nézem az apró testet, ahogy a boldogságtól ugrál, ahogy fürtjeibe a szél bele kap, s Patric kezét szorongatja, míg lelkesen magyaráz arról, hogy neki mi a jele és ennek mi a története. Elnyomom mosolyomat, s utánuk indulok.

-Figyelj, Bébi! – kékeszöld szemei arcomat kutatják, s keresik az érzelmeimet. – Itt nagyon jó fiúnak kell lenni, mert tudod, hogy Mami megtudja! – kisimítok egy tincset arcából, míg Ő halványan bólint. –Ha bármi baj van, szólj az óvó néniknek, és Ők szólnak nekem, rendben? – megint bólint, s ajkai kezdenek lefele görbülni. –Jaj, Édesem ne sírj! – húzom szoros ölelésbe, s elsírja magát. Halkan sír, s erősen szorítja kabátomat. Fogadni mernék, ha egy félórával előbb jövünk és nem mi lettünk volna az utolsók, akkor még vagy húsz ilyen jelenetet láttam volna. Fejét simogatom, míg Ő már csak szipog. –Nem lesz semmi baj! – suttogom, s megpuszilom kipirult arcát.

-Szia Benett! Gyere menjünk be, nézzük meg mivel tudunk játszani. Oké? – Benett lassan emeli az óvónőre könnyes tekintetét, majd szorosabban fogja kabátom. – Hátha találunk olyan szuper autót, mint ami a jeleden van. Biztos vagyok benne, hogy találunk! – Beni erre felkapja a fejét, majd rám sandít, míg én bíztatóan bólintok. Lassan elenged, s megfogja az óvó néni kezét. Még utoljára hátra integet nekem, majd befut a csoportba.

Lassan bólintok, felveszem a táskám és kifelé indulok az épületből. Ez nehezebb volt, mint a bölcsiben.  Jegyzem meg magamban, s elindulok a munkahelyemre.

A nap végén sietek az oviba, hiszen szokásomhoz híven, megint elkéstem. Kifulladva lassítok le az épületnél, s veszem észre, hogy egy fekete, hosszú szövetkabátos ember társalog az épületben, kint az udvaron lévő padon a gyerekemmel. Ijedten szedem a lábaim, s Benett nevét kiabálom, aki mosolyogva felém kapja a fejét.

-Mami! – leugrik a padról, s felém szalad, de arcán csupa derű és boldogság látszik. Felkapom, s ölelésbe vonom, majd az alakra nézek, akinek arca nem látszik a sapkája alól. Oda sétálok, de, amint észreveszem az ismerős arcot, visszalépek egyet. –Mami, Ő Harry és egy nagyon kedves bácsi. Engem várt, azt mondta. Aztán látta, hogy nem vagy itt, így megvártunk téged. – Arcom megdermedt, ahogy lábaim is földbe gyökereztek. – Harry egy nagyon jól kereső bácsi. Elmesélte, hogy van egy családja, aki nem él vele. Egy fia van, aki azt mondta, nagyon hasonlít rám és- félbeszakítom azzal, hogy hátat fordítva szinte futni kezdek vele.

-Adeline! – kiált utánam, s hangja a leggyengébb hang, amit valaha is hallottam.

-Mami, Ő ismer téged? – Benett hitetlenkedve néz rám, majd Styles-ra.

-Adeline, kérlek. – közelebb sétál, s csak ekkor látom rendesen arcát. Hihetetlen, hogy Benett nem ijedt meg tőle, hiszen arca olyan, mintha most lépett volna ki egy drogelvonóról.

-Nem! – kiáltom el magam, mire Beni ijedtében megugrik kezemben. Aggódóan kapom rá tekintetem, s veszem észre, hogy szinte ugyan úgy Ő is ezt teszi. –Ne Benett előtt. Kérlek. – suttogom neki, amire Ő szomorúan bólint.

-Sajnálom. – motyogja zavartan. Benett rá néz, majd felé nyújtja a kezét, mint aki azt akarja, hogy átadjam neki. Szorosabban fogom, amire Ő mérgesen rám néz.

-Mami! – szidalmaz, amire megdöbbenésemben enyhítek fogásomon, ezzel Ő élve az alkalommal átmászik Styles kezébe.

Styles arcát nézem, amiről nem igazán lehet érzelmet leolvasni.

-Mami nézd meg! Pont olyan a haja, mint az enyém! – kiáltja vidáman, s lehúzza Styles sapkáját, ahonnan kiugranak a göndör tincsek. Styles erősen szorítja apró testét, mintha az élete múlna azon, hogy ne engedje el. Szeme arcát kutatja, s hirtelen fut át agyamon a felismerés, hogy életében először fogja. Életében először láthatja ilyen közelről a saját fiát.

-Igen. – motyogom, míg közelebb lépek, hogy kivegyem kezéből Benett-et.

-És képzeld, még a vezetéknevünk is megegyezik! Benett Styles, Harold Styles. Mintha Ő lenne az idősebb én. – nevet fel a saját humorán, míg én és Styles csak megfagyva figyeljük őt.

-Beni, mennünk kell! – nyújtom a kezem felé, de Ő dacosan megöleli Styles nyakát. Styles lassan, s félve rám emeli tekintetét, amire a torkomban csomó keletkezik. –Beni..Édesem. – hangom megcsuklik, amire Styles közelebb lép, de én hátra lépek, vele szinkronban.

-Mami, Harry bácsinak is velünk kell jönnie! Nincs itt a családja, biztos szomorú. – motyogja, míg szabad kezével hadonászik. Ha tudná, hogy a családja közvetlen itt van..

______________________________________________________________

Sziasztok Eltökéltek!

35.FEJEZET

és a holdpont, ahol végre találkoztunk újra Harry-vel.

A történet innen megy tovább, de nem sokáig.

Kíváncsian várhatjátok, hogy ennek a kavalkádnak, mi lesz a vége. Egyenlőre.

Megjegyzéseiteket szeretettel várom!

All the love, Nora.

34.Fejezet

                 Másnap fényképezőgép kattogásokat lehet hallani kintről, s mikor kinyitják szobám ajtaját, akkor az összes riporter az ajtóba tömörül, s bekiabálnak a kérdéseikkel. Fejem ettől fáj, s ettől alszok nyugtalanul, de a kórház dolgozói nem tudnak tenni semmit ez ellen.

-Mrs Styles, holnap már kimehet a kórházból. Mindketten csodásan épülnek, s egészségesek. – mosolyog kedvesen az orvos, amire én is mosolyogva bólintok, majd kinyitva az ajtót a doktor megtorpan.

-Mr Styles, honnan tudta, hogy a felesége itt tartózkodik?

-Mr Styles, maga nem volt itt a szülésnél?

-Mr Styles, maga szerint a felesége akarja látni ezek után?

-Mr Styles, maga nem jöhet be ide! – suttogja erőteljesen az orvos, amire egy még erőteljesebb, s ismerős suttogást hallok.

-Doktor úr, be kell mennem! – az ajtó kitárul, s zilált Harold Edward Styles lép be, életnagyságban. Az ajtó becsukódik, s csend telepszik a szobára.

-Te mit keresel itt? – hangom undorral van tele, s megvetéssel. Lehajtja fejét kérdésemre, s helyéről nem mozdul.

-Én csak..nem tudom igazából. – motyogja, s szívem megfájdul a hangtól, ami oly’ törékeny és a sírás szélén áll.

-Nincs itt keresni valód. – mondom érzéketlenül, s belép a Nővérke Benett-tel a kezében. Styles felemeli a fejét, s levegőt is elfelejt venni, mikor meglátja az apróságot, ahogy a kezembe adják.

-Mr Styles? – kérdőn néz rá a Nővér, ami kizökkenti Styles-t, s levegőért kap. –Maga nem jöhet be! – zavarja ki, s kinyitja neki az ajtót, ahol a riporterek ismét kérdésekkel támadják. Styles még egyszer visszapillant, szinte segélykérően, de én lenézek Benett-re, hogy ne kerüljek vele szemkontaktusba, s ne essen meg rajta a szívem. A Nővérrel nem foglalkozva szedi lábait felém, amire összerezzenek, s Benett hangosan felsír. Elkezdem csitítgatni, de én is sírásba kezdek.

-Deline..kérlek. – hal el hangja, s próbálom sírásom visszafojtani, hogy legalább Benett megnyugodjon.

-Menj el! Semmi keresnivalód nincs itt. Ne kelljen ismételnem magam. – suttogom, míg megnyomom a nővérhívó gombot.

-Deline, én..sajnálom! Tényleg.. – mielőtt tudna tovább beszélni, az ajtó kinyitódik, s még egy Nővér lép be két testőrrel. A testőrök Harry felé indulnak, míg az egyik Nővér kiveszi a kezemből Benett-et, s kisietnek vele, hogy ne kelljen hallaniuk a kiabálásokat. Én csak lehunyom a szemem, míg a kiabálásokat hallgatom, ahogy próbál ellenkezni Styles, de a testőrök csak kifele rángatják. –Csak a fiamat szeretném látni! – kiabálja még utoljára, majd becsapódik utána az ajtó.

A testőrök egy rendőrrel jönnek vissza, aki megkérdezi, hogy szeretnék-e valami szolgáltatásukat igénybe venni, amire közlöm vele, hogy csak egy váló papírt szeretnék kérni. Ő bólint, s azt mondja, hogy intézkedik. Megadja a számát, s a testőrök kikísérik.

-Mrs Styles..vagyis Ms Brooks, mint láthatja Mr Styles nem jelent meg a tárgyaláson, így ezt el kell halasztanunk egy másik időpontra, mivel rengeteg ügyem van, ami még áll. – mondja a bíró az ügyvédemnek, s nekem, amire az ügyvédem csak nyugodtan bólint, míg én csak magamba mérgelődve kiviharzok a tárgyaló teremből.

-Adeline, azzal, hogy illetlen a hivatali dolgozókkal szemben, nem jön helyre a maga dolga. – oktat ki ügyvédem, míg én szedem lábaimat ki ebből az épületből. Telefonomban Patric számát keresem, majd felhívva várom, hogy válaszoljon.

-Adeline?

-Szia Patric! Benett jól van? – kérdem suttogva, míg fejemet lehajtom, ahogy kilépünk az ajtón, mivel a sok riporter azonnal letámad, s kérdéseket tesznek fel, képkészítéssel szinkronizálva.

-Éppen valami mesekönyvet próbál olvasni a maga kis nyelvén. Nem rég jöttünk fel a közeli játszótérről. – meséli vidáman Patric, s arcomra halvány mosoly ül.

Benett már három éves. Haja göndör fürtökben pihen fején, míg mosolya lekenyerező, s tekintete kékeszöld, ahogy apjának és anyjának szemszínei keverednek szemeiben. Semmi hasonlóságot nem találtam még, ami megegyezne rajtam, és rajta is. Ajkai, mint az apjáé. Haja, mint az apjáé. Szemei, mint az én és az Ő tekintete. Arcformája, mint az apjáé, s mosolya, mint az Övé. Mint egy kisebb kiadás belőle.

Benett születése óta nem látta az apját. Nem láthatta.

Nem tudja, hogy mit takar érzelmileg az „Apa” szó. Csak azt tudja, hogy az „Anyukája párja.” Két évesen mindig Patric-ra mondta, hiszen sokszor látta, és a bölcsödében azonosítva azokat a férfiakkal, akik körülbelül annyi idősek lehettek, mint Patric, s az oda járó gyerekek apának szólították, analizált arra, hogy Patric az apja. A sírás elfogott, ha láttam göndör fürtjeit ugrálni, ahogy szedte lábait felém, mikor meglátott. S eszembe jutatta Styles-t, aki hasonlóan nézett ki, mikor felém igyekezett, csak több indulattal.

Styles párszor próbált minket felkeresni ez alatt a három év alatt, de vagy úgy végződött, hogy rendőrt hívtam ide, vagy itt volt Patric.

Sikerült találnom egy kereső állást, ami egy ruha boltban van, ezért is jár Benett bölcsödébe. A ruha boltban is próbált már Styles felkeresni, ott ugye még akkor nem ismerték úgy, mint Mr Styles. Csak mikor bemutatkozott, jött rá mindenki, hogy Ő az, aki az újságok címlapján van már négy éve, s Ő az, akinek felesége ebben a boltban dolgozik. S megkértem rá őket, hogy ha betévedne, semmi információt ne adjanak ki rólunk. De én akkor pont ott dolgoztam.

-Deline, mi ez a váló papír? – dobja elém a borítékot, míg zaklatottan hajába túr.

-A tartalom elárulja, hogy mi az. – mondom közömbösen, míg a vállfákon rendezgetem el a ruhákat. Ő közelebb jön, s erősen megszorítja felkarom, s maga felé fordít, hogy figyelmem Rá irányítsam. –SEGÍTSÉG! – azonnal két munkatársam szalad ki, s veszi elő telefonját.

-AZONNAL ENGEDJE EL! – kiabál az egyik, amire Styles savanyún felnevet, s kezemet elengedi.

A rendőrség kiért, míg Styles ott tartózkodott, de csak pénzbüntetést kapott ezért. Így egy távoltartási engedélyt kértem, ami rám, és Benettre vonatkozik. Persze többször láttam Őt a bölcsőde körül ólálkodni, de amint észrevett sietősre vette lépéseit, s elment. Rettegek attól, hogy egyszer arra kell bemennem a bölcsődébe, hogy nincs ott Benett. Ezért mutattam az ott dolgozóknak képet róla, s elmondtam a nevét, hogy ezt kikerüljem. De Ő sem hülye, tudja, hogy járjon át az eszemen. Így jogos a félelmem.

Halkan nyitom ki bejárati ajtóm, s veszem le magas sarkúm, hogy nesztelenül menjek beljebb. Patric a laptopján dolgozik a padlón, mellette Benett ül kockákkal játszva.

-Szia Édesem! – gügyögöm, ahogy leguggolok az Ő szintjére. Azonnal felkapja fejét, amire fürtjei megugranak, s szemei szinte könnybe lábadnak, ahogy meglát.

-Mami! – szalad apró lábain hozzám, s szoros ölelésbe vonom apró testét. Göndör haját összeborzolom, amire rám fintorog és elhúzódik, hogy megigazítsa tincseit.

-Milyen volt a napod, Bébi? – állok fel, így felemelem őt, s oldalamhoz szorítom testét.

-Patric bácsival játszottunk, aludtunk aztán mutatta, hogy mit csinál a masináján. Én is pszicilógus akarok lenni, Mami! – kiabálja, s halkan felkuncogok azon, hogy nem tudja kimondani a „pszichológus” szót.

-Te leszel a világ legjobb pszicilógusa, Beni. – nyomok csókot arcára, majd az etető székébe teszem. Tudom, Patric is mondta, hogy már idős az etetőszékhez, de így érzem még biztonságosnak, és így egyszerűen szemmel tudom tartani.

-Mami? – kiabálja vékony hangja, amire rátekintek a konyhából egy mosoly kíséretében. –Dolgoztál? – kérdezi kurtán, amire rásandítok, s lassan megrázom nemlegesen fejem.

-Dolgom volt a városban. El kellett intéznem pár papírt. – mondom, mintha értené, hogy ezek pontosan mit is jelentenek.

-Sok emberrel találkoztál? – jön következő kérdése. Beteszem a mikróba a vacsoránkat, s leülök hozzá az asztalhoz. Bólintok kérdésére, s arcát figyelem. Ahogy arra apró mosoly ül, s szemeinél megjelennek azok a ráncok, melyek apjánál is megjelennek, ha mosolyog. Elnézek róla, s lehunyom szemem, hogy ezt a gondolatot kiűzzem fejemből.

-Akkor biztos találkoztál Apuval is! – reményekkel teli, csillogó szemekkel néz rám, amire szívem összezsugorodik. Ajkam beharapom, s végig simítok fején, ahogy Ő csak buzgón válaszomat várja.

-Nem, nem találkoztam vele, Bébi. – mosolya elmosódik, s ajkai picit legörbülnek. De nem sír, csak lenéz apró kezeire, majd bólint.

-Mit vacsizunk, Mami? – vált témát, s mint egy villámcsapás gyorsaságával vált arca ugyan olyan érzésekbe vissza. 

__________________________________________________________________

Hátsziasztok,

Elröppent pár év (3-4) a történetben, ami szintén nem indokolatlan, hiszen milyen sablonos lenne leírni Benett születésétől kezdve az Ő kis életét. 

Mint írtam, a szezonnak nem sokára vége, de ne aggodalmaskodjatok, hiszen nekem is van ajándékom az én drága olvasóimnak!

Véleményeteket várom, lent a kommentelő egységben és ne sajnáljátok a kezeteket vagy a billentyűzet gombjait. <3

All the love, Nora.

33.Fejezet

                 Zokogva hívom fel a pszichológusom, Mr Waurd-ot, aki pár perc után fel is veszi.

-Mr Waurd..kérem..segítsen! – szipogom, s hangom a világ legijesztőbb dolga.

-Mrs Styles? Minden rendben? Mi történt?

-Nincs hol..nincs hol laknom. Vég-vége az életemnek. – motyogom, s leülve egy padra zokogok tovább.

-Hol tartózkodik most, Mrs Styles? – körül nézek, majd elmondom neki az utca nevet, s csak annyit mond még a készülékbe, hogy egy perc és itt van.

Egy hónapja lakok Mr Waurd, Patric-nál. Patric egy a negyvenes éveiben járók táborát erősítő ember. Haja közepesen hosszú, és arany barna, aminek eleje el van tűrve baloldalra.  Arca néhol komor, néha mosolygós és jókedvű. Volt alkalmam már mind a kettőt megtapasztalni. Szeme kéken világít a szemüvege mögül, ahogy a komor tekintete fürkészi az embereket. Öltözete csak egy farmer nadrág és egy öltöny, ami alatt egy ing a farmerjába be van tűrve. Ez a mindennapi viselete.

Hihetetlen, hogy mint egy ismeretlen, úgy próbál nekem segíteni, mintha az idősebb testvérem lenne. Ő intézi nekem a lakást, a kapcsolataimat, a számomra fizethető háziorvost, s a megfizethető vizsgálatokat, hogy a csöppség a pocakomban egészségesen jöjjön a világra.

Fehér köntösömben, és a kontyban összefogott hajamból kilógó, már-már hosszabb tincsemmel játszok, míg a napi friss újságot olvasom a konyhában elhelyezkedő étkező asztalnál ülve.

Harry Styles élete kezd romokba dőlni?

Ütközök egyből az első újság cikkbe, amire torkomban csomó keletkezik. Rengeteg hasonló címmel találkoztam ebben az egy hónapban, napi szinten.

Harry Styles képtelen kiegyensúlyozottan élni?

Hova tűnt Adeline Brooks?

Harry Styles teherbe ejtette elhagyott feleségét!

Styles Holdings Inc a csőd határán

Adeline Brooks gyermekének apja nem is híres Harry Styles?

Rebeca Stoon, Harry Styles új barátnője?

Ez még a negyede se, de ezek, melyek agyamba fúrták magukat. Összehajtva a szennylapot dobom ki a szemetesbe, majd a konyhába megyek készíteni egy forró teát.

-Adeline, képzelje! – kiabál be Patric hangja a bejárattól. Lihegve jön a konyhába, s teszi le táskáját a bárszékek egyikére. –Találtam magának lakást, mely’ már fizetve is van. Ha gondolja, hívhatom a költöztetőket és utána segítek gyermek bútorokat, és amikre szüksége van, megvenni. – örömömben és talán a hormonok miatt is, könnyeim patakként kezdenek folyni, s egy ölelésbe vonom Patricot.

-Köszönöm! – suttogom, s testemet átjárja egy rég nem érzett érzés, ami a boldogság.

Aznap már be is költöztem és meg is vásároltunk mindent, ami kellhet.

Furcsa, hogy nem lehet hallani a billentyűk kopogását, és a papírok suhogását, ahogy Patric dolgozik. S az egész lakást csak a televízió hangja tölti be a nagy csendben.

Két szobás az egész lakás egy nagy nappalival, amerikai konyhával, ami azt jelenti, hogy egybe van az „étkezővel”, ami csak két székből, egy asztalból és egy etetőből áll. Most a gyerek szobában ülök a földön, s hajtogatom össze a már kimosott, tiszta semleges színű ruhákat, mivel a gyermekem nemét még nem lehet tudni. Egy bőröndbe teszek pár ruhát, egy kis egybe ruhát, mely a kabátot helyettesíti. Mivel az időjárás megüti a telet. Pontosabban már a végét járja, hiszen január vége van.

Néha eszembe jut, hogy pár nap és Styles születés napja, pontosabban Február elsején, s nagy az esélye annak, hogy a baba is akkor fog születni.

Miután összekészítettem a bőröndöm, melyet a kórházba fogok vinni, még elrendezgettem a könyveket, a kiságyat és a kis fotelt, mely az álló lámpa mellett helyezkedik el, majd a pelenkázót és a kis járókába tettem játékokat és pár pokrócot.

A forró víz kellemesen melengeti testem a zuhanyfülkében, s ahogy megfordulnék a tusfürdőért, azt leverem. Lehajolva érte érzem, hogy valami nem jó. a magzatvizem elfolyik, s engem a kétségbeesés kerít hatalmába. ENNEK NEM ÍGY KELL MEGTÖRTÉNNIE!

Azonnal egy törölközőért nyúlok, s megtörölve magam kezdődnek a hatalmas fájások, melyeket csak halk hanggal jelzek. Elbicegek a szobámig, s magamra kapom a fehérneműm és egy melegítő szettet, majd Patric számát kezdem tárcsázni, míg leülök az ágyamra, egy hangosat felszisszenve.

-Patric, elfolyt! – csak ennyit kell mondanom, s egy hangosat felkiáltanom és Ő rám csapva a telefont indul el azonnal.

A kocsiban hátul ülök, míg mélyeket próbálok lélegezni, s telefonomat szorongatom azon gondolkodva, hogy felhívjam-e a gyermek másik szülejét.

-Adeline, ne gondoljon most másra, csak mélyeket lélegezzen és ki és be! – mondja nyugodt hangon, míg testbeszéde egyáltalán nem ezt tükrözi.

-Mrs Edward Styles, és elfolyott a magzatvize! – igyekszik az ügyeletes recepcióhoz Patric, míg én oda érek, s azonnal egy betegágyat hoznak nekem, amire ráfektetnek.

-Mrs Styles, emlékszik, hogy hányadika van? – próbál velem kommunikálni a férfi orvos, hogy ne ájuljak el vagy rosszabb.

-Harmincegyedike – motyogom, míg egy hangosat nögök, ahogy egy ütést mér hasamra a Pocaklakó.

-És azt meg tudja mondani, hogy milyen hónapban vagyunk most? – folytatja tovább, míg a liftbe nem tol, s megnyomva egy gombot jön be még két nővér vele.

-Január.  – motyogom, s kezd elhomályosulni minden.

-Adeline nyomjon! Már nagyon kevés kell. – kiabál az orvos velem, míg én még csak most térek teljesen magamhoz. s ahogy megteszem, amire kér egy kétségbeejtő gyermeksírást hallok be, és sürgő női, fehér alakokat, ahogy ők is kiabálnak.

–Február elseje, hajnali kettő óra, nulla egy a születési idő. – mondja egy Nővér, míg a másik azt kiabálja, hogy kisfiú. S bevillan a kívánságom, mely azt mondja, hogy bármikor csak ne február elsején szülessen meg a gyermekem, fuccsba ment. Majd újra elsötétül minden.

-Mrs Styles? – újra csönd és halk női hang szólítgat, s csak harmadjára nyitom ki szemem. –Hogy érzi magát? – egy Nővérke, kezében egy mappával teszi fel a kérdést, amire csak bólintok.

-Hol van a gyermekem? – kérdezem azonnal, s szemeimbe könnyek gyűlnek.

-Nyugodjon meg, egy rutin vizsgálat után megkapja a csöppséget. Egészséges kisfiú lett! – arcomra egy lemoshatatlan mosoly kúszik, amire a Nővér arcára is egy mosoly férkőzik. –Mr Waurd tisztázta az apával való kapcsolatukat, így a következő kérdésem az lenne, hogy mit írhatunk a nagyfiú kezén lévő karszalagra? – mosolyom lefagy, s ajkamba harapva nézek el arcától. Még csak neveket sem kerestünk Styles-szal, de ami biztos, hogy a családi név nem lehet Brooks, hiszen még én is a Styles nevet viselem.

-Benett. – motyogom halkan, majd kisöpröm szememből a kusza könnyeket.

-Benett Styles. – nyomatékosít, amire szemem lehunyom, s bólintva egyet a Nővér, magamra hagy.

Majd következőleg már a kisaprósággal jön vissza a kezében, aki egy kék pokrócba van takarva. Felülök, s a Nővér a kezembe adja, majd becsukva maga után az ajtót, magunkra hagy.

Csendben van, s mélyen alszik. Teljesen nyugodt, nem úgy, mint az apja vagy az anyja. Ajkai cseresznye formájúak, mint Styles-é, míg szemei is hasonló formájú, mint az övé. Sírás kap el, mikor rájövök, hogy már most jobban hasonlít Rá, mintsem rám.

-Benett. Kicsi Benett-em. – nyomok apró kézfejére egy csókot, amin ujjai a mutatóujjam köré fonódik, s erősen szorítja azt. Halkan dúdolok neki egy dalt, míg apró haját simítom ki arcából, amik göndören pihennek kobakján. A haja is, azt se tőlem örökölte, hiszen világos barna még és göndör, mint az apjának. Mélyet sóhajtok, s lassan hátradőlök a betegágyban, s felnézve a plafonra, motyogom; - Boldog születésnapot, Harry! – majd az apró babára nézek, aki kis hasonmása neki.

_____________________________________________________________

Köszönöm a sok véleményt, s ehhez se várok kevesebbet!

Innentől a történet izgalmakkal teli lesz és sajnos nem sokára búcsút is inthetünk.

All the love, Nora.

32.Fejezet

                 A vacillálások, melyek bennem vívódnak semmihez sem foghatóak.

Párizsi utazásom egyben volt keserű és boldogság vegyes érzelmei. A vacsora óta, rendszerességgé vált, hogy reggel, mielőtt Styles felkelt én a mosdóba szaladtam, s kiadtam magamból mindent. S ez után, zokogtam fél órát, a magamra zárt mosdóban.

A mai reggel másképp ment. Később keltem fel, mint ahogy szoktam. A szorongató érzés keltett, mely a nyelőcsövemet piszkálta. Azonnal kiszálltam az ágyból, s szaladtam a mosdóba. Az ajtót elfelejtettem magam után bezárni, de most ez nem foglalkoztatott, csak hogy épségben elérjem a wc kagylót.

Miután kiadtam magamból mindent, könnyek folytak végig arcomon, míg kezemet hasamra szorítottam és fejemet a falba vertem.

-Minden- Styles állt az ajtóban, egy szál alsónadrágban. Haja kócosan, míg azt megpróbálva megigazítani túrt bele, de megtorpan, mikor meglát. Nem jön közelebb, csak dermedten áll a fürdőszoba ajtajában. –Hánytál? – hunyorít rám óráknak tűnő idő után. Nem válaszolok, csak feltörni készülő keserves zokogásomat próbálom visszafogni. –Terhes vagy. – motyogja magának, míg rám mereng. Reakcióját képtelen vagyok leolvasni.

Tervem nem volt, vagy akár csak időm arra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg az vagyok e. Ha be is bizonyosúlt volna, se tudtam volna dönteni, hogy elvetessem vagy megtartsam. Ebben az érzelmi állapotomban döntésképtelen vagyok, s felkészületlen egy a hasamban növekvő gyermek életét eldöntő kérdésre megoldást találni. Elmondani se akartam addig neki, míg nem döntöttem semmiről, sőt talán sose akartam volna elmondani.

Most hogy itthon vagyunk, már egy hete elmehettem volna orvoshoz, kivizsgáltatni magam. De képtelen lettem volna feldolgozni a tudatot, hogy terhes vagyok tőle.

-Kelj fel! – jön közelebb, s kezem után nyúl, ami hasamat szorítja. Arcán döbbenetség, félelem és ijedtség bujkál.

-NE! – szorítom még erősebben kezem oda, de a nyomásra, amit hasamra mérek, megijedek, s inkább elengedem. Felkecmergek, s a falat támasztva hajtom le fejem.

-Miért nem mondtad? Voltál orvosnál? Te teljesen meg vagy bolondulva? Egy kurva életet hordozol a szíved alatt! – kezd bele, míg én csak sírok tovább. Tudom, hogy nem vagyok normális. Tudom, hogy nem vagyok anyukának való, s azt is tudom, hogy nem tőle szeretnék gyereket, vagy nem akarom, hogy Ő legyen a gyermekem apja.

Kiviharzik a fürdőszobából, s hangos csattanás jelzi, hogy rám csapta annak ajtaját. Felzokogok, és visszarogyok a földre.

Nem így képzeltem el azt, ha gyermekem lesz, így ülök itt. Egyedül, lent a parkolóban a férjemmel, aki még látni se akarta ezt a helyet.

A váróban rengeteg a feszültség vagy a boldog sugárzás. Egy pár mellettem boldogan kacarásznak, míg a férfi keze a nő kerekedő hasán pihen, s lágyan simogatja azt. Én is hasamra simítom kezem, persze még lapos, s alig látszik valami, de a tudat, hogy ott bent lapul egy élet, ismét sírásra késztet.

A váróterem ajtaja hangosan csapódik be, így mindenki arra fele vezeti tekintetét, s döbbennek le, mikor Styles-t látják belépni, s leülni mellém. Nem szól hozzám, nem érint meg, csak beletemetkezve magába néz körbe. Kezemet elveszem hasamról, s táskám pántjával kezdek babrálni.

-Mrs Styles? – nyitja ki a rendelő ajtaját egy nővérke. Nem lehet több húsz évesnél, s kinézete lehengerlő. Szőke haja loknikban pihen vállán, míg kék szeme, s rózsaszín ajkai mosolyognak. Felállva indulok el, de Styles keze visszaránt gyengéden, s kezem után nyúlva kulcsolja össze ujjainkat. Szóval Ő is bejön. –Ön  Mrs Styles férje? – néz a Göndörigazgatóra, aki csak bólint. –Rendben, jöjjenek beljebb! – invitál be minket a gyér fényű helyiségbe. Meglepettségemre egy fiatal orvos köszönt minket, aki rendkívül vonzó.

-Jó Napot, Mrs Styles! – mosolyog rám, s szívem hevesebb verésbe kezd.

-Harold Edward Styles! – nyújtja szabad kezét az orvosnak, s határozottan megrázza, amitől az orvos megrezdül.

-Ön akkor biztos a büszke, leendő apuka. – mosolyog rám ismét, s gyomrom bukfencet hány, mikor meghallom a „büszke leendő apuka” kifejezést. –Kérem, Mrs Styles feküdjön fel az asztalra. Megnézzük az apróságot. – Styles elengedi kezem, s véletlen szemébe nézek, melyek ijedtek, s egy kevés izgatottsággal van tele. –Ön bent szeretne maradni? – néz a Göndörigazgató fele, aki bizonytalanul bólint. – Akkor üljön a Hölgy mellé. Onnan tökéletesen láthatja az ultrahangot.

Miután felkente még lapos hasamra a gélt, egy gépet vezet oda, s halkan motyogja, hogy a képernyőt figyeljük csak. Styles lélegzete megakad, mikor meghallja a ritmikus szívdobogást, míg az én szemem könnybe lábad.

-Egy egészséges kisded. – mosolyog kedvesen rám az orvos. –Nos ennek épségének tovább megtartására viszont egészséges és rendszeres étkezés kell, nyugodt családi légkör és az a maximális mozgás, ami még nem megterhelő. – mondja, míg a Nővér lemossa hasamról a gélt, s segít felülni. Styles feláll a székről, s nekem hátat fordítva túr hajába. –Most viszont Mr Styles, ha megkérhetem, távozna? – tekint Styles fele az orvos. A Göndörigazgató meglepetten fordul a doktor felé.

-Tessék? – hangja hihetetlen.

-Kérem távozna pár percre, míg beszélek a feleségével? – a Nővér Styles felé megy, s kitessékeli a rendelőből. S ez is csak azért sikerülhetett neki, mert még nem a Földön járnak gondolatai.

-Mrs Styles, a magzat még egészséges állapotban van, viszont meglátszanak rajta azok a nyomok, melyek stresszes időszakra utalnak. Lehet ez a családi állapota miatt, hiszen látszik, hogy nem éppen boldogan élnek. Higgye el nekem, láttam már boldog párokat, s láttam olyan párokat is, akik úgy viselkedtek, mint két idegen. Nos, maguk e kettő között lebegnek. Ezen még lehet változtatni, hiszen minden fejben dől el. Viszont, személyes tanácsom az, hogy ha egy gyerek nem boldog családba születik, az a gyermek életére rettenetesen kihat. Mint személyiségileg, mind viselkedésileg, s mind a szülői viszonyra nézve. – lassan bólintok, s arcomról letörlöm a könnycseppjeimet. – Ezt a gyermeket már nem lehet elvetetni, ahhoz túl késő. Szóval csak magukon áll, hogy milyen embert nevelnek ebből a csöppségből. – mély levegőt véve nézek az orvos szemeibe, amik együtt érzőn vizslatnak. –Két hét múlva szeretettel várom vissza! – mosolyog rám ismét, s kezet rázva velem hagyom el a rendelőt. Gyorsan megtörlöm szemeimet, s keresem azokkal Styles-t. Majd mikor tudatosul bennem, hogy itt nincs, a parkolóba indulok, ahol azonnal megtalálom a giccses kocsit, aminek kormányára támaszkodva mereng ki a szélvédőn Styles.

-Miért küldött ki? – fordul azonnal felém a Göndörigazgató, miután beszálltam a kocsiba.

-Csak…személyes kérdéseket tett fel.

-És én azokat miért nem hallhattam? – kiabál, míg felém fordul.

-Semmi komoly. – motyogom, míg tekintetem kivezetem az ablakon, s próbálom kizárni Őt. –Két hét múlva vissza kell jönnöm.

-Egyedül! – motyogja ingerültem, amire csak válaszként bólintok. Talán jobb is, hogy Ő nem akar jönni.

Otthon Jen gratulálása fogadott, s egy szoros ölelésbe vont. Arról beszélt, hogy Ő sose gondolta, hogy az Ő kis bátyja ennyi mindent el fog érni. Hogy családja lesz, gyermeke.

Styles inkább felment az emeletre, megszökve húga ujjongásától. Én szívesen beszélgettem Jen-nel. Talán a családban Ő a legnormálisabb ember.

A reggeli rosszullétek egyre rosszabbak lettek az idő múlásával. Egyre kevesebbet beszéltünk Styles-szal, mintha csak két idegen élt volna egy házban. Theresa-val rengeteget beszélgettünk, míg Ben néha érdeklődött az állapotom felől.

Hasam egyre nagyobb lett, ahogy melleim is kerekedni kezdtek.

-Nem lehet, hogy nem tudja ezt feldolgozni? – fordul felém papírjai közül a pszichológusom, Mr Waurd. Megvontam vállam, amire Ő sóhajtott, s a papírjára írt valamit. – Mindenesetre ezt meg kell beszélniük. Hiszen itt van már nyolc hónapos terhes, Mrs Styles! Ha Ő nem kezdeményez, kezdeményezzen maga. – megköszönve léptem ki a helyiségből, s hívtam fel Chuck-ot, aki azonnal jött is értem.

Négy hónapja járok pszichológushoz, mióta az orvosom ezt ajánlotta. Hogy kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb legyek.

-Harry? – kiabálok az ajtóból, mikor észreveszem, hogy a ház, ami szinte mindig ki van világítva a lámpák fényével, most koromsötétségben nyugszik.

Felkapcsolva a villanyt az előszobában és a folyosón, simítom kezem a kis csöppségre, aki éppen rúgott egyet. Miután végignéztem a földszinti helyiségeket, és még mindig nem leltem nyomára, megyek fel az emeltre. Ami régen sokkal gyorsabban és jobban ment, mint most.

Halk suttogást, s ruhasuhogást hallok a szobánk felől, így benyitok, de az zárva van.

-Harry? – egy halk „Bassza meg!” hallatszik ki, majd egy villanykapcsoló hangja.

-Mindjárt megyek. Várj meg a nappaliban! – kiabálja ki. Hümmögök egy helyeslőt, de nem megyek le. Szerencsém volt megismerni Őt, s nem veszem már be az ilyen naivnak néző szövegeit. Az ajtó mellé állok, ami a szoba fele nyílik, így nem ütközik nekem, ha azt kinyitja. –Itt menj le, hogy ne vegyen észre, mikor- kinyitva az ajtót lepődik meg, s torpan meg mögötte Rebeca. Gúnyosan elmosolyodok, s kezemet elveszem hasamról.

-Szia! – hal el halkan ajkai közül, s hajába túrva pillant hátra. Ellökve őt, kezdek kipakolni a gardróbból egy bőröndbe. –Mit művelsz? – jön utánam, s hangja kétségbeesett.

Nem válaszolok, csak amennyire ezt hasam megengedi, beledobok mindent a bőröndbe. Összecsukva, s becipzárazva lököm arrébb Rebeca-t, aki elesik magas sarkúja miatt. Kimegyek az ajtón, s húzom magam után bőröndömet a lépcsőn. Styles követ, mintha erre kérték volna.

-Deline..

-Kurvára fogd be! Utolsó szarházi. – kiabálok arcába, majd egy pofonba részesítem, s felhúzva cipőm, csapom be magam után az ajtót.

Ő az egyetlen alak, aki képes megcsalni, mikor tudja, hogy gyerekét hordom a szívem alatt. 

Zokogva nyitom ki a kódos kaput, s egy csapódás jelzi, hogy Styles nem hagyta ennyiben.

-Deline, hová mész? – fogja meg felkarom, s fordít maga felé. Könnyeim, mint egy patak, folynak végig arcomon.

-Tőled a lehető legmesszebb! – rántom ki kezem, s elindulok gyalog valamerre. Igazából nem is érdekel merre, csak el tőle.

Igazából nincs kit felhívnom, vagy nincs kit felkeresnem. Minden kapcsolatomat megszakítatta velem. Hogy ilyen helyzetekre csak Ő legyen nekem. 

______________________________________________________________________

31.Fejezet

                 Mikor érzed, hogy már magadat is kezded elhagyni. Elhagy a remény, mely’ mindig veled van. Elhagy az erőd, az életerőd. S képtelen leszel létezni. A sok csalódás, bántó szavak, sértegetések, bántalmazások, traumák, s a tudat, hogy lehetne jobb. Megöl mindent. Megöli benned a reményt.

Adeline is épp ezt érzi. Először belülről hal meg, majd jelentkeznek a tünetei, mely’ kihatnak testére is.

-Mrs Styles, itt a forró teája! – teszi le elém a fehér, egyszínű, unalmas bögrét Theresa.

-Köszönöm! – motyogom alig hallhatóan, majd egyik oldalamról a másikra fordulok a kanapén. A fekete bőr nyikorog, ahogy végighúzom ujjam rajta. Majd lehunyom szemem, s elképzelem, ahogy lelkem kezd kihalni belőlem. Nem érzek semmit. Megsemmisültek az érzéseim, s csak létezem. Feketeség minden.

Az ajtó hangos csapódása adja tudtomra, hogy megjött ennek az érzésnek okozója. A Férjem. Mr Styles.

-Theresa, kezdjék összecsomagolni a cuccainkat egy bőröndbe! – morogja a mély hang, míg táskája csapódással érkezik az asztalra, melyen a teám van. Így abból kilöttyen tartalma a fehér, méreg drága asztalra, s lehunyom szemem. –Kurva életebe! – kiabálja el magát Styles, majd hangosan kifújja a levegőt. Leereszkedik a kanapéra, s végigsimít lábamon.

Várom, hogy valamit mondjon. Hogy változzon valami. Csoda történjen.

-Alszol? – hajol arcomhoz, amire lassan kinyitom szemem, feladva mindent. Hümmögök egy nemleges választ, s elhúzva lábam felülök. –Jó. Utazunk! – áll fel, s szövetkabátja meglibben, ahogy kikerüli a kanapét.

-Hova? –alig hallható hangom, de a helységben csak ketten vagyunk, s bútorozott, így nem visszhangzik.

-Meglepetés, Mrs Styles. – mosolyog rám, s mosolya boldog. Viszont gyomrom felfordul megszólításán. Utálom ezt a nevet. Nem én vagyok Mrs Styles! Mrs Styles meghalt.

Magán repülőgépen utazunk, s Styles papírokat néz át, míg arca ráncba borul, s feszes a testtartása.

Megfogadtam, hogy én élvezni fogom ezt a kiruccanást. Hiszen már vagy egy éve nem mentem sehova. Darlennel megszakítottam a kapcsolatot. Pontosabban megszakítatták velem. S úgy érzem, hogy hiányzik egy felem.

Fejem az ablaknak döntöm, s próbálom fejem kiüríteni. Magassarkúm nyomja a lábam, le akarom venni. De Styles kilökne az ajtón, ha megtenném.

Az út csendes, s olyan, mintha csak két idegen utazna egymással.

Szememet le kellett hunynom, ahogy elkísért a helyre.

Víz csobogása üti meg fülem, s haloványan elmosolyodom, ahogy orromat megcsapja a sós tenger illata. Kezét elveszi szemem elől, s egy hatalmas hajó, terem előttem, amin az áll, hogy „Resolute”

-Eltökéltség. – suttogja fülembe a fordítást, s szakadozva fújom ki levegőmet. –Ez a mi hajónk. Ezzel megyünk át Párizsba, Mlle Brooks! – mosolya széles, s fehér fogsorát megmutatva ámulok el tökéletes mosolyán.

Felsegít a hajóra, míg egy inas utánunk hozza a bőröndünket, majd elhagyja a hajót. Érdeklődve nézek a Göndörigazgatóra, aki csak halványan mosolyog.

-Csak ketten? – dermedek le, ahogy elkezdi felhúzni a horgonyt. Felém fordul, s szeme csillog.

-Csak ketten. – bólint, majd újra a víz felé fordítja figyelmét.

Félálmomból próbálok teljes álomba merülni, de nyugtalanná tesz, hogy a hajó oldalának csapódik a víz, hogy minden halk hangra felfigyelek, hogy idegesít, hogy Styles keze a derekamat szorítja ölelésbe. Idegesít, hogy a nyakamba szuszog, s idegesít, hogy neki sikerült elaludnia.

Próbálva nem felébreszteni Őt, kelek ki az ágyból és sétálok ki a fedélzetre, ahol a sós levegő megcsapja arcomat. Leülök a hajó szélére, s lábam lelógatom. Nem ér le a vízig, de nem is baj, hiszen szörnyen hideg lehet. Még csak szeptember van, de mégis hűvös az idő.

Csillagos égre nézek, s keresek egy hullócsillagot, hogy kívánhassak. Csak egyet is, de had kívánhassak.

Másnap Styles hangjára ébredek, s fejem az Ő fejébe verem, ahogy hirtelen felülök.

-Kurva életbe! – motyogja, ahogy szemét becsukja a fájdalomtól, s megfogja homlokát, ahol találkozott az én fejemmel. Én csak felszisszenek, s lehunyom szemem a hatalmas napsütés miatt. –Mi a jó Istent csinálsz ide kint? – körül nézek, s ekkor jövök rá, hogy ahogy elveszett a reményem, úgy elaludtam.

Felállva leporolom hálóingem, s hajamba túrok, míg nem tekintek fel Rá.

-Öltözz át és..csak kezdj magaddal valamit. – csap combjára és magamra hagy.

Félve a hősugárzástól, keveset mentem ki a napra. Hiába, hogy ősz van, hatalmas a napsugárzás. Harry az egész napot ott kint töltötte. Egyszer se jött be. Csak néha egy újságért, vagy egy pohár borért. Így estére arca felpuffadt, szemeit alig tudta nyitva tartani és testtartása görnyedt lett.

-Jól vagy? – kérdezem meg, mikor megtámaszkodik az ajtóban, hogy megtartsa magát.

-P-persze! – motyogja, majd elindul, de abban a pillanatban összeesik.

-Jézus! – szaladok hozzá, s egyből megnézem pulzusát. Szíve hevesen ver, míg arca forró, s verejtékezik. Haját eltolom arcából, s hozok egy nedves kendőt, hogy megtöröljem azt.

Második napja fekszik az ágyában, s pihen. Valószínű, hogy a kimerültségtől és a napon töltött idő miatt történt ez.

-Hoztam egy teát. – teszem le mellé a kis éjjeli szekrényre, míg kezem homlokára simítom, hogy megnézzem, van e láza. –Nem vagy lázas. – motyogom, s halkan fújok egyet.

-Dögös nővérke lennél. – nevet fel, három napja először. Én is elmosolyodom, míg arcára tekintek, s valami elkap. Valami nagyon nem jó érzés. Az érzés, amit nem kellene éreznem. Eltekintek arcáról, s lehunyom szemem. –Minden rendben? – ül fel, s kezét vállamra simítja. Hevesen bólogatok, s azon imádkozom, hogy így leveszi kezét rólam. De csak kezem után nyúl, s csókot lehel rá.

Próbálok az érzés ellen küzdeni, elnyomni vagy megölni. Lehetetlen.

-Hagyj! – kiabálom el magam, s felállva kiviharzok a szobából.

A hajó korlátját szorongatva erősen próbálom nem levetni magam a vízbe.

-Nyugalom! – simogatja meg egy lehelet nyakamat, amire végigfut rajtam a hideg. A szellő hajamba kap, s lehunyom szemem. Ritmikus légzése, undor és félelem helyett, nyugodtsággal tölt el.

Nyakamba csókol, én felé fordulok, s szemeibe nézek. Lenyűgöző smaragdok, mint a gyűrűm. Közelebb hajol, s gyengéden csókolja meg ajkaimat. Mint régen. Tarkóján hajába túrok, mire Ő közelebb húz magához.

Nem helyes, amit teszek. El kellene küldenem, a világ legmesszibb pontjába kellene utaznom. Elhagynom Őt. Ott lenni, ahol boldogabb vagyok, ahol boldog vagyok. De ez lehetetlen.

Eltávolodok, s egy könnycsepp folyik végig arcomon.

-Deline.. – hal elbecézésem szájából, amit rég nem használt már. Lecsókolja könnyem, s állam alá nyúlva emeli fel fejem. –Menjünk be. – suttogja, s kezemet összekulcsolva övével húz a kabinba. Becsukva az ajtót, felém fordul, s lágyan mosolyogva húz ölelésébe, s csitítgat. Ép eszem akkor vesztem el, mikor keze megtalálja csupasz bőrömet oldalamon, és ott kezd simogatni. –Tudom, hogy hiányoznak. – abba hagyom sírásom, s felnézek rá. – De elhívtam Őket Párizsba.

-Őket? – értetlen arckifejezésem véglete a ránc szemöldökömnél, amit mosolyogva lepuszil.

-Jone és Darlene. – arcom mosolyba kúszik és egy hatalmas puszit nyomok arcára.

-Köszönöm! – nyakánál szorosan magamhoz ölelem, amire Ő csak elneveti magát és a lehető legközelebb húz magához.

-Szeretlek! – nagyot nyelek ennél a szónál, hiszen utoljára anyja halála előtt mondta nekem. Válaszként csak megcsókolom, amin először megdermed, majd készségesen visszacsókol.

Évek óta, az első szeretkezésünkön is túlestünk, s mondhatom, hogy régen voltam ilyen boldog. Szerelmes szavakat suttogott a fülembe, s úgy bánt velem, mintha porcelánból lennék.

Most mellkasomon fekszik, s mélyen szuszog, míg keze oldalamat szorítja.

Párizs csodálatos város. Hangulatom szörnyen egyhangú, és az a boldogság. azóta egy hetet töltöttünk még a hajón, míg Párizsba jöttünk. Rengeteget nevettünk, csókolóztunk, vagy csupán csak egymásba gabalyodva feküdtünk, s hallgattuk a tenger morajlását.

Most épp egy francia étterem felé tartunk egy külön kibérelt kocsival. Styles elmondása szerint, itt találkozunk Jone-kkal. Szörnyen izgatott vagyok, hiszen azóta én rengeteget változtam, s félek, hogy nem leszünk már ugyan olyanok, mint régen. A Göndörigazgató a kezemet szorongatja, s gyengéden simogatja, majd homlokomra nyomva egy csókot száll ki a kocsiból, s nyitja ki nekem az ajtót. Halkan megköszönöm és elköszönök a sofőrtől. Összekulcsolja ujjainkat, ahogy bevezet az étterembe. Tekintetemmel az ismerős embereket keresem, de csak Jone-t szúrom ki. Összehúzott szemöldökkel keresem tovább Darlene-t, s mikor nem találom, kétségbeesetten nézek Harry-re.

-Harry.. – megbököm kezét, míg Ő a recepció pultnál tárgyal az emberrel. Majd mindketten rám néznek. Míg a pultban ülő férfi várakozva néz rám, addig Styles idegesen és mérgesen.

-Később! – böki oda nekem, majd visszafordítja figyelmét. A kellemesen éneklő néger nőre fordítom inkább figyelmem, aki épp a refrént kezdi énekelni.

„Be good to me, be good to me”

Fanyarul elmosolyodok, majd elengedem Styles kezét, s inkább átveszem oda táskám. Hogy ne tudja újra megfogni azt. De derekamat megfogva vezet Jone asztalához.

-Sziasztok! Öröm újra látni! – csókolja meg kézfejem Jone, majd határozottan fog kezet bátyjával.

-Darlene? – első kérdésem felé, amire Ő sandán Styles-ra néz, majd újra vissza rám.

-Nincs itt. – mondja, majd a Göndörigazgató felé néz és beszélni kezdenek valami másról. Hazudott nekem. Megint.

Aligha fogyasztottam valamit a pompás ételekből, amik elém kerültek. Styles meg is jegyezte, hogy ennél többet kell, hogy egyek, de nem figyeltem rá. Csak azon gondolkoztam, hogy mi lehet Darlennel. Egészséges-e, talált-e jobb embert, mint Jone. De ezeket a gondolatokat a felforduló gyomrom söpörte el. S bocsánatot kérve szedtem lábaim a női mosdóig, keresve egy fülkét, majd kiadva azt a kevés ételt is a kagylóba. Ijedten kezdek zokogásba, hiszen ez semmi jót nem sejtet és csak remélem, hogy badarságokat gondolok és csak romlott ételt ettem. 

_____________________________________________________________________

Sziasztok!

jövőhéttől több és rendszeresebbek lesznek a részek, remélem, hogy ehhez kapok most megjegyzést vagy hasonló jelzést akár a fb csoportban, aminek a linkje az oldal sávban található. 

S halkan, finoman, csendben megjegyezném, hogy innentől újra beindul a történet, s lesz tele fordulatokkal, nem várt eseményekkel!

All the love, Nora.